Forrás: NOL

Hegyi Gyula, 2005. augusztus 16. 00:00

Levelezőlappal vagy anélkül természetesen én is feltehetném a kérdést Orbán Viktornak: baloldali emberként miben különbözöm tőle „genetikailag”? De azt is megkérdezhetném, hogy édesapja, id. Orbán Győző MSZMP-tagként különbözött-e genetikailag mai, pártonkívüli énjétől és a jobboldalon politizáló fiától? S magasabb régiókba emelkedve, Kádár János más volt-e genetikailag, mint a többi magyar proletár és falusi szegény ember? De ezek felesleges kérdések. Orbán Viktor nagyon pontosan és tudatosan fogalmazott, amikor a baloldal „genetikai” nemzetellenességére való utalás mellett két közismerten zsidó származású diktátor nevét említette meg. A magyar szélsőjobboldal nyolcvanhat éve, a Tanácsköztársaság bukása óta folyamatosan összemossa a baloldaliságot a bolsevizmussal, a bolsevizmust pedig a zsidósággal. Nem hiszem, hogy lenne politizáló vagy akár csak újságolvasó ember e hazában, aki – esetleges sumákolásától függetlenül – ne tudná pontosan, mit értett a Fidesz elnöke a „genetikai különbségen”.

Készséggel elfogadom ugyanakkor, hogy Orbán Viktor nem antiszemita. Tusnádfürdői beszédéből is kiderül, hogy a „genetikai” megközelítést személy szerint „talán túlzásnak” tartja. Orbán Viktor olyan ember, aki maga nem antiszemita, sőt feltehetően csúnyának is gondolja az ilyesmit, de természetesnek tartja, hogy a hatalom megszerzése érdekében olykor gesztust kell tennie az antiszemitáknak is. De ebben nincs semmi újdonság. 1919 óta itthon és az emigrációban a magyar jobboldal ritkán tudott egyértelműen elhatárolódni a fajgyűlölő szélsőjobboldaltól. S aki mégis kísérletet tett erre, azt Bethlen Istvántól Szekfű Gyulán át Antall Józsefig hamar kikiáltották a jobboldal árulójának. A jobboldal vezéreként Orbán Viktor ezt a baljós örökséget vette át, s amíg ragaszkodik az egységes jobboldal mítoszához, addig folyamatosan beleesik majd ebbe a csapdába. Egyszer talán majd megérti, hogy Németországban miért éppen a CDU-CSU harcol legkeményebben a szélsőjobboldali mozgalmak ellen.

Schöpflin György Orbánt kínosan mentegető cikkét (Baloldaliság és nemzet) Fejtő Ferenc elegánsan megválaszolta második írásában. Én csak egy momentumot szeretnék kiemelni az írásából: „Ahogyan ezt Marx és Engels kifejtették, a nemzet taktikailag használható szövetséges a kapitalisták és az imperialisták ellen” (Baloldaliság és nemzet, július 30.). Marx és Engels soha nem írt „imperialistákról”, ezt a kifejezést Lenin kezdte el használni, sokkal később. Kétlem, hogy angliai egyetemi tanárként Schöpflin György efféle bántó leegyszerűsítéssel és felületességgel fogalmazott volna a tizenkilencedik századi szellemtörténet két nagy alakjáról. Vélhetően csak a magyar olvasót nézi le annyira, hogy egy ilyen gagyi mondattal intézze el Marx és Engels számos, a korabeli nemzeti szabadságharcokat méltató írását. Elhűlve olvastam azt az odavetett utalását is, mely szerint Sztálin nem volt nacionalista. Eddig úgy tudtam, nagyjából konszenzus alakult ki abban a tekintetben, hogy Sztálin a nagyorosz imperializmus egyik leggátlástalanabb képviselője volt.

Vásárhelyi Mária írását (Akinek nincs múltja, jövője sincs, augusztus 3.) annál fontosabbnak vélem. Igen, gyakran én is úgy érzem, hogy a baloldali elit „bűntudat által megnyomorított, identitászavaros, önbecsülés nélküli”. Magam 1990 óta folyamatosan, többek között e lap hasábjain is vívom szélmalomharcomat a baloldali értékekért. Volt alkalmam meggyőződni arról, hogy az MSZP számos vezető és feltörekvő ifjú politikusa szemében ez naiv, felesleges és kissé szánalmas vállalkozás a praktikus alkukhoz és a párton belüli kavaráshoz képest.

