Forrás: ÉS

KERESZTES A. KRISZTIÁN

A langyosság fellángolása

avagy a magyar keresztény egyházak elborulása

Endreffy Zoltán emlékének

“Miközben a baloldali tábor megátalkodott konzervatívként állít pellengérre, azzal a szemétdombbal ismerkedem, melybe a jobboldal húz le.” (Hans Urs von Balthasar)

A keresztények az ókorban arról híresültek el, hogy szeretik egymást. A mai magyar keresztények pedig leginkább arról ismerszenek fel, hogy a szeretetlenség szellemének és a szellemtelenség szeretetének szolgálatába szegődtek. “Borzalmas egyház”, írja egy kiváló magyar író, “halott egyház”, így egy jeles erdélyi teológus. Az előbbi kijelentés a katolikus, az utóbbi a református egyházra vonatkozik.

A biblikus hagyományban a gyümölcseikről szokás megítélni a “gyümölcshozók” minéműségét, az egyházakat is “termésük” minősíti, nem pedig különféle tisztségviselőik hivatali közlönyeikben, famulusaik által megjelenített önábrázolásai. Gyümölcseik között pedig fölöttébb sok a férges, mi több, eleve romlott termés. És nem is csak a szélesebb nyilvánosság előtt megjelenő hullaszagú Hegedűsök, és mindenféle más mentális romlástól szenvedő atyafiak “igéi” ilyenek.

A “történelmi” keresztény egyházak reprezentánsai, kevés kivételtől eltekintve, rendszerint úgy nyilvánulnak meg, mintha a hit – Isten önközlésére hagyatkozás – nem az értelmet felülhaladó lenne (ezt jelenti a credo quia absurdum), hanem értelem alatti, a magasabb mentális tevékenységet szükségképpen nélkülöző elmeműködés volna. E tekintetben szinte tökéletes az ökumené, a felekezetek közötti összhang. Bár a református megnyilatkozások feltűnőbbek, mivel esetükben kevesebb a közszerepléssel kapcsolatos megkötés, azért a katolikus klerikusok sem maradnak el mögöttük. (Például alkalmam volt hallani T. József pátert, a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen működő egyháztörténészt, amint “szentbeszédében” keresztény-moszlim koalíciót propagált a “harmadik monoteista” vallás hívei ellen. Miután pedig imígyen meghirdette az antiszemita koalíció magasságos igéjét, mérhetetlen elemelkedettségében egészen addig ment el, hogy mindezt a kinyilatkoztatás folytatásának hirdesse!)

Ezek a jelenségek persze nem egyedülállóan magyar sajátságok, egyaránt jellemzőek az egész retardált régióra, a szlovák és a lengyel “nemzeti” egyházakra nem kevésbé, mint a balkáni “orthodoxiára”. A kelet-európai keresztények meglehetősen képzetlenek. A klerikusok nem kevésbé, mint az egyszerű hívek. A képzés hiányát mindenütt nemzeti képzelgéssel és különféle hiszemekkel vélik pótolhatni. A magyar katolikus gondolkodás – Vidrányi Katalin teológiatörténész kutatásai szerint1 – már az első világháború után provinciálissá vált. Másként mondva elveszítette egyetemes keresztény érvényét. A szellem szele nem fújt errefele – vélhetően nem voltak meg fogadásának feltételei. Tovább rontotta a nemzetközi keresztény diskurzusban való részvétel esélyeit az évtizedes izoláció, és – a korabeli állami egyházüldöző hivatal (ÁEH) hathatós közreműködésének köszönhetően – a klerikusok körében különösen erős kontraszelekció. Mindennek következményeit híven mutatják az újsütetű egyházi egyetemek, melyeknek katedráit szép számmal bírják szakmailag inkompetens személyek, Jobbik-jellegű szellemek vagy olyan obskúrus szervezetek tagjai, mint az Opus Dei (akik véghetetlen szerénységükben “Isten művének” szeretik tulajdonítani azt, amit művelnek, jóllehet többnyire nem opera-, hanem operett-jellegű az eredmény).

