A „Népszava” június 29-i, szombati számának címlapján hatalmas csinnadrattával közli a következőket: Orbán Viktor országgyűlési képviselő, volt miniszterelnök honlapján olvasható az az ávó (III/III) által regisztrált spiclijelentés, amely szerint Orbán 1987-ben állítólag amiatt gyűlölte volna régi barátját és iskolatársát, Varga Tamást, mert Varga – az ún. „Magyar Népköztársaság” belső elhárításának tudomása szerint – zsidó. A közlés azért időszerű, mert a szökött és világszerte körözött nemzetközi szélhámost épp most toloncolták haza Németalföldről. Varga az a közkedvelt (volt) fideszes maffiózó, aki a szintén közszeretetnek örvendő Simicskával együtt közreműködött az ún. „székházügyben”, amelyben az egykori Fidesz elkövette az egyik legnagyobb lehetséges politikai vétséget: mint ellenzéki párt, suttyomban pénzt fogadott el az akkori (MDF-kisgazda) kormánytól – ellenzéki szövetségesei (és saját párttagsága) háta mögött. A pénz később – állítólag – pártközeli zsebekbe vándorolt. A „Népszava” közlése egyrészt emlékeztet erre a pokoli botrányra és összefüggésbe hozza (nem indokolatlanul) Orbán Viktor személyével, másrészt pedig – néhány óvatoskodó körülírás ellenére – lényegében azt sugallja, hogy a mai jobboldali ellenzék vezetője már diákkorában antiszemita volt.
A „Népszava” céloz arra, hogy az ávó dokumentumának nem lehet, nem kell föltétlenül hitelt adni, de fölteszi azt az álkérdést, hogy miért nem jelezte a vád képtelenségét honlapján Orbán képviselő.
Alighanem azért nem, tekintetes szerkesztőség, mert fölnőtt ember ennyit föltételez az olvasóról. Összerándul a gyomrom rémületemben: ha valaki szó szerint venné a rólam szóló sok ezer lapnyi dokumentumban a rengeteg hülye, roszindulatú pletykát és rágalmat, szépen föstene az utókorom.
Elképesztő gyakorlat az, hogy a történészkedő amatőrök százai kritikátlanul használják az ávós-szekus-kágébés irattárak állításait. Nem értik meg azt az alapvető tényt, hogy az 1989 előtti diktatúra ellenfeleiről az iratokat AZ ELLENSÉGEINK állították össze, az elvárható tárgyilagossággal, elfogulatlansággal, részrehajlatlansággal. (Az is komikus, hogy némelyek – már a kilencszáznyolcvanas évek eleje óta – a horthysta rendőrség adatai alapján korrigálják a különféle baloldali mozgalmakra vonatkozó adatokat: ez sokkal egyszerűbb, mint a baloldali folyóiratok évfolyamain átrágni magunkat…)
De térjünk a lényegre: én – mint köztudomású – nem vagyok Orbán képviselő politikai híve, viszont ragaszkodom a tisztességes küzdelemhez, a párbajkódex és az illemszabályok betartásához. Ráadásul mint Orbán képviselő egykori jó ismerőse, nem hallgathatok.
Egyszerűen nem igaz az, hogy a fiatal Orbán Viktor antiszemita lett volna. A kérdéses időszakban sokszor találkoztam vele és barátaival. Tanúsíthatom, hogy azokban a körökben, ahol – persze meglehetősen bizonytalanul és zavarosan – a rendszerváltás készülődött, az ellenzéki szimpátiájú miliőben, ahol természetesen sok zsidó, zsidós értelmiségi fordult meg és játszott (olykor) vezető szerepet, Orbán Viktor otthon volt, úszott ebben a közegben, mint hal a vízben.
Magyarországról lévén szó, a zsidókérdés soha nem lehetett távol a beszélgetések középpontjától, és itt világossá vált, hogy Orbán Viktor és barátai, a későbbi Fidesz alapítói a legcsekélyebb türelmet vagy megértést sem mutatták a hagyományos honi zsidózás iránt. Mi több, úgy látszott, elszánták magukat arra, hogy a hazánkra nehezedő átkok egyikének – a zsidókkal kapcsolatos, változatos természetű megszállottságok uralmának – véget szeretnének vetni.
Orbán Viktort a zsidókkal kapcsolatban a mohó érdeklődés és a heves rokonszenv jellemezte. Ez az igazság.
