Forrás: ÉS

RAJK LÁSZLÓ

Az elárult kiállítás

Vajda Júlia cikkének (Az emlékezés rögös útja, ÉS, 2005/13.) egyik legfontosabb tanulsága, hogy kevés nyilvánosságot kap vagy szinte nem létezik az, ami intellektuálisan egyre inkább bezáruló országunkon kívül történik. Sajnos a cikk szerzője – annak ellenére, hogy szorosan kapcsolódik cikke témájához – nem ejt szót az auschwitzi állandó magyar kiállításról. A kiállítás (melynek vizuális tervezője voltam) nem azért lett volna érdemes a párhuzamos elemzésre és kritikára, mert állami beruházásként a Páva utcai Holocaust Dokumentációs Központ és Emlékgyűjtemény Közalapítvány (a továbbiakban HDKEK) egyidőben nyílt meg, hanem azért, mert sok olyan kérdésben kínál határozott választ, mely kérdések megválaszolatlanságát Vajda Júlia – joggal – súlyos hibának tekinti a magyar holokauszt történetének megismertetésével kapcsolatos állami szerepvállalásban.

Az auschwitzi állandó magyar kiállítás címe: Az elárult állampolgár – a magyar holokauszt emlékére. Egy kiállítás címe akkor jó, ha az megjeleníti a teljes kiállítás ars poeticáját. (A készülő Páva utcai állandó kiállításnak, bár előélete már hosszú, még mindig nincs címe.) Az auschwitzi kiállítás címadója, Varga László, aki egyben a kiállítás alkotógárdájának vezetője is volt, és a kiállítás forgatókönyvírói – Kádár Gábor és Vági Zoltán – a magyar holokauszt-kiállítások történetében először definiálták, szinte könyörtelenül azt a problémakört, mely mostanáig (ha tetszik, állami szinten) a szőnyeg alá lett söpörve. Ehhez képest az már szinte mellékes, hogy a kiállítás vizuális koncepciójában, megjelenésében és megvalósításában – a birkenaui táborban az úgynevezett „Szauna” épületében elkészült, lengyel kollégák által tervezett projekttel együtt – a megújuló Auschwitzi Állami Múzeum mintakiállításává vált. Ezt bizonyítja az ez évben megnyílt francia kiállítás és annak a James Youngnak, a Texture of Memory szerzőjének és az Auschwitzi Állami Múzeum nemzetközi kuratóriuma tagjának a budapesti előadása is (A holokauszt reprezentációja, Közép-Európai Egyetem, 2004. május 12.), akit Vajda Júlia cikkében a holokauszt vizuális percepciójának egyik legfontosabb szakértőjeként idéz.

Vajda Júlia írásának kiegészítéseként még egy 2004. évi kiállítást is meg kell említenem, annak ellenére, hogy nem tartozik szorosan cikkének témájához. A 2B Galéria tavaly májusi Waldsee 1944 című tárlata teljesen magánfinanszírozásban jött létre (az NKA sem támogatta), mégis példamutató. A 2B (Böröcz András és Böröcz László) által szervezett nemzetközi kiállításnak egyes alkotói a világ képzőművészetének élvonalába tartoznak, ennek is köszönhető, hogy ez a magánkezdeményezésből létrejött kiállítás mutatja majd be nemzetközi szinten a holokauszt magyarországi kortárs művészeti percepcióját 2005 májusában Berlinben, majd júniusában New Yorkban.

A fentiek miatt azonban nem adtam volna ilyen súlyos címet írásomnak, és rögzítenem kell, hogy a cím nem Vajda Júlia cikkének hiányaira utal. Hiszen a Vajda Júlia írásából kihagyott kiállítások léteznek és hatnak, és ez a legfontosabb. Ami írásra sarkallt, az a Páva utcai HDKEK állandó kiállításának sorsa, mely eldőlni látszik. Megszületett ugyanis az állandó kiállítás megvalósítására kiírt komplex pályázat eredménye, igaz ugyan, hogy erről a döntésről, a döntés hátteréről, a döntést megalapozó vizuális tervekről a pályázatot lebonyolító Programiroda a nyilvánosságot nem tájékoztatta, egyetlen kis hírt csak a Népszava közölt. A jelen írás alapvető szándéka tehát nem Vajda Júlia cikkének kritikája, hanem annak kiegészítése, és a mélységes aggodalmam megjelenítése, hogy milyen kiállítás fogja a magyarországi holokauszt történetét az elkövetkező évtizedek közönségének reprezentálni.

