Forrás: Népszava

1960 és a 60-as évek. Alig valamivel a forradalom után. A sokszor nosztalgiával emlegetett “boldog aranykor”. A ma élő többségnek már a gyermekévek, az első nyaralás a Balatonnál, az első nap az iskolában, az első szerelem, az első ballagás, az első felvételi, az első diploma, az első állás, fizetés, az első házasság, az első lakás, az első gyerek, az első fridzsider, az első telek, az első Trabant… Volt, akit csak akkor tartóztattak le az 56-osok közül, hogy 13 évi börtönre ítéljék.

Másokat, százakat már rég kivégeztek, s holttestüket az Új közetemető legeldugodtabb szegletében, a 301-es parcellában süllyesztették el. Ezrek voltak még rácsok mögött.

1960 ősze. Kádár Hruscsov “szárnyai alatt” érkezik New Yorkba az ENSZ közgyúlésére. A kikötőben a dokkmunkások megtagadják a csomagok kirakodását. Kádár megjelenését mindütt az emigránsok és a magyar ügy szimpatizánsainak tüntetése kísérte. Október 3-án szólalt fel, beszédében a “nemzetközi reakció erői által külföldről szervezett ellenforradalmi puccsnak” minősítette 1956-ot.

De volt abban az esztendőben egy elfelejtett, igazi nyilvánosságot sosem kapó néhány nap, amely most a 45. évforduló ürügyén méltó arra, felelevenítsük emlékét.

A szűkre szabott amnesztia – amelyet akkor a felszabadulás 15. évfordulója tett aktuálissá – révén a Váci Országos Börtönből április 1-jén és 2-án 193 elítélt került szabadlábra, köztük egyéni kegyelemmel Déry Tibor, Donáth Ferenc, Jánosi Ferenc, Vásárhelyi Miklós, Váradi Gyula, valamint Farkas Mihály, Farkas Vladimir, s a közlemény szerint Péter Gábor, aki valójában már egy évvel korábban kijutott a rácsok mögül.

Április 7-én azonban éhségsztrájk robbant ki a váci börtönben, ahol a “nagyidős” elítélteket őrizték. A széleskörű amnesztiával szemben táplált túlfűtött, ám hiúnak bizonyult reményt csalódás, majd elkeseredett düh váltotta fel. Az első csajkát reggeliosztásnál – a spontaneitás diadalára – a kőműves brigád egyik tagja vágta ki a “trepnire”, 16 társa nyomban követte példáját. Délutánra az asztalos- és lakatosműhely dolgozói a munkát is megtagadták. Másnapra az foglyok 80 százaléka csatlakozott a megmozduláshoz, bár sokan nyilvánvalóan csak sodródtak az eseményekkel. Szó sem volt róla, hogy indulat és politikai tudatosság egymást támogatták volna – hámozható ki a rendelkezésre álló iratokból.

“A váci sztrájk az 1956-os forradalom tüzének utolsó fellobbanása volt” – vallotta dr. Radó György orvos, a Nagy Imre körüli pártellenzék tagja, aki 1953-tól a Központi Honvéd Kórház parancsnoka, 1956-ban a kórház forradalmi bizottságának elnöke volt, s akit 12 év börtönbüntetésre ítélték, félreállították, s öreg korában is a II. kerületi Fekete sas utcai bőrgyógyászati rendelőben látta el nyugdíjas betegeit.

Az éhségsztrájkolókat elkülönítették, s közölték velük, befejeződött az amnesztiarendelet végrehajtása. A legelszántabbak, Hegedűs László és Hrabovszky László közel egy hétig folytatták a tiltakozást. A sztrájk letörését a helyszínen irányította Földes László belügyminiszter-helyettes.

A megtorlás nem maradt el. Április 20-án éjjel a váci börtönből a Gyorskocsi utcai vizsgálati osztályra szállították a sztrájk főkolomposainak tekintett elítélteket (Hrabovszkyt, Lukách Tamást, Nagy Eleket), egy másik csoportot (többek között Bibó Istvánt, Göncz Árpádot, Kertész Dezsőt, Mészáros Gábort) Márianosztrára vitték. A legnépesebb harmadik csoport (benne Mérei Ferenc, Marián István, Széll Jenő, Rácz Sándor, Hegedűs László) Sátoraljaújhelyen kötött ki, s fegyelmi fenyítésként egyéves, a sztrájkban részt vevő, de a váci börtönben ragadt elítélteket három-hat hónapos összkedvezmény-megvonással sújtották: se levél, se csomag, se látogató.

