Forrás: MNO

Szegény náci gyermekeink

Tamás Gáspár Miklós írása az Élet és Irodalomban (40.szám)

2004. október 31. 5:00

MNO

TAMÁS GÁSPÁR MIKLÓS

Szegény náci gyermekeink

„Akinek pedig még akad a fejében egyetlen izgalmas gondolat, az úgyis az „Antiszemita közbeszéd Magyarországon” c. kiadványban fogja találni magát…” (Bayer Zsolt, Magyar Nemzet, 2004. szeptember 27.)

Magyarországon volt már számos antifasiszta tüntetés, jónéhánynak a szónoka voltam. Most október 15-én is lesz, mert fölbukkant egy nyíltan, formálisan, következetesen nyilas csoport, amely a régi, úgyszólván klasszikus náci programot és ideológiát hirdeti. Nagy a fölháborodás, nagy az ijedelem, nagy a zaj. Ez a fölháborodás a jobboldalon is jelentős, hiszen a jobboldalt semmi nem idegesíti jobban, mint a fasizmus/nácizmus vádja. A megoldást az örök Csurka István találta meg ismét, a szokott sikerrel: a napokban már Marosvásárhelyen is hallottam, hogy Bácsfi Diána, a nyilas Führerin – zsidó. Gondolhattuk volna.

A formális, rendszeres és nyílt nyilaskeresztes pártnak semmi esélye. A tiltakozás ellene két nemkívánatos eredményhez vezethet: a valódi szélsőjobboldali duma banalizálásához és – ami sokkal súlyosabb – a szólásszabadság megengedhetetlen korlátozásához, amely azt teszi tönkre (ti. a liberális demokráciát), amit a tiltakozók védeni óhajtanának. Evvel a veszedelemmel sokan tisztában vannak. De avval már kevesebben, hogy a „klasszikus” fasizmus/nácizmus/hungarizmus nem túl érdekes már, 1933 és 1944 emlékei csak azonossági és kulturális jelképek a mai posztfasizmus elemei között. Hitler, Szálasi, Codreanu halott. Rendszerük is az. Hitler, Szálasi, Codreanu ellen tiltakozni, bár helyes, végső soron nem más, mint a kudarc tehetetlen bevallása.

Az a sok százezer fiatal kelet-európai, akinek a lazán összegereblyézett eszméi között a nemzetiszocializmus/fasizmus előítéletei, gondolatroncsai is ott találhatók hébe-korba, számtalan tekintetben nem fasiszta, és nem is lesz az. A klasszikus nácizmus/fasizmus/hungarizmus rengeteg eleme a fiatalok számára nevetséges és elfogadhatatlan. Ilyen a technika- és sebességimádat, a militarizmus, a vakfegyelem, az önföláldozó fanatizmus; a romantikus „reakciósság” elutasítása, a rejtetten homoerotikus férfiközösség, a Männerbund aszketikus-esztétikus kultusza. Más elemek – elsősorban persze a rasszizmus – nagyon is hatásosak és elevenek, akárcsak a más politikai környezetekben is tapasztalható ambivalencia a liberális demokráciával és a piaci kapitalizmussal szemben.

Az első világháború után kialakult fasizmusváltozatok a tizenkilencedik század nagy ideológiái – a liberalizmus, a demokratikus nacionalizmus és a szocializmus – ellen fordultak, hiszen ezek az ideológiák nagyrészt elpusztultak Verdun lövészárkaiban. A fasizmus ellenfele akkor nem a haldoklónak tetsző liberális kapitalizmus és a demokratikus nemzetállam volt elsősorban, hanem a forradalmi marxizmus változatai: a bolsevizmus, a tanácskommunizmus és az ausztromarxizmus. Ez háromoldalú küzdelem volt, hol a fasizmus szövetkezett a tőkével, hol – a népfront idején – a bolsevizmus. De a kapitalizmus ideológiailag nem volt főszereplő, hiszen ideológiailag mind a fasizmus/nácizmus, mind a bolsevizmus (mind az alárendelt szerepet játszó szociáldemokrácia) elvben a kapitalizmus meghaladását javasolta és ígérte, majd ígéretét persze nem tartotta meg.