Mélységes aggodalmam okai három csoportba foglalhatók össze: az épülő kiállítás finanszírozása, a kiállítás megvalósítására kiírt közbeszerzési pályázat formája (ez alatt nem a kiírás mellékleteként kiadott történeti forgatókönyvet értem) és a magyar állam által létrehozandó holokauszt-kiállítás állami akaratot megjelenítő döntéshozó szereplői.

Egy állami beruházás szándékainak fő megtestesítője az arra biztosított finanszírozási alap. A HDKEK-ban megvalósítandó állami kiállítás költségeinek becslését nyugodtan alapíthatjuk az auschwitzi magyar kiállítás végösszegeire, hiszen ezek tavalyi tényszámok. Az auschwitzi hatszáz négyzetméteres kiállítás tényleges költsége nettó 240 millió forint volt. A Páva utcában létesítendő kiállítás összterülete 1657 négyzetméter, beruházási költsége (a jelenleg lezárult közbeszerzési pályázat győztese által a tárgyaláson vállalt – és győzelmének egyik indoklásaként kommunikált – ára szerint) nettó 330 millió forint. Vagyis a döntéshozók azt állítják, hogy egy, területében 276 százalékra növelt kiállítást a költségek csupán harmincszázalékos növelésével meg lehet valósítani, megközelítőleg azon a színvonalon, melyet mind a hazai, mind a nemzetközi véleményformálók elvárnak a megbocsáthatatlanul elkésett állandó magyar holokauszt-kiállítástól. Ez az állítás a számok tükrében tarthatatlan! (További összehasonlításul szolgáljon még néhány adat: a Terror Házának, saját honlapja szerint 2,5 milliárd volt a teljes megvalósítási költsége, bár ezzel szemben Schmidt Mária máshol hárommilliárdot jelölt meg. Ebből az építési költség 1,4 milliárd, vagyis a kiállításra, installációkra és belső kialakításra 1,1 milliárd jutott. A Páva utcai HDKEK megnyitása alkalmából Hiller István sajtótájékoztatóján 1,75 milliárd építési költségről informálta a nyilvánosságot, a kiállítás költségeire hétszázmillió forintot jelöltek meg. Egy évvel később, 2005 áprilisában, a közbeszerzési pályázat döntése szerint a kiállításra, installációkra és belső kialakításra szánt költség már csak 330 millió forint. Holott az állandó holokauszt-kiállítás teljes költségét a Jerger Krisztina vezette, többek között György Péter, Babarczy Eszter szakértésével működő, a kiállítás előkészítését végző munkacsapat 1,5 milliárd forintra becsülte. A finanszírozás kérdésének eldöntői már 2004-ben is világosan kimutatták szándékaikat, amikor ezt a költségvetést, valamint a már megvalósult építmény átalakításának szükségességére irányuló javaslatokat élesen elutasították, Jerger Krisztinát és szakértőit elbocsátották.)

