Forrás: Népszava

Zsidók legyünk, vagy szabadok”

Ami engem illet, szeretném mindjárt az elején leszögezni: személy szerint én már egyáltalán nem akarok többé zsidó lenni. Se nemzetiségi, sem pedig vallási alapon. Inkább szabad ember, aki még ebben a kérdésben is maga dönthet.

Nyugodjanak meg, egyáltalán nem tréfálok, és még csak nem is Woody Allent parafrazálom, aki kétségkívül mondott valami olyasmit egyszer, hogy „én már voltam zsidó eleget, legyenek most már egy kicsit mások”.

Ez persze nagyon is érthető, de ezúttal mégsem erről van szó. Az én jelszavam – XIV. Lajos után szabadon -, amit ezennel minden kedves olvasómnak tiszta szívvel ajánlok: az identitásom én magam vagyok.

Ezért azután még egyszer világosan és határozottan kijelentem: nem szeretnék többé zsidó lenni, se vallási, se nemzetiségi alapon.

Nem vagyok hívő, épp ellenkezőleg. Meggyőződéses, szenvedélyes ateistaként erősen nehezményezem vallások és egyházak tolakodó jelenlétét a világomban, s még inkább a mindenkori hatalom elvtelen udvarlását, tudniillik, hogy vélt érdekei okán minduntalan megkörnyékezi az avítt, középkori képződményeket, mit sem törődve a felvilágosodás elveivel.

Magát a komor és barátságtalan zsidó vallást, amelyet saját hívei évezredek óta próbálnak több-kevesebb leleménnyel és szellemességgel kijátszani – erről szól a tragikus és a komikus zsidó irodalom jó része – sohasem ismertem belülről, hagyományaira nem neveltek, ezért semmivel sem áll közelebb hozzám, mint mondjuk a buddhizmus, vagy Ámon Ré imádása.

Ugyanakkor az ősi zsidó nép fiaként se vagyok képes azonosítani magam.

Az anyanyelvem magyar, és ez az egyetlen nyelv, sajnos, amelyen pontosan el tudom mondani, mit gondolok és érzek. Akárcsak a szüleim, én is Budapesten születtem, s a Ferencvárosban éltem gyerek és kamaszkoromat. Emiatt például, amíg létezett számomra magyar foci, természetesen a Fradinak szurkoltam. Egy időben ugyan, elvi megfontolásokból, megpróbáltam átszokni az MTK-ra, de bizony sehogyan se ment.

Nem tudok egyetlen ősömről se, aki a távoli szentföldről származott volna, annál inkább őskeresztény morva trónbitorlókról, majd szelíd lengyel grófokról, amelyek egyike véletlenül zsidólányt vett nőül, betért hát a vallásba, és attól kezdve leszármazottai izraelitának tekinthették magukat.

Mindig elképzelhetőnek és nagyon is életszerűnek tartottam azt a történelmi feltételezést, miszerint valamikor egyes kazár törzsek áttértek a zsidó vallásra, és részben innen származnának a sápadt bőrű és világos szemű askenázi „zsidók”. (Erről szól Koestler alább idézett műve is.)

Azt talán nem is kell magyaráznom, miért nincs semmi kedvem ahhoz, hogy a némileg túlhaladott nürnbergi törvényeket tekintsem érvényesnek magamra, és pont ezen az alapon soroljak be az életemben egyébként soha jelen nem lévő hagyományba.

Noha egyik nagyapámat magyar fasiszták miatt nem ismerhettem (szokatlanul csekély a családi veszteség), s hogy máig semmit sem tudok róla, az is ennek a borzalomnak köszönhető, mégis irtózom a morbid gondolattól, hogy hajdani áldozatok iránt érzett szolidaritás határozza meg a hovatartozásomat, mint a mai magyar zsidók többségéét.

Valójában nem is csak zsidó nem akarok én lenni, hanem kezdettől fogva arra törekedtem, hogy semmiféle nációhoz vagy más csoporthoz tartozással ne lehessen azonosítani, s én magam még véletlenül se ilyesmivel határozzam meg magam. Biztonságot adó kötelékként megelégszem a legszűkebb családommal és a barátaimmal, mindazokkal, akiket eleve magam választottam magamnak.

