Forrás: ÉS

Azoknak, akik érzik, hogy hivatalból, vagy csak úgy, de van közük hozzá. Mert állítólag szeretik, és szeretnék megmenteni, de addig tétlenkednek, amíg már nem lesz mit szeretni.

Tavaly júniusban váratlanul „ügy” lett Belső-Erzsébetváros, az ott zajló bontások, építések és a negyeddel kapcsolatos fejlesztési tervek. Ugyanekkor volt, hogy Budapest is áttört, és a város mindenkit foglalkoztató beszédtémává vált. Okkal vagy igazságtalanul, de eluralkodott a szétesettség, gazdátlanság, koncepciótlanság és tervnélküliség vélelme. A néhány értelmiségiből alakult ÓVÁS! konkrét tárgyat is adott az elégedetlenségnek. A civil szervezet demokráciánkban eddig szokatlan kitartással lép fel a zsidónegyed házainak és építészeti-kulturális szövetének védelmében. Elvárásuk szerint a felújítás és szociális problémák kezelése összeegyeztetendő és öszszeegyeztethető a történelmi folytonosság és értékőrzés szempontjával. Ezért tartják hibás elképzelésnek a kerület régi tervét, a negyedet átvágó Madách sétányt, és általában a régi házakat letaroló modernizálást. Az ÓVÁS! a kerületet és beruházókat óvatosságra késztette, a hivatalokat megmozdította, számos intézkedést provokált. A régi házak bontása azonban folytatódik, kétes értékek születnek, és továbbra is spontán megy minden a maga útján. Ki jó és ki gonosz, kinek kellene lépnie, és egyáltalán, kik az események szereplői?

A történet dióhéjban

A „Városházi beszélgetések” sorozatot Ikvai-Szabó Imre és Merker Viktor szervezte, reagálva a főváros állítólagos passzivitásával szemben jelentkező, romló közhangulatra. Az egyik alkalommal (2004. máj. 11-én) Belső-Erzsébetváros, vagyis Pest régi zsidónegyede volt a téma. Perczel Anna építész előadásából az értékeket semmibe vevő gyors átalakulás képe bontakozott ki a megjelentek számára. Sokakban itt tudatosodott, hogy a kerület beindította az egy évszázada tervezett Madách sétány megvalósítását. Jávor István fotós és operatőr ezért pár nap múlva – az utolsó pillanat érzetével – újra összehívott néhány érdeklődőt a Vistába. Iványi György, Konrád György, Ladányi János, Merker Viktor, Nagy Bálint, Perczel Anna, Szegő György, Váradi Júlia és mások mentek el. „A hangulat nyomott volt. Az volt az alaptónus, hogy ez már veszett ügy”, meséli Marinov Péter. „Banki folyamattervezéssel foglalkozom, és tudom, hogy a problémákhoz szervezetten érdemes hozzányúlni. Másnap átolvastam az örökségvédelmi törvényt, és rábukkantam az ideiglenes területi védelem fogalmára. Ezt akkor lehet elrendelni, ha értékek veszélybe kerülnek. Még aznap felhívtam a Kulturális Örökségvédelmi Hivatalban a hetedik kerület műemlékvédelmi felügyelőjét, és megkérdeztem, mit tud erről. Sajti Zsuzsa megnézte a törvényt, és elcsodálkozott. Ők addig csak egyedi épületeket védtek, területet nem.”

Marinov megírt egy beadványt, kérve, hogy a negyedben azonnal mondják ki az ideiglenes területi védelmet. „Négyen írtuk alá, Perczel Anna, Szegő, Jávor és én, és nem bíztuk a postára, hanem a pénzt összedobva, futárral küldtük el a KÖH-be.” Időközben az ÓVÁS!-t is megalakították (a név Jávor ötlete). És jöttek az akciók, a kisbuszos negyedlátogatás az újságírók számára, és a tüntetések a lebontás előtt álló Ezüstműves háznál (Holló u. 11.). Az eredmény váratlan és impozáns volt. A Holló u. 11-et lebontották ugyan, de június 15-én (két héttel az ÓVÁS! fellépése után) a KÖH kimondta a terület ideiglenes védelmét, ami azt jelentette, hogy legalább egy évig új bontási és építési engedélyeket a hivatal jóváhagyása nélkül a kerület nem adhatott. Elindult a végleges szabályozás folyamata is. Valamivel később sorozatos konzultációk indultak a kulturális minisztérium, a KÖH, a főváros, a kerület és az ÓVÁS! részvételével. Tavaly novemberben a kulturális tárca elfogadta a terület végleges védettségét, idén áprilisban pedig 51 házat egyedi védelem alá is helyeztek. A kerület pedig készségesen áll az újságírók és az ÓVÁS! rendelkezésére.