Az állandó kiállítás megvalósítása kiírt komplex közbeszerzési pályázat 2004 decemberében jelent meg a Magyar Közlönyben és az Európai Unió közlönyében. A kiírás mellékleteként csatolt forgatókönyv 2004 szeptemberében készült, elkészültét megelőzte nyilvános szakmai vita a téma minden ismert és jeles magyarországi kutatójának részvételével. Hangsúlyozom, kizárólag a kiállítás történeti forgatókönyvéről van szó, és nem a technikai forgatókönyvről, mely valójában csak a látványtervezővel való szoros együttműködés során készülhet el. Tehát a történeti forgatókönyvről volt konferencia és vita – még az ÉS is teret adott többek között Kenedi János és Karsai László jelentős koncepcióbeli véleményének -, azonban a kiállításról magáról, annak vizuális megoldásairól semmilyen nyilvános véleménycsere nem folyt, amit Vajda Júlia teljes joggal hiányol. [Lásd: Kenedi János: Egy kiállítás (hiányzó) képei I-II., ÉS, 2004/41-42.; Karsai László: A történetnek nincs vége, ÉS, 2004/47.; Mink András: Van ilyen kiállítás, ÉS, 2004/49. – a szerk.]. Sőt, a kiírás még mellékleteiben sem biztosította mindazokba a dokumentumokba való betekintést, melyek a Jerger Krisztina vezette előkészítő testület ülésein születtek, leegyszerűsítve tehát, szakmailag negligálta azokat.

Az állami döntések nem arctalanok, ahogy erre cikkében Vajda Júlia is utal. Éppen ezért érdemes felsorolnunk a legfontosabb szereplőket, akik az állandó kiállításról az állam nevében döntöttek.

Adva van egy állami hivatalnok, Ács Tamás (1998 óta a kulturális tárca minden beruházásáért felelős köztisztviselő, végzettségére nézve mérnök-közgazdász), aki 2004 januárjában, a már fentebb idézett sajtótájékoztatón az állandó kiállítás megvalósítására még hétszázmillió forintos költséget jelent be. Ugyanez az állami hivatalnok ma 330 milliót szán ugyanerre a célra. A magyar holokauszt történetét az elkövetkező évtizedek közönségének bemutató kiállítás költségeinek felére való csökkentésének képviselete még akkor is elfogadhatatlan, ha valaki állami hivatalnok. Különösen elfogadhatatlan, hogy mindez a haláltáborok és gettók felszabadításának hatvanadik évfordulója évében történik.

Adva van egy kormánybiztos, Harsányi László közgazdász. A kormánybiztosokat azért szokták kinevezni, hogy amikor egyes fontos szándékok esetleg elsikkadnak a kormányzati munka működésének bonyolultsága okán, annak ellenállva, a rászabott feladatot a lehető leghatékonyabban képviseljék. Egy kormánybiztos feladata tehát nem a rábízott ügy jelentőségének (költségeinek) csökkentése, hanem éppen ellenkezőleg. Kormánybiztosunk azonban a pályázat zsűrijének tagjaként a csökkentésre szavazott. Ez már annál is érdekesebb, hiszen ugyanő az auschwitzi magyar kiállítás biztosa is volt, annak megvalósításában és ellenőrzésében energikusan és eredményesen részt vett, az ott létrejött csapatmunkát, annak késztermékét, és főleg költségeit nem kifogásolta. Tehát az előzőekben vázolt finanszírozási alapokat ismerte.