“Nem tudják, hány óra van”

Ezt a Magyar Kurír, a katholikus egyház “félhivatalos” lapjának egykori szerkesztője szokta volt mondani a főpapokról. Ez a szimptóma különösen attól sajátos színezetű, hogy keresztény számára az idők jeleinek figyelmes fürkészése elementáris kötelesség, elengedhetetlen feladvány. Az időbeli eltévedéshez nem ritkán más területeken való eltévelyedések is társulnak. Alkalmam volt hallani a szeged-csanádi püspököt, amint egyetértőleg idézte Klebelsberg Kunó egykori kultuszminiszter szavait, aki szerint “nacionalista egyházpolitákra van szükségünk”. Mely kijelentésből az derül ki, hogy az egyházférfiú nem tudja, hol tartózkodik és mit beszél. A katholikus szó ugyanis keresztény egyetemességet jelent. Egyáltalán nem jelent nacionalista egyházat, “kereszténynemzetiséget” vagy másféle “nemzeti” neurózist. Mi több, a katholikus egyház az első olyan nemzetek feletti intézmény, amely kétezer éve “globális játékos”, és képesnek bizonyult az univerzális és a lokális kölcsönösen gyümölcsöző kapcsolatának kialakítására. Ahogy Pilinszky mondja: “A kereszténység egyetemességében elsősorban kozmikus érvényű és időtlen. Kereszténynek lenni annyi, mint gyökértelenné válni.” A legkevésbé sem tősgyökeresség, nem az “itt élned, s halnod kell” romantikus provincializmusa, földies paganizmusa. Lévén az ember nem növény és nem ereget gyökereket. (Erről egyébként is csak eredetfantaszták szoktak képzelegni; Krisztus követői úton vannak: útközben!)

Egyházi berkekben láthatólag nemcsak azt nem tudják, hogy hány az óra, de azt sem, hogy mi merre, és hány a mennyi. A szellem felvilágosító fuvallatának figyelmezése helyett a “kereszténynemzeti” lepellengetés, és a vezérelv hirdetése hivatott leplezni az átható tanácstalanságot, a tobzódó szellemtelenséget. Így aztán a honi templomokban mindenféle házi sütetű hiszemeket hirdetnek. Igehirdetés örvén – a nemzetmegvezetők magasztalásától a biopolitikáig menően – mindenféle zagyvaságokat hallatnak. A nyelv kollektív bölcsessége ugyan az ilyesféle papi beszédet tartja az üresség szinonimájának (“papol”, “prédikál”), hatása mégsem elhanyagolható. Amiként Róma püspökének személyét övező mai sztárkultusz hatása sem mellékes a vezérelv itteni virulására nézve. Katholikus viszonylatban ezt teológusok papalátriának (pápa-bálványimádatnak) nevezik, és az idolátriával azonos szintű eltévelyedésnek tekintik.

“Életfélelemmel eltelt emberek”

– jegyezte meg egyszer a magyar katholikus püspökökről egy kiváló megfigyelőjük. Helyzetüket aligha lehet pontosabban jellemezni Pilinszkynél: “egy transzcendens világ kiüresedett romjait lakják, (…) az éj elől oltárokkal bástyázzák el magukat”. Ami azért nem akadályozza meg őket abban, hogy hatalmukkal éljenek. Ahogy szinte mindent, úgy az istenfélelmet is funkcionalizálják. A béketűrés, a szelídség erénye így a megalkuvás, a bármibe beletörődés előmozdítójává válik. A világ és Teremtőjének mérhetetlen fenségén érzett alázat, homályos tekintetű és kétséges szándékú hivatalnokok előtti megalázkodással mosódik egybe.

Kafka egyik töredékében arról ír, hogy “leopárdok törnek a templomba és kiisszák az áldozati edényeket; ez mindegyre megismétlődik; végül már előre kiszámíthatóvá válik és része lesz a szertartásnak.” Ennél tömörebben aligha írható le a vallás történetének alakulása – minden vallásra vonatkozó érvénnyel. A kereszténység esetében – Konstantin uralkodása óta – különféle hatalmasságok is szeretnek a szertartás részévé válni. (A versailles-i kápolnában a “Napkirály” foteljét minden jelenlevő láthatta, az oltárt viszont nem!) A leopárdok azóta is be-betörnek a templomokba, el-ellátogatnak egy-egy kortesbeszéd erejéig, igaz, az áldozati edények kiürítése helyett inkább csak nyelvi ürülékeiket hintik szét. Olyan klerikusok pedig szinte mindig találtatnak, akik öszszetévesztik a karizmát egy akarnok karizmával.