Másrészről minden maradt a régiben. A negyedre máig sincs új elfogadott szabályozási terv, a főváros semmit nem tett elképzelései kialakítására és hathatós kivitelezésére, a minisztérium csak ímmel-ámmal követi az eseményeket, a Madách sétány tervét hivatalosan senki sem érvénytelenítette, június elején a befektetők a kerület engedélyével megint lebonthattak egy régi házat a Kazinczy utcában, további házak bontása várható, és ami épül – példa erre a Holló utca -, többnyire borzalmas merénylet a város ellen.

Benne volt a levegőben

Sikereiket Marinov a szemlélettel és a választott módszerekkel magyarázza. Hangsúlyozza, hogy őt az adófizetői tudatosság és a jogállami gondolkodás vezeti. Példamutatónak tartja az 1988-as Fidesz szemléletét: tegyünk úgy, mintha jogállamban élnénk, és használjuk ki a törvényi lehetőségeket a közösségi ügyekbe való beleszólásra. Ezért választották a greenpeace-es akciók helyett a beadványok, bírósági folyamodványok és hivatalos kapcsolatfelvétel útját.

Mindehhez járultak a médiának szánt, már említett akciók. „Rendeztünk egy pesti groteszket – uzsonnával egybekötött kirándulást – a pesti zsidónegyed romjain. Egri Orsolya, volt osztálytársam, aki répatortát gyárt, hozta a narancslét és a mandulás sütit. Készítettünk cédét a negyed fotóival. Jávor ötlete volt, hogy a kibérelt margitszigeti mikrobusszal vigyük körbe az újságírókat. Orsolya találta ki, hogy mint a Bibliában megjelölték a házakat, „amiket nem érhet pusztítás”, mi is jelöljük meg a veszélyben lévő házakat. Egy másik gimnáziumi osztálytársunk, a grafikus Kádár Attila tervezte a célkeresztbe rajzolt copyright R betűt ((r)ejtett kincsek), amivel Orsolya a buszról leszállva megjelölte a házakat. Látványos volt.” Marinov szerint különbség köztük, mai harmincasok és az ÓVÁS! idősebb tagjai között, hogy az előbbiek már tudják: „nemcsak megérteni kell az értékeket, de a szemléletet el is kell adni.” S valóban, az ÓVÁS! az akcióit a médiahatás szempontjából is mindig gondosan megszervezte. Ágy volt ez a Dob utca egyik telke előtt Dobszerda címmel meghirdetett tüntetésnél, ahol dobostortát osztogattak a szimpatizánsoknak és rendőröknek. Vagy a Godot-kávéházban, ahol ünnepélyesen feldarabolták a Madách sétány marcipánutánzatával ékesített hatalmas csokitortát. A grafikai szakértelemmel elkészített igényes meghívók is új elemei a magyarországi civil megmozdulások történetének.

A generációs magyarázat mindezek ellenére sem tűnik teljesen kielégítőnek. Ügyek, érvek, akciók és találékonyság korábban sem hiányoztak. „1990-ben, amikor a Madách sétány terve újra előkerült, fővárosi képviselő voltam, de négy év alatt nem sikerült megértetnem, micsoda baj ez. Érveim senkit nem érdekeltek”, meséli Perczel Anna. Ladányi János szociológus, Marinov mellett az ÓVÁS! másik vezetője is akciózott már eleget: „96-97 táján belebontottak a Gozsdu-udvarba. Lábass Endrével, Nagy Bálinttal és másokkal tiltakozásképpen összehoztunk egy utcaszínházat. De hiába. Amikor Szabó Zoltán lett a polgármester, reménykedtünk. Komoróczy Géza, Anna és én bementünk hozzá, de azt mondta, hogy pénz hiányában kénytelen bontani és eladni, különben a béreket sem tudja kifizetni.”

