Forrás: NOL

Egri Istvánról – egy feledésbe merült évforduló ürügyén

Népszabadság * Ránki Péter * 2006. február 4.

Kép: Csigó László Tavaly május 21-én lett volna százéves az 1980-ban elhunyt Egri István színész, rendező. Senki nem emlékezett meg róla. Rendjén van ez így? – kérdeztem Kállai Ferenc Kossuth-díjas színészt. A válasz: nincs. Mindazonáltal Kállai fölmentette az utókort a felejtés vétke alól, mondván, olyan világban élünk, amelyben mindenki a maga sikere után kénytelen loholni, tulajdonképpen már nincs is olyan kollektívum, amelyen számon kérhető lenne az emlékezés, az értékőrzés e sajátos formája. Különben is: „Egri Pista nem az a személyiség volt, akiről emlékbeszédeket szoktak tartani”.

Ez igaz. Nem tartozott az – úgymond – futtatott művészek közé. Sőt: hellyel-közzel nem is tartották – megint csak úgymond – igazi művésznek. Sokszor hangzott el a nyilvános értékeléseket is meghatározva, hogy ő csak egy mesterember, aki – híján a tehetség elsöprő megnyilvánulásainak – a színházi játékot a tudatosság erejével szabályozza. Mintha korlátok közé szorult tehetsége okán emelte volna kitüntetett pozícióba a rációt.

Egri Istvánnak – annak ellenére, hogy megkapta a kiváló és érdemes művész kitüntetéseket – nem volt része a művészeknek gyakran kijáró ünneplésben. Pedig hát – ha mást nem említenénk – a magyar színháztörténet talán legsikeresebb prózai előadását, Marcel Achard A bolond lány című darabját ő rendezte a Madách Színházban: éveken át játszották, egyes források szerint 850-szer adták elő, mások szerint csaknem 900-szor. Volt persze egyéb kitűnő rendezése is – Moliére A fösvénye, Shakespeare Tévedések vígjátéka -, és számos kiváló karakteralakítása színpadon, rádióban, filmben, tévében a Talpalatnyi föld negatív hősétől a Fekete város főbírójáig. Kétségkívül igaz: akár játszott, akár rendezett, nem sodródott bele túlcsapongó ábrázolásokba, ha tetszik, az ész álláspontjáról szabatosan megfogalmazott tartalmakat közölt. Megfontoltan és óvatosan lépdelt a szellem világában – tudatában az úttévesztések veszélyeinek, élményeiben a rációt elvető történelem tragédiájának.

Egri István 1929-ben végzett a Színiakadémián színészként Ódry Árpád osztályában, majd egy évvel később rendezőként is diplomát szerzett. E szakon Hevesi Sándor volt a mestere, osztálya az első rendező szakos osztály volt Magyarországon. Régi szerepeiről megsárgult kéziratlapon olvasható lista tanúskodik. Ennek alapján föltehető lenne a kérdés, hogy a harmincas években vajon miképpen oldotta meg Szép Ernő Szívdobogás című darabjában a Fiatal gavallér szerepét, vagy hogyan domborított Hunyadi Sándor Havasi napsütésében Bubiként – de nem ez kelti föl az ember figyelmét ezeket a lapokat olvasva. Hanem egy grafitceruzával húzott vonal. A vonal fölött lévő dátum 1939, az alatta lévő: 1945.

Egri Istvánt – aki római katolikus hitben élt – zsidó származása miatt 1939-ben letiltották a színpadról. Árni kezdett. Cikkei főképpen a Népszavában és a humanizmus utóvédharcait vállaló Magyar Nemzetben jelentek meg. De dolgozott Az Estnek és a Pesti Naplónak is. Árásainak tartalmát és alaphangját az irracionális valósággal való szembenállás határozta meg. Ez – min, ahogy életében valószínűleg minden – tudatos döntés következménye volt, amiről visszaemlékezéseiben így írt: „…lábra kapott itthon az a hírhedt náci importáru, amelyet azt hiszem, Goebbels szállított: ha azt a szót hallom, hogy kultúra, önkéntelenül a revolveremhez kapok