A szellemi langyosságba lankadt honi kereszténység nem csak a jobboldali politikai machinátorok keltette szellők élénkítik. A globális változások nyomán általánossá vált bizonytalanságérzet, a kulturális sokféleség jelenléte felerősítette a biztonság, a szilárdság, a bevált és a bevett iránti vonzódást. Miként az (egyébként sosem volt) egység, egyértelműség és kételytelenség iránti nosztalgiát. A posztmodern múltrecikláló eljárásait alkalmazó, amnéziás kulturális emlékezet errefelé szép számban termeli a “tradíciónak” nevezett, tetszőleges múltelemekből fejlesztett termékeket. Ebben a környezetben a “tradicionalista” keresztények, kivált katholikusok igazolva látják álláspontjukat, jóllehet sokkal inkább arról van szó, amiről Ghislain Lafont bencés teológus ír: “Nagy a kísértés hogy a katolikusok azoknak a szerepében tetszelegjenek, akiknek igazuk volt, akik “előre megmondták”, s anélkül földeljék el a modernséget, hogy valaha is vállalták volna a vele való találkozást; s hogy, ha nem is vezető, de mindenesetre “mozgató” szerepet töltsenek be a modernséggel radikálisan szembeforduló “posztmodern”-ben.”2

Lobogva, fellobogózva

A honi kereszténység ezért is kompatibilis a posztmodern politikai nihilizmussal, amely előszeretettel szervezi a kollektív révület különféle szeánszait. Hiszen “az emberekben csillapíthatatlan kívánság él arra, hogy higgyenek valamiben – olvasható egy mai amerikai hatalomtechnikai kézikönyvben. – Tegye magát e vágy tárgyává és kínáljon nekik valamit: egy új hitet. Válaszszon homályos, fölöttébb ígéretes szavakat. Helyezze a lelkesültséget a racionalitás és a logika fölé. Kínáljon fel a híveinek rítusokat. Kérje őket arra, hogy áldozatokat hozzanak. Egy vallástalan és a magasztos célok nélküli korszakban ön a hitrendszerével hihetetlen hatalomra tesz szert.”3

A “kereszténynemzeti” hiedelemvilág rekvizitumai és új-régi rítusai – a Szent Korona-szappanopera újabb sorozatától az “ökumenikusan” kivitelezett köztéri révülésekig – ezért illeszkednek olyan jól a fiatal demokrata máz- és imázspolitikához. Aminek hátszelétől a langyosság szelleme még fel is lángol. Mindennek következményeként a magyar nagyegyházak egyre mélyebbre süllyednek a “nemzeti” neurózisba, és a törzsi totemek körül celebrált rítusaikkal olykor már az afrikai animisták sámánjain is túltesznek.

A magyar keresztény nagyegyházak jelen valóságát a legtömörebben az elborulás szóval lehet leírni. Nem a tiszteletre méltó kivételekre érvényes ez, hanem, sajnálatos módon, mind tagjainak vezetőinek túlnyomó többségére. A megvezetettek és a megvezetők széles körére. A Krisztus keresztjének örvén választási keresztekről, nemzeti “sorskérdésekről” szónokló szerpapok ténykedése éppoly távol van Krisztus követésétől, mint a píárpásztoroktól vezérelt, (állami)pártjelvényeket hordozó, kokárdakikericsekkel virító szendvicsemberek templomi felvonulása.

Azóta, hogy a korai kereszténység – sajnálatosan, bár nem végérvényes módon – kereszteződött a hellenizmus hierarchikus eszméjével és misztikájával, az egyház hierarchikus struktúrában szervezett. S mivel – ugyancsak sajnálatos módon – a katholikus egyház nem követi Szent Pál tanácsát (“egyszer házasodott püspököt válaszszatok”), vezetőit leginkább a kontraszekció “kegyelme” választja ki. Ezért aztán – Bibó Istvánnal szólva -: “a fordított kiválasztás az egész közösség vezető rétegét kicserélte. S logikusan vezetett vezető rétegünk erkölcsi és értelmi lezülléséhez.”4

Egy teológus ismerősöm, akinek alkalma volt átolvasni az ÁEH és a vatikáni hivatalnokok tárgyalási jegyzőkönyveit, úgy vélekedett, hogy a tárgyaló felek között a cinizmus fokában nem volt különbség: ha ugyanis az ÁÉH ajánlott alkalmas embert püspöknek, akkor azt a vatikáni fél vetette el. (Nyilván mennél alkalmatlanabb egy jelölt, annál alkalmasabb a kisded kombinációk, a római hatalmi sakkhúzások kivitelezésére.) Mindez ugyan fölötte szomorúságos, de mégsem olyannyira megrendítő egy hívő számára, hogysem hitehagyottá kellene válnia: már Krisztus szenvedéstörténetének része az, hogy Péter, akire az egyház(vezetés) alapozódik, megtagadja őt. Nem is egyszer, hanem rövid idő alatt háromszor. A három pedig a korabeli tudat számára nem pusztán egy szám a sok közül, hanem a nagyon sok(szori)nak a rövid formulája.