2004-re valami megváltozott. Igaz, a kerületi önkormányzat ragaszkodott a Madách tértől az Erzsébet körútig tervezett Madách sétány 2001-ben átdolgozott, bontásokkal és építésekkel járó tervéhez, sőt, ekkor gyorsították fel a megvalósítást. De Nagy Béla építész stúdióját már felkérték a sétány nyomvonalába eső három tömb rendezési tervének épített környezetet kímélő és stílust megőrző átdolgozására. Tárgyalásokat kezdtek a párizsi Marais történelmi zsidónegyed vezetőivel arról, miképpen segíthetnének megírni Belső-Erzsébetváros uniós rehabilitációs pályázatát. E lépések mögött már ott volt az Új Magyar Építőművészet Belső-Erzsébetvárossal foglalkozó 2002/6. száma, és Ekler Dezső Madách út vagy szerves városfejlődés című korábbi tanulmányának ismételt megjelenése is, melyek az építész szakma felébredő figyelméről tanúskodtak. Eddigre már Schneller István, a főváros főépítésze is kiadta a megbízást Perczel Annának a már említett tanulmány elkészítésére, mert hallották, „hogy olyan bontások lesznek, ami nem igazán jó”. A válságtudat jeleként létrejöttek az említett Városházi beszélgetések. A Kulturális Örökségvédelmi Hivatal már elkezdte az Andrássy úti világörökségi zóna kiterjesztését a zsidónegyed felé, s az új helyzetre hivatkozva kérték a kerületet korábbi terveik felülvizsgálatára (mindez a kerületet a bontási és engedélyezési folyamatok felgyorsítására ösztönözte, még a védettség kimondása előtt). Évek óta működtek már a lebontásra ítélt házak udvarában megtelepedett sörözők és a kabarék hagyományát felélesztő Spinoza kávéház. S jó ideje zajlott a neten Eva M. Amichay Izraelben élő urbanista nyílt levelezése a város és a KÖH érdekelt vezetőivel a negyed sorsáról. [Előzmények az ÉS-ben: Martinkó József: Ki állítja meg Arturo Uit?, 2004/8., Eva M. Amichay: A Gozsdu-rehabilitáció, 2004/17. – a szerk.] Vagyis a városvédők megjelenése „benne volt a levegőben”. Ikvai-Szabó szerint „a budapestiek ekkorra jutottak el oda, hogy elkezdjék megfogalmazni sokrétű bírálatukat, elvárásaikat és vágyaikat a várossal és annak vezetésével szemben.” E mélyben zajló folyamatok nélkül az ÓVÁS! is visszhang nélkül maradt volna.

Kiszorítósdi 1.

Belső-Erzsébetvárosban jött létre az „igazi” Budapest, a modern, kozmopolita nyüzsgés és társadalmi érintkezés világa, a pesti kiskereskedő és kávéházi élet szülőhelye, a kabarék, színházak és szerkesztőségek otthona, a polgári gazdagság és kispolgári szegénység, nagyvárosiasság és kisvárosiasság, sőt a gangos udvarokban meghúzódó vidékiesség egyvelege, Nyugat és Balkán bájos keveredése, ami meghatározó élményként van jelen az itt élők vagy innen származók kultúrájában. Wesselényi-Garay Andor építész szerint „ez az egyik olyan negyedünk, amelyen keresztül a ma élők érzelmi kapcsolatot teremthetnek a múlttal. Budapestnek nincsenek középkori negyedei, mint Prágának vagy a németalföldi városoknak. A mai város a XVIII-XIX. században, jórészt ebben a negyedben alakult ki. Ezt felszámolva, saját értéktartalékunkat számoljuk fel.”

Ugyanakkor zsidónegyed-e Belső-Erzsébetváros? Kétségtelen, hogy hagyományosan nagy számú zsidó lakosság élt és él ezekben az utcákban, van három gyönyörű zsinagóga, több zsidó felekezeti iskola és intézmény, és érezhetően ismét megindult egyfajta zsidó közösségi feléledés. Mégis, majdnem mindenki egyetértene Schiffer János főpolgármester-helyettessel abban, „hogy a negyed nem számít és nem is számított valamiféle gettónak”, sőt, még csak igazi zsidónegyednek sem, hiszen a terület lakói és használói – zsidók és nem zsidók – a nagyváros befogadó, elfogadó, többnyire asszimilált és erőteljesen asszimiláló életet éltek. Komoróczy Géza az egyik nagy kivétel, aki szerint „itt a gyorsan fejlődő nagyvárosban igazi zsidó negyed alakult ki a XIX. század első felében. Valamelyest idősebb, mint a New York-i Lower East Side, ahol a kelet-európai zsidó bevándorlók ezrei találtak új otthonra.”