A zsidó probléma sokszorosan font, ezerszínű szállal sző át mindent, ami a modern magyarsággal kapcsolatos. Az ehhöz kapcsolódó érzések, sejtelmek, intuíciók, elméletek, vélt és képzelt emlékek, identitástörmelékek sokkal lényegesebbek, mint azt a hivatalos diskurzus bármikor elismerni volna képes vagy hajlandó. Ezért a zsidókérdés egyszerre a képmutatás, kódolt beszéd, csavaros mellébeszélés tárgya és alkalma, ugyanakkor meg valódi vízválasztó ma is és mindig magyarok között, akik mást és mást akarnak olyan ügyekben, amelyekhez a zsidóknak mint zsidóknak semmi közük. Ez kulturális adottság, amelyet lehet gyűlölni és lehet irigyelni (mint unalmasabb nemzeti közbeszédek blazírt hallgatói olykor irigyelnek bennünket: Magyarországon legalább forr, izzik a szurokfekete mocsár), de letagadni kár.
Nincs olyan kérdés Magyarországon, amelyből valaki ne tudna zsidókérdést csinálni.
Orbán Viktor nemzedéke abban reménykedett, hogy ezt abba lehet hagyni, hogy ettől meg lehet szabadulni. Én már akkor is tudtam, hogy ez reménytelen, de persze nem sejtettem, hogy ez a politikusgeneráció milyen szerepet fog majd játszani az ezeréves történetben. Saját reményei és tervei ellenében is.
Azt, hogy Orbán Viktor (akivel egy évtizede nem beszéltem) manapság mit gondol minderről a lelke mélyén, nem tudom. Találgatni se szeretnék, nem is tartom érzéseit és gondolatait olyan fontosnak, hogy külön írást szenteljek nekik. De a „Népszava” inkorrekt eljárása és a saját, mi tagadás, kényes becsületérzésem rákényszerít.
Ám lássuk be: Orbán Viktor mint a jobboldali ellenzék vezetője kényes helyzetben van. Bármit gondol „privátim” a zsidókérdésről, tudomásul kell vennie mostani közegének mozdíthatatlan hagyományait. Úgy látom egyébként, hogy óvatosan meg-megpróbál ezen a rettenetes állapoton enyhíteni. De a prioritásai persze gépiesek: egyrészt potenciális szavazatokat kell számlálnia, másrészt táborának kohézióját kell növelnie. Ilyen helyzetben – épp a zsidókérdésben! – nem beszélhet szabadon.
Ameddig (önálló liberálisként) ez ügyben elfogulatlanul megnyilatkozhatott, nem hogy nem volt antiszemita (mert, ismétlem, nem volt), hanem a zsidóság iránt – minden fölösleges szentimentális túlzás nélkül, szabad emberként – föltűnő rokonszenvet és érdeklődést mutatott. Biztosan lesznek emberek, akiknek akadnak majd ellenkező irányú kitalált emlékeik. De az én tanúságtételem mellett szól a Fidesz első éveinek politikája. A Fidesz még az SZDSZ-nél is határozottabban utasított el mindenfajta sovinizmust és rasszizmust, elsősorban pedig az antiszemitizmust. Ezt fiatalos hetykeséggel és fölnőttes keménységgel tette, megalkuvások és óvatoskodások nélkül. Ez az új demokrácia maradandó teljesítményei közé tartozik, nem illik elfelejteni.
Azt se feledjük, hogy a KISZ egyik utódszervezete, a BIT terjesztette városszerte (talán országszerte, nem emlékszem) a „ZSIDESZ” föliratú gyalázatos plakátot. Volt rá oka. Mint tudjuk.
Hiszen az antirasszistákat ma is, azóta is avval gyanúsítják, hogy idegen fajúak vagy legalább „idegenszívűek”. Orbán Viktor nem volt „idegenszívű”, és csöppet se röstellte, hogy nyíltan zsidóbarát és anti-antiszemita. Ágy volt ez addig, amíg ismertem. Most?…
Most nem tudom. Mindenesetre eltűr a környezetében dolgokat, amelyektől akkor okádott volna.
Az emberek változnak.
Ma már Orbán Viktor se liberális, én se vagyok az. De ma jobban különbözünk, mint egykor.
Ám a múltat ne tessék megrágalmazni, befeketíteni, mai küzdelmek puszta fegyverének és muníciójának tekinteni. Ez nem szép dolog.
Megvédem Orbán Viktort. Az egykori fiatal férfit, a magyarországi demokrácia egykori nagy reménységét.
Tamás Gáspár Miklós