Kertész Dezső 1954-től Békéscsabán, 1955-től Hódmezővásárhelyen katonaorvos, egészségügyi századparancsnok volt. A forradalom idején alakulatánál a katonai tanács elnökévé választották. 1957-ben hét év börtönbüntetésre ítélték. 1962-ben szabadult, majd Csongrád megyében körzeti orvosként dolgozott. Kezdeményezésére az 1956-os Intézet keretében már egy évtizeddel ezelőtt kezdetét vette a kutatás a börtönsztrájk eseményeinek és adatainak feltárására. Levélben ösztökélte egykori, akkor még életben lévő rabtársait, valamint a fegyőröket, foglalják írásba emlékeiket. A végeredmény egy kisebb tanulmány lett az 56-os Intézet évkönyvében.

– A váci sztrájk jelentőségét nem kialakulásának, történésének folyamata, hanem a történelem alakulása adja – mondja. – A forradalomtól a rendszerváltásig 35 év telt el, élt bennünk a tenni akarás, hogy szabaduljunk ne csak a börtöntől, de a diktatúrától is, tényleges szervezkedés azonban nem volt köreinkben, tartottuk egymással a kapcsolatot, összejártunk, együtt ünnepelgettünk és jártunk temetésekre, az idő múlásával, egyre gyakrabban. Leányom kis iróniával meg is jegyezte, ez egy morbid ellenállás. Minket a titkosrendőrök és besúgók tartottak sakkban, az ellenállás fő vonalában az Írószövetség és a demokratikus ellenzék tevékenykedett, mi legfeljebb besegítettünk.

– Az 56-sok a rendszerváltás folyamatában sem képviseltek hatékony, egységes erőt. A politikai ellentétek már 1989-et megelőzően is felszínre kerültek, s talán akkor sem túlzok, ha azt mondom, ennek jelei már börtönlétünk idején is mutatkoztak. A pártok prédái lettünk, sokan valamiféle előny reményében a lelküket is eladták volna. Ez sajnos a mai napig fennáll. Jellemző: a bírósági perek alkalmával, igen érthetően és természetesen, azok nevével takaróztak sokan, akik elérhetetlenek voltak, akik elhagyták az országot a felelősségre vonás elől menekülve. 1990 után megfordult a tendencia és sokan mások tollával is ékeskedtek, ez is az egység ellenében hatott. Magam, hadakoztam volt bajtársak különböző köreiben, csak egyszerű polgári, ha úgy tetszik érdekvédelmi szervezet legyünk, ahol nincs helye semmiféle pártpolitikának, azt mindenki űzze tetszése, habitusa szerint választott pártban. Pusztába kiáltott szó volt, s ha mi nem becsültük magunkat méltóként, mások sem becsültek bennünket kellőképp. Történészek, elemzők feltűnően sokáig hallgattak a forradalom egyes hőseiről neves szereplőiről. Néhány példa: Szabó bácsi, Dudás József, Pongrátz Gergely… egészében így késett meg és maradt félig-meddig homályban a váci sztrájk is.

– Nem állítanám, hogy azok akadályozták a sztrájk történelmi sorba illesztését, akik nem vettek benne részt, azt viszont természetesnek tartottam, elsősorban azok számoljanak be róla, akik bábáskodtak körülötte. Nem vágytam történelmi, vagy irodalmi elismerésre, de a forradalom utáni politikai történések rendjébe illeszkedőnek tartottam a váci eseményeket, s hogy bizonyos értelemben ennek résztvevője, talán kissé integráló tényezője is voltam, utólag is jogosnak tartom hiányérzetemet, s jobb híján vállalkoztam a feladatra.