Mindenesetre, a „zsidónegyed” mindenképpen kapóra jött a Madách sétány ellenzőinek: „jó hívószó, ami megkönnyíti a városvédők fellépését”, mondja Merker Viktor. Wesselényi-Garay ehhez hozzáteszi, hogy nem baj, ha a történelmi igazságot kicsit eltúlozva próbálunk karaktert tulajdonítani egy-egy negyednek. Minden korban élt és él elképzelés arról, hogy milyen „kellékekkel” kell rendelkeznie egy korszerű európai nagyvárosnak. Volt, amikor ilyenek voltak a bulvárok, és Párizs nyomán mindenütt bulvárokat építettek. Ma a városok a meghittebb, kulturális szempontból karakterisztikus vonásokat keresik, és ha tehetik, helyreállítják például a zsidónegyedeket. Ebből mindenki csak nyerhet. A szavak csapdáját vagy mágikus erejét persze a kerület vezetői is észrevették. A Schneller, Ekler, valamint a KÖH és az ÓVÁS! képviselőinek bevonásával megindult találkozókon ösztönös védekezőreakcióként hamar felvetették, hogy – mint Hunvald György kerületi polgármester mondta – „a terület, amit zsidónegyedként emlegetnek, valójában nem hordozza magán egy valódi zsidónegyed jegyeit”. Értsd: nem érdemes ilyen hűhót csapni a bontások és építések körül.

Voltak azonban – kerületen belül és azon kívül is -, akik a „zsidónegyed” cáfolatával nem a Madách sétány tervét igyekeztek megvédeni, hanem a civil szervezet hitelét és jóhiszeműségét akarták megkérdőjelezni. Eszerint a zsidónegyednek nevezett Belső-Erzsébetváros „egyáltalán nem unikális”, nem egy Európa-szerte egyedi építészeti különlegesség. Mégis, folytatódik a logika, a kerület elképzelései ellen tiltakozó városvédők számára nagyon fontos a „zsidó” megjelölés. A sznobizmusra apellálva tudta ugyanis a médiát uraló és a kordivatot kihasználó néhány értelmiségi – akiknek „valamiért” fontos ez a negyed – aránytalan mértékben befolyásolni a közvéleményt. S az már csak természetes, halljuk, hogy ezek az értelmiségiek többnyire Budáról rándulnak át tiltakozni, mit sem törődve a kerület megoldatlan gondjaival. (A magyar folklórra jellemző persze, hogy Hunvaldék ekkor már tárgyalásokat folytattak a párizsi Marais vezetőivel, s európai rehabilitációs pályázataikban éppen a negyed zsidó öröksége volt és lett a fő hivatkozási alap.)

Kiszorítósdi 2.

A „pesti groteszk”-et elkeseredett szembenállás követte. A civil csoportosulás körüli értelmiségiek számára nem volt kétséges, hogy a negyed a pártok és a kerületi vezetők korrupciós érdekeinek áldozata: a Madách sétány útvonalát a jó lehetőségekre ugró magántőke kenőpénzei és a túlszámlázások egyengetik. „Ezt nagyon könnyű kimutatni bármelyik költségvetésen”, mondja Ladányi, aki régóta foglalkozik a jelenséggel, és valamennyi párt részvétele miatt csak „nagykoalíciónak” nevez.

Eközben a kerület vezetői sem feltételeztek a civilekről és a velük szemben álló hivatalokról jóhiszeműséget. „Az ÓVÁS! nem itteni egyesület, fogalma sincs a kerületiek gondjairól. Az általuk sürgetett és a KÖH által kimondott ideiglenes területi védelem miatt itt minden leáll. A műemlékvédelem nagyon együtt dolgozik az ÓVÁS!-sal. Megkockáztatom, hogy személyi átfedések is vannak közöttük”, nyilatkozta a viták csúcspontján Hunvald. Az érdekeltek beszélni sem nagyon tudtak egymással. S a „pesti groteszk” betetőzéseként az önkormányzat feljelentette Egri Orsolyát, amiért „R”-betűkkel megrongálta a házakat (amiket éppen bontani készültek!).

A tavaly nyáron lebonyolított informális találkozók is inkább a sértődésekről és az érvek és pozíciók szöges ellentétéről szóltak. A civilek a bontások leállítását követelték, Schneller változtatási tilalom elrendelését és új rendezési terv elkészítését javasolta a kerületnek, Hunvaldék pedig a már kiadott bontási és építési engedélyek visszavonhatatlanságát hangsúlyozták. Az érdekeltek mintha más-más bolygón éltek volna. „A műemlékvédelem augusztus elején öt házat levédett, köztük olyat, amire már jogerős bontási engedély volt. Felhívtam Varga Kálmánt (a KÖH vezetője – P. Gy.), hogy üljünk össze. Azt mondta, szabadságra megy. Amikor visszaérkezett, újra felhívtam, és kértem egy egyeztetést, de azt mondta, hogy most megnézi a kollégáinál, mire jutottak. Többé nem hívott fel, és elérni sem tudtam”, panaszolta Hunvald szeptember közepe táján.