A „klasszikus” fasizmus a szocializmusnak mint mozgalomnak, ellenhatalomnak, kultúrának és utópiának az ellenfele volt, s egyben világnézeti vetélytársa az antikapitalista érzület társadalmi környezetében gyakorolt vezető szerepért vívott harcban. A „klasszikus” fasizmus posztliberális volt, a mai posztfasizmus pedig posztszocialista. Minden társadalmi jelenséget meghatároznak az előzményei, a történelmi kontextusnak az a része, amelyet elviselhetetlennek ítél. A mai posztfasizmusnak nincsen olyan riválisa, mint volt elődének, amely a kapitalizmus szétzúzását nem az ún. „természet” helyreállításával kívánta ideológiailag kompenzálni, hanem a modern univerzalizmus kiterjesztésével.

*

A kelet-európai poszt- és neofasizmus, akárcsak „klasszikus” előfutára, ifjúsági jelenség, főként a deklasszálódástól rettegő középosztályi fiatalság egy részének a kissé bizonytalan, zűrzavaros, szedett-vedett kvázi-világszemlélete. Ami erőt ad neki, az a meglehetősen békés liberális-demokratikus „fordulat” (rendszerváltás, „jogállami forradalom”) érzületi-világnézeti veresége, az eleve csekély hitelű demokratikus legitimáció kiüresedése és – mindenek fölött – a diadalnak beállított gazdasági összeomlás. Természetesen mindebből más következtetéseket is le lehet vonni, mint az övéiket, de őrültség volna nem odafigyelni arra, amit olykor logikátlanul, nyersen, vadul mondani próbálnak.

Értsük meg a fasisztákat? Igen: értsük meg a fasisztákat.

A konzervatív jobboldal időnként arra törekszik – ami természetesen nem baj -, hogy megértse az ultrajobboldali fiúkat és lányokat, ám ez főleg amiatt nem sikerül, hogy mentegetni és megnyerni igyekszik őket, ezért simán letagadja, hogy fasiszták vagy kvázifasiszták vagy félfasiszták, hiszen (és ez érdekes és fontos!) a „fasizmus” szó a posztfasiszta fiatalok számára is stigma, szégyenletes dolog. Elvégre Bácsfi Diána nyilas pártocskáján és a hasonló csoportokon kívül kevesen szeretnének népirtást, ha elegük is van a „holokauszt”, a „vészkorszak”, magyarán: a zsidógyilkolás emlegetéséből. (A Gulag hidegen hagyja őket, csak akkor szidják ímmel-ámmal, ha az Auschwitzlüge vádjával szembesülnek.) Főleg azért olyan borzasztó ez a mai kelet-európai és kelet-közép-európai szélsőjobboldalnak, mert nehéz megmagyaráznia, miben különbözik „klasszikus” náci elődétől, és jól tudja, hogy „a végső megoldás” (Endlösung) a liberális-demokratikus kapitalizmus negatív legitimációs „ellen-alapértéke”. Ezért vagy banalizálnia, „normalizálnia” kell, vagy – rendkívüli esetekben – egyenesen letagadnia. Amit az antifasiszták nem vesznek észre: ez éppen azt fejezi ki, hogy a posztfasiszták nem akarnak és nem tudnak „klasszikus fasiszták” lenni, akkor se, ha erre az eszközük a náci iszonyat közvetett mentegetése, ami sokat mondó és szimptomatikus, habár – enyhén szólva – helytelen.

A Bácsfi típusú „revival”-nácik azért idegenek a posztfasiszta szélsőjobboldal „fősodrától”, mert alapvetően helyeslik Hitlerben, Szálasiban, Codreanuban azt, ami vereséget szenvedett és ami tagadhatatlanul iszonyatos mindenkinek. Az ultrajobboldali fiatalokat nem érdekli Auschwitz, és imponál nekik az SS és a Wehrmacht hősiessége (a hazai antifasiszta irodalomban ismeretlen, színes, illusztrált, nagyalakú, coffee-table book jellegű tengelybarát háborús „népszerűsítő” irodalmat viszik, mint a cukrot; tízezrek olvassák, bár méregdrága). Valamennyien tudjuk, hogy a második világháború noir romantikája szadomazochisztikus szubkultúrából általános kulturális ikonná vált. Még antifasiszta kalandregényeket is el lehet adni, ha horogkereszt van a címlapon. Hitler is selling like hot cakes.