Így aztán Anyaszentegyházunk sokunk számára olyan színben tűnik fel, mint Esterházy Péter számára az ő édesapja: Harmonia cćlestis + III/III. Ez idő szerint itt kevésbé a mennyei, mint inkább földhözragadtabb felével mutatkozik. A közelmúlt történései egy s mást nyilvánvalóvá tettek, miközben evidenciák sokaságát ingatták meg: olyanokat, mint hogy valójában hol is élünk?, kik között?, kik is a mi (hit)testvéreink? És egyáltalán, mi közünk van egymáshoz? Nem is pusztán a “békepapi” szolgálatban megfáradt, besúgásban buzgólkodó papi személyek miatt van ez így. Ahogy az elmúlt évek során honunkban, úgy egyházunkban is sok minden felszínre került. Előbb csak a pincékben ápolt penészvirágok kaptak lábra, mostanra pedig már a templomok falán túlra sarjadzó sárarany vált láthatóvá a maga teljes színpompájában.

Az erkölcsi és értelmi lezüllésnek, amiről Bibó beszél, van még jó néhány velejárója. Ezek közül csak egyet említenék: A hittartalmak reflexiójának, a teológiai kultúrának a siralmas állapotát. Melynek következményei sötét iszapként áradnak szét. (Ebben közrejátszik a honi, felekezettől független vallástudomány állapota, amit tovább súlyosbít az az európai régióban példátlan jelenség, hogy az akkreditációban részt vevő egyházi személyek döntenek az állami egyetemek vallástudományi szakjai felől – és vetik el a nekik nem tetsző kezdeményezéseket, amint az pl. a Pécsi Tudományegyetem kezdeményezése esetében történt!)

A teológiai gondolkodás másik pillérét képező könyvkiadásra pedig mi sem jellemzőbb a mai Magyarországon, mint az, hogy a keresztény gondolkodás klasszikusai rendre a szélsőjobboldali szennyirodalom és rasszista agyrémek társaságában jelennek meg – pl. Kairosz Kiadó, Gede testvérek -, és többnyire olvasóik is zavartalanul közlekednek e “diskurzusok” között.

A hitben való képzetlenség és a korlátoltság nem utolsósorban arra vezet, hogy könnyen konvertálódik át egy másikra. Nemcsak az orosz keresztények tömegei “tértek át” könnyedén a szovjetvallásra, de a szellemtelenség kultuszába temetkező kereszténység is könnyedén válik közönséges “nemzeti” pogánysággá. Mindazonáltal a kijózanodás a “kereszténynemzeti” révületből elkerülhetetlen. A magyar kereszténység sem kerülheti el, hogy tükörbe nézzen. A jelen tükrébe és a múlt mélységes mély kútjába. Mely a megszépítő millenniumi messzeség ellenére is tele van temetetlen tetemekkel. Kiknek árnyai itt kísértenek.

Végezetül Jacob Taubes vallásfilozófus szavai kívánkoznak ide: “Egyébként teljességgel értem, hogyha valaki érdekelt abban, hogy e világ így éljen tovább, amiként van, annak érdekeltnek kell lennie abban, hogy a nyilvános vallás ama hatalmakhoz tartozzék, akik meg akarják óvni ellenzői támadásaitól. Nagyon is értem, hogy ezek a hatalmak görcsösen meg akarják rögzíteni a kereszténységet. Ám azt hiszem, hogy ez nem fog sikerülni. A prognózisom ui. az, hogy ama témák, amelyek beépültek a kereszténységbe, olyan aknákat tartalmaznak, amelyeken e világ szét fog robbanni, jóllehet megtartói – a maguk szempontjából teljesen jogosan – szeretnék fenntartani”.5

1 Vidrányi Katalin: Krisztológia és antropológia. Osiris, Bp., 1998.

2 Ghislain Lafont: A katolikus egyház teológiatörténete. Atlantisz, Bp., 1998.

3 Robert Green: Power, New York, 1998.

4 Bibó István: Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem. In Válogatott tanulmányok, Bp., 1986.

5 Jacob Taubes: “Frist” als Form apokalyptischer Zeiterfahrung. In (O. Schatz-H. Spatzenegger szerk.:) Wovon werden wir morgen geistig leben? Mythos, Religion und Wissenschaft in der “Postmoderne”. Salzburg, 1986.

Élet és Irodalom

49. évfolyam, 13. szám

Comments are closed.