Nagyjából mindenki tartott mindenkitől. „A műemlékesek sokszor igen retrográd módon gondolkodnak”, nyilatkozta Schiffer János a kerületi tervek lehetséges teljes leállítása kapcsán. A negyedben lakó Rajk László építész viszont az ÓVÁS! körül csoportosuló értelmiségiek mindent és minden áron védeni akaró magatartásának veszélyeire figyelmeztetett. „Továbbra is arra vagyunk büszkék, amit meg tudunk akadályozni”, mondta általában a zöldekkel és a városvédőkkel kapcsolatban. Hunvald polgármester is az ÓVÁS! és a műemlékvédők fejlesztésellenességéről beszélt. Holott „a kerület sem rombolni akart. Mi a városképi védettség fogalmában gondolkodunk”, tette hozzá. Marinov Péter viszont elképedve hallgatta a róluk terjesztett feltevéseket. Elmondta, hogy ők is a meglévő egészségtelen tömbök feltárását, áttörését, átjárhatóvá tételét támogatnák, esetleg Ekler Dezső tervei szerint, ahol az utcakép megmarad, míg belül akár még újabb emeleteket is lehet építeni. „Nem az itt található egészségtelen és korszerűtlen szoba-konyhát szeretnénk konzerválni. Ugyanakkor nem nekünk kell a rehabilitáció terveit kidolgozni.” Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy az ÓVÁS! sem egységes, és egyaránt jelen vannak benne a változtatásokkal szemben megengedőbb és elutasítóbb hangok.

Schneller

Perczel Anna már a Józsefvárosban és a Ferencvárosban is szerette volna, ha a lakosság és a régi épített környezet megtartásával megy végbe a rehabilitáció. „Schnellerrel is vitában álltam”, mondja. „Nem hitt nekem, pedig régóta barátok vagyunk.” A zsidónegyedben eleinte ugyanez volt a helyzet. „Istvánék úgy nézik a terveket, mint egy térképet. Nem értették, és ha az ember nem jár arra, akkor nem is értheti, hogy ezek helyek. Amikor a Rumbach 8-at lebontották, számomra katasztrófa volt. Azt a korai eklektikus házat, a templommal szemben, meg kellett volna menteni. Egyáltalán, egy zsinagógával átellenben nem szabad kiszélesíteni az utcát, kétemeletes parkolóházat építeni és rámpát indítani. Ezeket próbáltam elmondani Istvánnak. Aztán mégiscsak eljött, és megértett.” Ne feledjük: a város főépítészéről és egyik legértékesebb negyedéről van szó! Schneller István megerősíti a hallottakat, csak már az apparátusi szakember szemszögéből. Tény, mondta tavaly ősszel, hogy a Madách sétány legújabb tervét 2001-ben a főváros teljes mértékben elfogadta, a kerület elképzelései ellen senki nem tiltakozott. „Az ember nagyon nehezen tud kiszakadni egy régi városrendezési gondolatból. Hiszen ne feledjük: a Madách út, majd sétány terve az 1900-as évek elejétől létező urbanisztikai elképzelés. Megszoktuk, hogy megvalósításra vár.”

És itt van a túlterheltség. A főváros főépítészi irodája tizedannyi emberrel dolgozik, mint egy nyugat-európai nagyváros hasonló hivatala. Talán ebből is fakad, hogy „az ember nem tud mindenre odafigyelni. Én sem vettem észre, hogy a terv bontásokat ír elő.” Ráadásul, a szakmai beidegződéseken is nehéz felülkerekedni: „városrendezőként az ember hajlamos ökölszabályokban gondolkodni. Ahol egy mellékutca keresztezi a megépítendő Madách sétányt, ott legyen kis teresedés. Ez persze bontásokat kíván. Vagy nézzük a Rumbach Sebestyén utcát. A zsinagógával szemben két ház nagyon belógott az utcába. Le is bontották őket. A Dob utca is nagyon keskeny. Az ember végiggondolja, hogy a forgalom mellett egyszerűen nem lehet végigsétálni rajta. Ebből jött az árkádosítás ötlete.”