De nem könnyíti meg a baloldali elit helyzetét, ha a progreszszív erők is megosztottak az alapvető történelmi tények értékelésében. Maga Vásárhelyi Mária is úgy állítja szembe Kádár Jánosban „az ország függetlenségét feladó, az 56-os forradalmat vérbe fojtó diktátort” az „orosz megszállást Bethlen Gábor-i ügyességgel kijátszó államférfival”, hogy az első állítást totálissá emeli, az utóbbit pedig gusztustalan hazugságnak láttatja. Nem lehet, kedves Mária, hogy Kádár hosszú, harminckét éves uralma alatt mindkettő volt? Elképzelni sem tudja, hogy 1956 keserű leckéje után Kádár és követői nem merő gonoszságból, hanem a geopolitikai kényszert és a nép ügyét kínnal-keservvel összeegyeztetve próbáltak politizálni? Igen, a magyar baloldalnak vállalnia kell a múltját. De ez nem lehetséges a Kádár-rendszer és az őt kiszolgáló milliók totális megtagadásával. Az MSZP vezetői többek között éppen azért félnek a múlt feszegetésétől, mert tudják, hogy a Kádár-rendszer árnyalt megközelítésével liberális szövetségesüket, tagadásával viszont saját törzsválasztóikat idegenítenék el.

A huszadik századi magyar baloldal mindvégig háromosztatú volt, egymás mellett élt benne a kommunista, a szociáldemokrata és a polgári liberális (radikális) tábor. Ady Endre versben köszöntötte a Galilei-kört, amelynek egy bizonyos Rákosi Mátyás volt a titkára. A sokat emlegetett Kun Béla-féle Tanácsköztársaságnak kezdetben támogatója volt Bartók Béla, Kodály Zoltán, Kosztolányi Dezső, Móricz Zsigmond, Babits Mihály és az ifjú Márai Sándor. A Horthy-korszak alatt állandó volt azt átjárás a kommunista, szociáldemokrata és liberális értelmiség között. József Attila és Fejtő Ferenc életútja vagy a Rákosi-per ellen tiltakozó szellemi kiválóságok névsora jól mutatja ezt. E széles baloldali értelmiségi tábor Illyés Gyulától Németh Lászlón át Lukács Györgyig 1945-ben és az ötvenes évek közepén is hasonlóan lépett fel, együtt követelve a szociális fordulatot s a sztálinizmus bűneinek megismerése után a demokratikus korrekciót. A reformkommunisták a rendszerváltozás táján is abban a hitben éltek, hogy a demokratikus fordulatot ők készítették elő, noha sokak szerint ez inkább csak illúzió. Ungváry Rudolf írásával (A nemzeti retorika, augusztus 4.) nagyobbrészt egyetértek, de magam megbocsátóbb vagyok a Kádár-korszak fénykora iránti keserédes, gyakran ironikus nosztalgia iránt. Értem és tisztelem Ungváry Rudolf ötvenhatos tapasztalatait, de a magyar társadalom többsége a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas éveket másképp élte meg. Történelmileg neki van igaza, de érzelmileg gondolkodhatunk másképp is.

1989-ben a rendszerváltó elit egy része a magyar progresszió hagyományait félretolva elfogadta az Amerikából importált, hidegháborús antikommunizmust a maga leegyszerűsítő demagógiájával. Ez a sztálinizmus legsötétebb korszakának rémtetteivel azonosított minden szocialista rendszert. (S olykor a nyugati szociáldemokráciát is.) A jobboldalnak semmi más dolga nem volt, mint hogy az importált antikommunizmusra ráhúzza a maga jól bejáratott „genetikai” antiszemitizmusát. A demokratikus baloldalnak meg kell tagadnia a kommunizmus minden bűnét, de sohasem szabad megfeledkeznie arról, hogy a huszadik században a legtöbb progresszív magyar értelmiségit megérintette a szocializmus eszméje. Soha többet diktatúrát: de senki sem volt bűnös csak azért, mert hitt a világ legszebb utópiájában, az emberek egyenlőségében. Az országot kétszer is háborúba és területvesztésbe taszító „nemzeti” kormányok bűneire a baloldalon születtek szerencsétlen, a nemzeti kérdést félretoló válaszok is. De ezekbe nem halt bele egy-kétmillió ember, és nem veszett el miatta az ország jelentős része. (A holokauszt mellett néha arról is érdemes beszélni, hogyan hajszoltak fegyvertelenül a vágóhídra több tízezer, „nemzeti szellemben” nevelt leventét csak azért, hogy a szélsőjobboldali kormány egy-két nappal tovább ücsöröghessen Sopronban és Kőszegen.)

A jobboldali kurzus 1945-ben egymillió halottal, az ország lerombolásával és teljes kifosztásával ért véget. A Kádár-rendszer pedig azzal, hogy 1990-ben kiírták a szabad választásokat. Ennyit arról, ki rontott rá a nemzetére. A magyar baloldal súlyos hibát vét maga és a nemzet ellen, ha továbbra is szó nélkül hagyja a folyamatos történelemhamisítást. Ehhez persze ki kellene lépnie a rossz pragmatizmus és az állandó konfliktuskerülés mókuskerekéből.

A szerző az Európai Parlament szocialista képviselője

Comments are closed.