– 1989 tavaszán volt egy megemlékezés Szegeden Bibó Istvánról az egyetem dísztermében – meséli Kertész doktor. – Sokan voltunk ott, számosan Budapestről is, történészek, a politikai pezsgésben fennforgó emberek. Felvetettem, jelentsük fel a márianosztrai börtön parancsnokságát, hogy ott, távolabbi összefüggésben a váci sztrájkkal, Bibót és vele együtt néhányunkat kegyetlenül meggumibotoztattak 1960-ban. Akkori érvelésem szerint kiderült volna, önkényesen járt-e el a parancsnok, s akkor követelni kell bíróság elé állítását, vagy ami valószínűbb, felsőbb parancsra történt a galádság, s annak is meg kell találni a felelősét. A válasz az volt, borítsunk fátylat az egészre, s ezen az állásponton volt Bibó jelen lévő fia is.

– A keveseket érintő szabadulás után 1039 elítélt maradt a váci börtönben. Ez a létszám, lényegében évek óta összeszokott közösséget jelentett, a különböző munkahelyeken, gombüzem, asztalosműhely, vegyi labor, fordítóiroda, csoportosulva, de a fellazult börtönrezsim miatt egymással is sűrűn érintkezve erős, s tartós szolidarítás épült ki. A gyakori zárkacserék, nagyobb létszámban szabadtéri munkákon töltött együttlét lehetőséget nyújtott egymás alapos megismerésére, mondhatni tudtuk egymás gondolatát. Utólagos tudomásom szerint a Vác körzetében állomásozó katonai alakulatokat riadó készültségben tartották, pedig szó sem volt szervezett akcióról, lázadásról. Többen azt is megalázónak tekintettük, azért sztrájkoljunk, hogy engedjenek el bennünket. Többen hangsúlyozottan azért tagadtuk meg az élelem és a munka felvételét, mert a kezdeményezőkkel, méltatlanul, embertelenül bántak: sötét, földalatti, nedves falú “fegyelmi” zárkákban különítették el.

– Beépült a börtönfolklórba, számos visszaemlékezésben a sztrájk egyik kiváltó okaként tüntették fel Déry szabadulásának körülményeit. Nehéz ma már megítélni, vajon Farkas Mihály és fia, avagy Vácon a rabok és az őrszemélyzet körében is kifejezetten népszerűtlenségnek őrvendő Déry szabadulási “jelenete” váltott-e ki hevesebb indulatokat – vélekedik Kertész Dezső. – Tudvalevő: Farkasékat nyilvánvalóan jobban gyűlölték, de ők a budapesti Gyűjtő kórházának elkülönített részlegéből szabadultak, Déry pedig könyvekkel dugig rakott bőröndjeivel, amelyet több smasszer cipelt a bejáratnál várakozó Volgához, sőt tisztelegtek is, amikor elhajtottak, a váci kórházból engedték szabadon. S ennek jónéhány, hasonlóan 8-10 évre ítélt rab volt szemtanúja. Ennek híre hamar szárnyra kapott a rabtársadalom szóbeli csatornái útján, s erős indulatot gerjesztve.

– Ahogy Bibó szavakba öntötte saját keserűségét: “Mindennek az egész váci börtönegyüttes aspektusából az lett a végeredménye, hogy a nagy író szabadul, a diák bennmarad, a tábornok szabadul, a kiskatona bennmarad, a vezető párttagok, a politikusok szabadulnak, a helyi bizottságok kis tagjai bennmaradnak…” Ebből született a váci éhségsztrájk, amely teljesen spontán, szervezetlen volt.

Summa summárum: Vácott épp oly kevéssé volt antiszemita tüntetés, mint Budapesten az 56-os forradalom napjaiban. A kezdeményezők nem adtak ki sem mozgósító, sem kirekesztő jelszavakat, a sztrájk terjedésének legfőbb jellemzője a szolidaritás volt, de jelentős szerepet kapott benne a börtönparancsnokság bizonytalankodása, az őrszemélyzet ostoba és provokatív magatartása is.

A sztrájk inkább távolabbra tolta, mintsem közelebb hozta volna az általános amnesztia időpontját. Három esztendeig nem volt újabb közkegyelem rendeletet, csupán az új Btk. bevezetését követően került rá sor. A kádári hatalom megtanulta a váci megmozdulásból, hogy három év alatt sem sikerült megtörnie az 56-os elítélteket, és tovább él a forradalom, az ellenállás szelleme. De még akkor sem szabadult ki minden 56-os, többen akadtak, akiket akár tíz esztendeig is a rácsok mögött tartottak.

Kurcz Béla

Comments are closed.