Az ember azonban változik, mondja Schneller, „és ki kell mondani, hogy a Madách sétány kezdettől fogva hibás gondolat volt”. Perczel Anna terepfelmérő tanulmánya már az ÓVÁS! fellépte előtt meggyőzte őt arról, hogy a volt zsidónegyed területén a kerületnek változtatási tilalmat kellene hirdetnie, és a főváros anyagi támogatásával új rendezési tervet készíteni. A helyzetből – és részben talán személyiségből is – fakadó kételyek azonban nagyon megnehezíthetik az életet. Egyrészt, a főépítész teljes mértékben vállalja a Madách sétány 2001-es fővárosi elfogadásának hivatalból rá háruló felelősségét. Hangsúlyozza, hogy a rendezési terv szerint már megkötött bontási és építési szerződések felmondása miatt Hunvaldéknak valószínűleg perekkel és büntetésekkel kellene szembenézniük, amiben a főváros nem hagyhatná magára a kerületet. Másrészt, Hunvaldék tényleges együttműködési szándékának jeleit hiányolva, Schneller is széttárja a kezét: „Nincsenek jogi eszközeink. Mondok egy példát. Annáék tiltakoztak, hogy a Holló u. 12. bontásánál „véletlenül” a műemlékhomlokzat is megsérült. Jelen pillanatban ilyen tudatos bűncselekmények ellen nem tudunk védekezni. Bár most szóltam [kiemelés tőlem – P. Gy.], hogy legalább egy levelet írjunk ez ügyben a kerületi önkormányzatnak.” Schneller egy későbbi interjúban még azt is elmondja (A csoda elmaradt, ÉS, 2005/2. – Petőcz György és Váradi Júlia interjúja), hogy nem könnyű főépítésznek lenni, és az önkormányzati döntésekkel és suskusokkal szembeszálló kollégáinak fluktuációja talán minden más szakmáénál nagyobb. Ilyen helyzetben többnyire a számára elfogadhatatlan tervek megvalósulását nehezítő „aknamunkára” van csak lehetősége. Volt eset, amikor egy szerinte vállalhatatlan, mégis elfogadott fővárosi terv megakadályozása érdekében ő maga fordult a zöld civil szervezetekhez segítségért. Schneller az ÓVÁS! fellépését is örömmel konstatálta, bár talán sosem értette meg, hogy a civilek akciói igazi pillanatot teremtettek a számára: a közfigyelmet kihasználva radikálisabb eszközöket is bevethetett volna a zsidónegyedben követendő elvek és módszerek megfogalmazásáért, népszerűsítéséért és érvényesítéséért.

KÖH

A főépítész presztízsének, hatáskörének és döntéshozatali súlyának gyengeségével csak a műemlékvédelemé vetekszik. „Az általunk fontosnak tartott értékek manapság nem szerepelnek a prioritások között. Sőt, inkább a kiskapukat kereső megoldások kerülnek előtérbe”, mondja Varga Kálmán, a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal vezetője. Az 1997-es műemlékvédelmi törvényt annak 2001-es módosítása nagyon felpuhította, s nincsenek igazi szakhatósági eszközeik az önkormányzatok döntései ellen: „ha az önkormányzat bennünket kikerülve kiad egy nekünk nem tetsző bontási és építési engedélyt, ennek nincs jogkövetkezménye”. (A törvény 2006. január 1-jétől életbe lépő módosítása valamelyest javíthat a helyzeten.)

Belső-Erzsébetváros sorsa a műemlékvédelmet is izgatta. Jól jött az Andrássy útnak és közvetlen környezetének a világörökséggé nyilvánítás. A kérelem benyújtásánál valaki kitalálta, hogy tartsák a negyedet a világörökségi terület „rávezető” vagy „puffer”-zónájának. Ez a fogalom azóta elterjedt, és bizonyos szempontból mágikus erőt adott a negyedet védelmező érvelésnek. Mintegy fait accomplit teremtett: „A világörökség jó helyzetet produkált, mert a területet pufferzónaként tudtuk értelmezni”, mondja Varga. Márpedig egy pufferzónát – még ha nem is tudjuk pontosan, mi is az – természetesen védeni kell.

A szavak ereje azonban kevés lett volna. Vargáék tudták, hogy a Madách sétány folyamatban lévő megépítése erős vállalkozói és pártérdekeket szolgál. „A lobbiérdekek könnyen megakadályozhattak volna bennünket a terület levédésében”, mondja Varga. Ezért „az ÓVÁS! kapóra jött. Stratégiánkban a civil szféra nem szerepelt, de egymásra találtunk. Lett egy szövetségesünk, akivel együtt már vállalhattuk a konfliktust, és le tudtuk védeni a területet. Fontos volt persze, hogy Hiller miniszter is támogatott bennünket.”