Végezetül adva van egy programigazgató, a megvalósítandó kiállítás alkotógárdájának 2004 júniusában kinevezett új vezetője, akinek irodája a Magyar Nemzeti Múzeum égisze alatt állt fel. A programigazgató dr. Molnár Judit történész, aki a történelmi forgatókönyv nyilvános vitáját még szükségesnek tartja, a továbbiakban azonban teljes titkolódzásba fordul. A közbeszerzési pályázat résztvevőivel nem ismerteti a legfontosabb előzményeket (az auschwitzi már megvalósult kiállítást, illetve az előző szakértői testület által vázolt vizuális és tartalmi koncepciót), és nem fordul a nyilvánossághoz akkor sem, amikor a vizuális koncepcióról döntést hoz. Igaz, teszi ezt egy olyan testület tagjaként, ahol vizuális szakemberként csak egy építész ül. A programigazgatónak 2004. júniusi kinevezésétől számítva több mint kilenc hónapra volt szüksége, hogy a pályázati kiírást előkészítse és lebonyolítsa (a történeti forgatókönyvet Kádár Gábor és Vági Zoltán már elkészítette, azzal dolga nem volt). Ehhez képest, a kiírás szerint, a kiállításnak 2005. október 15-én meg kell nyílnia, vagyis mindössze hét hónap alatt kell elkészülnie a kiállítás technikai forgatókönyvének, az engedélyezési terveknek és az engedélyeknek, az ezek alapján elkészítendő kiviteli terveknek, valamint az építésnek. A programvezetőnek és az általa képviselt koncepciónak azonban nem ez a legérdekesebb része. Ha megnézzük a NKÖM honlapját, kiderül, hogy a Programiroda 2004 decemberében 83,447, majd 47,229 millió forintot kapott a kulturális tárcától a kiállítás előkészítésére a Magyar Nemzeti Múzeumon keresztül. Vagyis míg a döntés szerint a kiállítás megvalósulására 330 millió forintot szán a programvezető, addig saját irodájának az előkészítő munkákra 130 milliót. Ez azért is érdekes, mert létezik már a Páva utcai kutatóközpont, melynek tudományos igazgatója az a Varga László, aki a sikeres auschwitzi kiállítás programvezetője volt. Ha a 130 milliós előkészítő munkák egy részét kutatásokra szánták, akkor érthetetlen, hogy miért nem az az intézmény kapta ezt a keretet, melynek vezetője bizonyította, hogy képes a kutatások hatékony összehangolására, a párhuzamosságok elkerülésére és az előző kiállítások tapasztalatainak összefogására. Ráadásul az intézményt működtető közalapítvány alapító okiratában az emlékközpont alapfeladataként van meghatározva a vészkorszak történetének bemutatása, az ehhez kapcsolódó kutatás és feldolgozás, valamint az állandó kiállítás létrehozása.

A címben megfogalmazott helyzet lassan ténnyé kezd válni. Az árulásban sokan vettek-vettünk részt. Jómagam is, aki kezdettől fogva ellenezte magát a helyszínt, és ezen belül különösen a zsinagógát mint befogadóépületet. Alapvető felelősségem nem az, hogy a közbeszerzési pályázaton – a sikeres auschwitzi kiállítást létrehozó csapattal – részt vettem, hanem az, hogy elfogadtam a kiállítás vizuális koncepciójáról való nyilvános vita kizárását. A jelen cikk megírását nem motiválta, hogy a pályázat vesztesei között vagyok, hiszen ebben – számos építészeti pályázaton részt vett szakemberként – nagy a tapasztalatom. Írásommal, még ha a látszat csal is, helyre akarom hozni azt a hibát, amelynek elkövetése részemről azért súlyosabb, mert rendszerektől és kormányoktól függetlenül azok közé tartoztam, akik a nyilvánosságot, a transzparenciát tartották-tartják a közélet egyik legfontosabb elemének. Vagyis a pályázat kondícióinak elfogadásával az elveimet, a szakmát és kicsit a barátaimat árultam el. Részese vagyok a jelenlegi elfogadhatatlan helyzet kialakulásának, akármilyen jobbító szándék vezérelt is. (Magam és a közreműködő kollégáim szakmai referenciái alapján biztosan állítom, hogy vállalható, az áldozatoknak, az elárult állampolgárok emlékének méltó kiállítást hoztunk volna létre, ha a terveinkben leírtakat a döntéshozók elfogadják. Igaz, terveink a meglévő, a tényként kezelt épület kiállítási terének több mint háromszáz négyzetméterrel történt megnövelése érdekében némi átalakítási munkákkal jártak volna, ez pedig nem tetszett mindazoknak, akik a kiállítás tervezett költségeit egy elfogadhatatlan és méltatlan szintre csökkentették.)

Már csak egy lehetőség van arra, hogy az árulás mégse váljon valósággá. Ez pedig a nyilvánosság, aminek alapvető hiányára Vajda Júlia is utal cikkében.

Rajk László

Élet és Irodalom

49. évfolyam, 14. szám