De mit mond a kései kapitalizmus élvezeti formáiról az, hogy a Kriegsmarine korvettkapitányának tányérsapkája és a hegyes keblek közé belógatott vaskereszt és a tiszti korbács a kor vezető pszichoszexuális metaforája a leszbikus bároktól a szkinhedtalálkozókig?

Nem hiszem, hogy az extrém szadomazo játszadozások dekadens résztvevői (vö. Kabaré, vö. Az éjszakai portás, vö. Tű a szénakazalban, hogy csak korunk „népi kultúrájára” hivatkozzunk, s mellőzzük a zseniális Syberberget és Anselm Kiefert) önként jelentkeznének a Sonderkommandóba.

Az újfasiszta huszonévesek nem tömeggyilkosok.

*

Az újfasiszta fiatalok a rendszerváltás árvái.

A mi szerencsétlen gyermekeink.

Ők az új polgári középosztály elkószált, borzas, aranyos kölykei.

Nem olyanok, amilyennek a balközép, szociálliberális sajtó szerint lenniük kellene. Nem frusztrált tradicionalisták. Nem sujtásos-vitézkötéses, népnemzeti tökfilkók. Nem a verseny és „a tudásalapú társadalom” lúzerei. Nem koldusszegény proligyerekek. Nem vallásosak. Nem múlt felé fordulók. Nem antimodernisták. Nem fogyasztásellenes puritánok. Nem műveletlenek, sőt. Nem tájékozatlanok. Már amennyire bárki művelt vagy tájékozott a korai huszonegyedik század sötétjében.

Magyarországon ráadásul az itt még kezdetben avant-garde liberális szubkultúrákból is jönnek szegénykéim. Ők vannak ott a Zöld Pardonban és a Mumusban a szkeptikus, halványan balra hajló srácokkal együtt, a jobb együttesek koncertjein, a jobb professzorok óráin, ők nézegetik a menőbb honlapokat, ők töltik le a balos nyugati cuccot, ők ténferegnek a rizikósabb kiállításokon. A kilencvenes évek elején a MaNcsot olvasták volna. Nem idegen tőlük a kicsapongás, a csoportszex, a mélabú, a heroin, a kokain, a vállalkozás, a bilbaói operaház, a velencei Guggenheim, a kasseli Documenta, a balos antiglobalizmus. Kezükben a Pesti Est, szívükben a sötét gyűlölet. Farmer, edzőcipő, anorák, mobil, hátizsák, joint: pár éve ránézésre azt hittem volna, A MIEINK.

Persze ott csápolnak az ún. „polgári körök” összejövetelein, de azért tudják, hogy Philip és Ákos: gáz.

Ott tombolnak és sírnak és énekelnek és tapsviharzanak, de tudják, hogy gáz az egész, és röhögnek rajta. Röhögnek is. Jó a stílusérzékük, és a dolog nem eléggé gothic, nem elég sátános. A „polg. körök” nem riaszthatják el a KDNP-s magyartanárokat és sebészadjunktusokat.

Ahol igazán kifejezik magukat, az az internet. Ott aztán nincs kecmec, nincs nackó szentimentalizmus, nincs csurkás sírva vigadás, nincs Wass Albert és Nyírő József és Mécs László és egyéb elavult hülyeségek (csak ha a „ballib” szennymédiákok és az ún. „pénztőke” lakájai támadják emezeket), csak az acélkemény, rekedt, hörgő, elborult elméjű zsidózás. Természetesen itt kapcsolódnak szegény fiatal újfasisztáink a mainstream jobboldali áramlatokhoz. Hiszen szemben más országokkal, ahol ez nem játszik középponti szerepet, a magyarországi (főleg a csonkamagyar, de egyre inkább az összmagyar) jobboldal vallása az antiszemitizmus. Nem a programja, nem a világnézete, nem a cselekvési terve (elvégre a jobboldal néhány „felekezetileg” IS elfogult masszív médiatisztogatáson kívül nem bántotta a zsidókat), nem az életstratégiája, nem a történetszemlélete, hanem a vallása.