A korábbi háromtucatnyi védett ház mellé idén újabb 51 ház lett műemlék, és az egész negyed is védetté vált. Márpedig egy műemlékinek tekintett területen a KÖH ellenére sem bontási, sem építési engedély nem adható ki, s a hivatal a megvalósításra szánt tervek ellen is felemelheti a szavát. A zsidónegyed kapcsán kirobbant viták tehát végső soron sikert hoztak a hivatalnak, sőt, „a nagy publicitás jól jön magának a műemlékvédelem ügyének is”, mondja Varga. „Hiszen a terület a kultúrán belül is perifériának számít.” Vargáék ennek ellenére sem érzik elég erősnek magukat ahhoz, hogy még több házat megvédjenek, a Kisdiófa és Csányi utcákra leselkedő veszélyeket elhárítsák, a már kiadott, és szerintük is hibásan kiadott bontási engedélyek ügyében, legalább egy esetben és próbaként, vállalják a pereskedést, vagy normákat megfogalmazva és hathatósan – a közvélemény számára is hallhatóan! – véleményt nyilvánítsanak a megvalósításra váró tervekről. S ez nagy veszély. A tervzsűrik gyenge hatásköre miatt a műemlékvédelemre fokozott felelősség hárulna azért, hogy az új épületekkel (elrettentő példaként lásd a Holló utcai sárga házat) ne tegyenek tönkre egész környékeket.

Hunvald

„Hunvald az első találkozáson nagyon ideges volt”, meséli Marinov. „Mondta, hogy mai eszével már nem szavazná meg azt a rendezési tervet (a Madách sétányt szentesítő tervet – P. Gy.), amit alpolgármesterként 2001-ben megszavazott. Kicsit tehát felelősnek érezte magát. De ekkor még nem tudta, hogy az ÓVÁS! fellépése mekkora visszhangot kap.”

A viszony azonban hamar teljes szembenállássá fajult. Említettük az önkormányzat első kétségbeesett és groteszk reakcióját, amikor rongálásért feljelentette az ÓVÁS!-t. Ugyancsak megkérdőjelezték a „zsidónegyed” elnevezés jogosságát, az ÓVÁS! aktivistáiból pedig hamar Budáról átránduló, a helyiek problémái iránt közömbös széplelkek váltak. Hunvald és a kerületi önkormányzat szögesen elutasító és mindenkivel szemben álló dacos magatartását látva Marinov tavaly szeptemberben azt nyilatkozta, hogy nem érti, miért nem intelligensebb a polgármester, s „miért nem próbálja az új helyzetet alkalmazkodóbb és együttműködőbb viselkedéssel saját javára fordítani”.

De mi mozgathatta Hunvaldot? A liberális értelmiségi teória – erről már volt szó – a pártkorrupciót emlegeti. Ladányi János minden alkalmat kihasznál az önkormányzatok és a pártfinanszírozás szerves és korrupt kapcsolatának kifejtésére. Merker Viktor meséli, hogy a negyed ügyében Ladányival együtt Hillernél jártak, aki „odahívta a korábbi polgármestert, Szabó Zoltán szocialista parlamenti képviselőt is. Ladányi leírta a kulturális miniszternek a korrupció mechanizmusát. A miniszter szólni sem tudott a megdöbbenéstől, miközben Szabó arra sem vette a fáradságot, hogy tiltakozzon.” Ugyanez megesett Hunvald és az ötödik kerületi polgármester jelenlétében 2004. november 17-én, a Mozgó Világ vitaestjén. Ladányi ott is felszólalt – Gyurcsány Ferenc miniszterelnök is ott volt -, de válasz vagy tiltakozás itt sem hangzott el.

A polgármester természetesen a folyamatok magyarázataként a negyed rettenetes állapotát, a teendőket, saját választási ígéreteit és az érthető lakossági nyomást emlegeti. Hiszen a terület ház- és lakásállománya valóban nagyon leromlott, az épületek struktúrája, felszereltsége és állaga régóta elmarad minden egészségügyi és higiéniai normától. „A 10-12 ezer lakó sorsának megoldása a legfontosabb a számomra. Ha emellett még építészeti és történelmi értékeket is meg tudok menteni, örülök. Mindehhez azonban pénz is kell.” 2000-ben hirtelen a pénz is megjelent, érdekessé vált a terület, jelentkeztek a befektetők, elkeltek az első épületek. A bérlőket eleinte kivásárolták, ma inkább új házakba költöztetik – költöztetnék – őket, helyben, a negyedben. E stratégiaváltásban a választási szempontok is közrejátszhatnak, hiszen a lakáshelyzetük javulását megélő helyiek nyilván hálásak lesznek ezért az önkormányzatnak, míg a messziről beköltözők politikai orientációja kiszámíthatatlan. Mindez bontásokkal és építéssel jár.