Persze azért amikor azt hallom: ennyi meg ennyi magyar Nobel-díjasunk van, magamban mindig csendesen felröhögök, hiszen ki ne tudná, hogy majd mindegyikük a Magyarországi antiszemitizmus elől menekült zsidó.

Többnyire Amerikában kötöttek ki, mint apám egyik unokatestvére, aki ott lett világhírű professzor, míg szerencsétlen öccse csak a hetvenes években disszidált a családjával együtt Izraelbe. Mindössze egyetlen levelére emlékszem, azt írta: Izrael valóban az ígéret földje, csakhogy az ígéreteket itt se tartják be.

Keserű volt a szájíze szegénynek, mert túl az ötvenen, ismert és elismert rákkutató nőgyógyászként nem kapott bejelentett állást az őshazában, szerinte azért, hogy ne kelljen a hátralévő kis idő után nyugdíjat fizetni neki.

Bár már régen meghalt, kicsit megkésve, most mégis válaszolnék a levelére:

Kedves Pistám! Azóta mi is közelebbről megismerhettük a kapitalizmust. Hidd el, mindez egyáltalán nem izraeli specialitás! Túl az ötvenen már nálunk se kap senki állást, még én se, pedig egész életemben itt tanultam és dolgoztam, nem épp most jöttem ide. Úgyhogy nem értem, te akkoriban vajon mit reméltél” Csak nem azt, hogy veled majd kivételezni fognak Izraelben, mivel zsidó vagy”

Szóval ámulok és hitetlenkedem, hogy a magyarországi zsidók nemzetiséggé nyilvánítását célzó (nem túl meggyőző) kezdeményezés kapcsán megint olyan nagyságrendben tudott elszabadulni a hülyeség, egyszerre mutatva az érintettek csőlátását és körkörös szorongását. Na és persze a mi pesti értelmiségünkre annyira jellemző, mindenféle hisztérikus tiltakozásban most is tetten érhető toporzékoló követelődzést, hogy azt és csakis azt lehessen itt tenni, gondolni, kimondani, amit mi jónak látunk, és senki ne merjen – de vajon miért ne” – bármit is másképpen megpróbálni, mert azt mi nem tűrjük.

De hiszen Magyarországon már alig-alig élnek zsidók. És annak a néhánynak is, aki még egyáltalán lélegzik, legföljebb csak ilyenkor jut eszébe, hogy önmagát ebbe a lassan kiüresedő kategóriába besorolja. Mármint ilyenkor, amikor valakik valahol valamilyen értelemben zsidóznak.

Azt hiszem, abban a feltételezett és nyilvánvalóan soha be nem következő esetben, ha mifelénk soha többé senki még csak ki se ejtené ki a száján a zsidó nevet, akkor párezer e vallást gyakorló honfitársunkon kívül idővel alighanem minden más érintett egyszerűen elfelejtené, hogy ő valaha is zsidónak számított.

„…napjaink zsidóinak nincsen közös kulturális tradíciója, csak bizonyos, a gettó traumás élményeiből eredő társadalmi örökségből és a vallásból származó szokásaik és viselkedési formáik; a vallásból, amelyet a többség nem gyakorol, és amiben nem hisz, de ami mindazonáltal egy ál-nemzeti státuszt ruház reájuk. Nyilvánvaló, hogy a paradoxon hosszú lejáratú megoldása csak a kivándorlás lehet Izraelbe … vagy a fokozatos asszimiláció a gazdanemzethez.” (Arthur Koestler: A tizenharmadik törzs)

Ezúttal is, mint mindig, kizárólag a magam nevében beszélek: én bizony, barátaim, állítólagos származásom ellenére sem érzem már magam zsidónak, és nem is igen szeretnék az lenni. Mi tagadás, fogalmam sincs, hogyan is kellene ezt az egészet csinálni, hiszen nem tanított meg rá senki. Most meg már minek is” De azért senki ne izgassa föl magát, éppen annyira nem vágyom arra se, hogy pesti, vagy magyar, vagy európai legyek.

Szerényen beérem az áldott szabadsággal, ami természetesen és magától értetődően mindnyájunkat egyformán megillet, hogy lehetek és vagyok, aki vagyok.

Bodansky György