*

Ha vannak füleink a hallásra, szegény náci gyermekeink szólnak hozzánk, a rendszerváltás nemzedékéhez. Beszélnek hozzánk, és mi nem halljuk őket, nem figyelünk, nem vesszük észre, hogy nem jókedvükben lettek ők félig-meddig, úgy-ahogy neonácik, újfasiszták.

„Azt mondtátok nekünk” – szól a fiatal, keserű hang -, „hogy lesz politikai közösség, amelyben lesz szolidaritás, de amelyben mindenki megszólal. Ehelyett álparlamentet adtatok nekünk, kereskedelmi tévét, slágerrádiót, mácsó női magazinokat.”

„Azt mondtátok, hogy a hazánk független lesz, egyenlő más népek hazájával, hazáival, s ehelyett azt látjuk, hogy nemzetközi pénzügyi intézmények irányítanak bennünket, amelyek vezetőit senki nem választotta, s amelyekben az erős nemzetek erős uralkodó osztályai diktálnak. Kelet-Európa tele van amerikai és NATO-támaszpontokkal, bár a népek nem akarták őket, háborúzunk Afganisztánban és Irakban, bár népünk, népeink ezt nem akarják. Azt mondtátok, a demokrácia: népakarat. Ez népakarat?”

„Azt mondtátok, a szabadság fölhozza és érvényesíti a tehetséget, lesz majd carričre ouverte aux talents, ehelyett államunk vezetői többnyire korrupt, arrogáns, rosszul öltözött idióták. Újságjaink legtöbb szövege magyartalan, nyelvtani és helyesírási hibákkal teli, gyáva vakogás. Legjobb íróink és legjobb gondolkodóink vállukat vonogatják, ajkukat biggyesztik, nyafognak és legyintgetnek, s csak akkor jönnek tűzbe, ha bennünket szidhatnak (meg egymás édesanyját).”

„Azt mondtátok, lesz tolerancia és gondolatszabadság. De ha nem tetszik nekünk egy zsidó könyve vagy nyilatkozata vagy politikája vagy scherzója, akkor befognátok a pofánkat. Ha valaki szereti a hagyományos családmodellt, azt mondjátok, nőgyűlölő. Ha valaki fél a cigánynegyedben éjjel, azt mondjátok, rasszista. Ha minden fiatalember módjára szorongunk a szexuális ambivalenciától, azt mondjátok, homofóbok vagyunk. Ha nem szeretjük a nyugatiak lenéző vállveregetését, nagymellényűségét, értetlenségét, azt mondjátok, idegengyűlölők vagyunk.

Ha félünk attól, hogy diplomaosztás után nem lesz tűrhető munkahelyünk, azt mondjátok, hogy nem vagyunk „rátermettek”, nem vagyunk értelmesek, félünk a versenytől, élősdi tarhálók vagyunk, államfüggő posztbrezsnyevisták-posztkádáristák: leírható emberi hulladék.”

„Azt mondtátok, vége lesz a közügyekben a kettős mércének. Mindenki ér, amennyit ér. Majd eldönti a szabadverseny. Mi lett ehelyett? Parteibuchwirtschaft, kinevezitek, megbízzátok, megjutalmazzátok, megdicséritek, „képbe hozzátok” és „helyzetbe hozzátok” a klienseiteket, régi osztálytársaitokat és barátaitokat, ránk kényszerítitek az ótvaros ízléseteket, a rossz humorotokat, kigúnyoljátok azt, ami nekünk szent vagy – nélkületek – szent lehetne. Nincs kettős mérce? Miért akarjátok arra kényszeríteni Vlagyimir Putyint, hogy „politikai megoldást” keressen Csecsenföldön és egyebütt a Kaukázusban, ha ezt nem kéritek Ariel Sarontól és George W. Bushtól a Közel-Keleten és Közép-Ázsiában? Az ő erőszakuk miért jobb, mint Putyiné?”