Az önkormányzatot a PriceWaterhouse Coopersszel (pontosabban annak jogelődjével, a Coopers and Lybrand Vagyonértékelő Kft.-vel) 1992-ben megkötött szerződés is kényszerhelyzetben tartja. „Ilyen káros szerződést keveset látni”, mondta az általa megörökölt szerződésről februárban Hunvald. A szerződés a megvalósulásig, vagyis korlátozatlan időre kizárólagos jogot ad a vagyonértékelő cégnek a Madách sétánnyal kapcsolatos fejlesztés előkészítésére, közvetítésére és az ezért járó díjakra. Az önkormányzat ez utóbbiakat az elmúlt években többször próbálta csökkenteni, de hiába. Ráadásul tartoznak is a vagyonértékelőnek. Kiugrani pedig nem tudnak, mert az a szerződésben szereplő ingatlanok értékének a felét jelentené kártalanításban. Ezért a Madách sétány tervének teljes és hivatalos felmondását az önkormányzat elképzelhetetlennek tartja. Ehelyett az időközben műemlékké vált épületek kikerülésével, egy udvarokon átvezető sétány tervének kidolgozásával próbálkoznak – a PriceWaterhouse Coopersszal fennálló szerződés és a műemlékvédelem kötelmei között lavírozva.

„A kerület egy ideje valóban leül tárgyalni a kulturális tárca, a főváros és a civilek képviselőivel”, mondja Schneller egyik vezető hajdani munkatársa. „Valójában azonban Hunvald soha nem bizonyította be, hogy egyetért az alapelvekkel, nem vonta vissza a Madách sétány tervét, és fontolóra sem vette a változtatási tilalom kimondását. Szavakban kooperál, miközben továbbra sem változik semmi.” Sokan az érdekvezérelt és korrupt városrombolót látják Hunvaldban. Ő másként értékeli a történteket. „Eleinte élesen ellenálltam – mondja -, mert csak a nagy nehezen becsalogatott tőke elriasztását láttam. Mi is éreztük persze, hogy a befektetők minél többet akarnak építeni, és minél kevesebbet megtartani. De nekem a terület fejlődése a legfontosabb, amihez pénz is kell. S ezt hiába várnánk a műemlékvédelemtől, a fővárostól vagy a civilektől.” A minisztériumban elindult érdekegyeztetés hatására azonban adókönnyítő műemlékvédelmi törvényjavaslat kidolgozásába kezdtek, s úgy érezték, hogy az egész vita még jót is tehet a területnek. „A kialakult figyelem nyomán felgyorsulhatnak tárgyalásaink a külföldi partnerekkel. Én már csak Európában gondolkodom.”

Hunvald eközben minden ajtót nyitva hagyott. A spontán pusztítás pedig folytatódik. Június elején lebontották a Kazinczy u. 9-et, amit a KÖH is szeretett volna levédeni, csak nem mert, mert a kerület már korábban kiadta rá a bontási engedélyt. És épülnek a borzalmak. A polgármester legfőbb prioritásához, a tőke becsalogatásának elsőbbségéhez híven azt a megoldást támogatja, amelyik mögé pénz állítható. A műemlékvédelem mögött nincs erős partner és nincs pénz; a kultúrafejlesztéshez nincs partner és nincs akarat; a turizmus szempontjait senki nem támogatja megfelelő tudatossággal és eszközökkel; az európai pénzek egyelőre távol vannak stb. Egyéb lehetőségek híján egy út mutatkozik tehát: a zsidónegyedet leromboló ingatlanpiaci ügyeskedés.

Magány

„Ma ugyanott tartunk, mint egy éve”, legyint Marinov. Néhányan dolgoznak és akcióznak, járják a hivatalokat, beadványokat szerkesztenek és vitatkoznak, mindezt a rendes munkájuk mellett. A minisztérium, a főváros és más intézmények figyelme eközben nem túl nagy, csökkenő, vagy legalábbis hullámzó. „Ha mi páran abbahagynánk, senki nem foglalkozna azzal, mi történik a zsidónegyeddel”, mondja Marinov. Paradox módon egyetlen partnerük vélekedik ugyanígy: Hunvald. „Az történt, amire számítottam. A kezdeti forró hangulat és fokozott figyelem után magunkra maradtunk, mi és az ÓVÁS!”, mondja. Marinov és Hunvald ma már néha felhívják egymást, beszélgetnek. Bertolucci Huszadik százada juthatna eszünkbe. Emlékeznek még? Két férfiról szól, akik az egész századot párhuzamosan élik, folyamatos konfliktusban, a végén már páros magányban, s a záróképen egy mező közepén civódnak, miközben egyre kisebbnek mutatja őket a távolodó kamera.

Élet és Irodalom

49. évfolyam, 37. szám