„Azt mondtátok, az egyenlőtlenség rossz dolog ugyan, de megéri, mert a privatizált gazdaság fejlődése majd BIZONYOSAN mindenkit gazdagabbá teszen. Ehelyett a nemzetgazdaság összeomlott mindenütt Kelet-Európában. De mintha ez nem volna elég, ezt még le is tagadjátok, és még ki is csúfoljátok a szegény trabantos nagyapánkat, a szegény lakótelepi nagynénénket, a Tesco-gazdaságos lószart fogyasztó, panellakó apósunkat. Ha már úgy odavagytok a cigányokért, pardon, romákért, akkor miért hagytátok lerohadni a bányászatot, az építőipart, az aprófalvakat? Ha annyira izgat benneteket az itteni apartheid, akkor miért engeditek, hogy a cigánylurkók gyépé-osztályokba járjanak, s ha már hagyjátok, miért mondjátok, hogy fajüldözők és fajgyűlölők vagyunk, hisz láthatólag titokban pont azt gondoljátok a cigányokról, mint mi? Ha annyira utáljátok a fajüldözést, miért nem álltatok a föllázadt roma szegények mellé Tőketerebesen, miért a fajgyűlölő szlovák rendőrség és hadsereg álláspontját méltányoltátok? Csak nektek szabad rasszistának lenni? S mit szólnátok, ha a zsidókat tennék külön osztályba? Nem volna országos fölfordulás és sajtókampány? Amikor a jászladányi ügyben a liberális oktatási minisztérium próbált valamit csinálni, amikor ugyanez a liberális oktatási minisztérium próbált a romák javára valamicske pozitív diszkriminációt bevezetni, miért írtátok tele a liberális sajtót avval, hogy ez sztálinizmus? Miért éppen az esélyegyenlőségi minisztert gúnyoltátok ki, akinél sok hülyébb akad a vezetőségben? Csak nem azért, mert nő? Hisztek ti az eszményeitekben? Vagy csak a zsidókat véditek?”

„Azt mondtátok, hogy a kultúrát tönkreteszi a cenzúra. Mindenki láthatja most, milyen és mennyire elterjedt a cenzúrázatlan kultúra. A kultúra ormán ott a megmerevedett és klasszicizálódott modernizmus, a konformista, de népszerűsködő és jópofáskodó társadalomtudomány, a belterjes és bennfentes szociálliberális publicisztika. (A komolyak, a sikeresek, az igaziak: a természettudósok zömmel velünk tartanak. Vajon miért, ti mulyák?) A tömegeknek a szennytévé jut, a szennysajtó, a szennyzene-rádió. A Danubius, az. A legnépszerűbb történettudós azt mondja a ti rádiótokban, hogy a két legnagyobb modern magyar államférfi: Bethlen István és Kádár János. Nem azt mondtátok, hogy ti a kultúrában a merészséget, az eredetiséget, a különcségig és bizarrériáig menő lázadást pártoljátok? Nem azt mondtátok a szamizdatokban, hogy vége lesz a betonszürkeségbe való belesimulásnak? Nem veszitek észre, hogy csak egyetlen fajta lázadás vált ki fölháborodást, tehát a modernista kultúra ismérvei szerint: sikert? S melyik ez? Hát nem a neofasizmus, amelytől végre szenvedélyesek lesztek és szellemesek? Hát nem nekünk köszönhetitek legjobb pillanataitokat?”

„Azt mondtátok, hogy ez nem olyan kapitalizmus lesz, mint a többi, hogy nem tűritek, hogy visszahozzák a Horthy-korszak represszív, elbutult, anális-retentív miliőjét, hogy itt élénkség lesz, nagy csaták, intellektuális bajvívás, fölújult tradíciók. Azt mondtátok, hogy a nagy, csodás, követelő, bibói csatazaj közben se feledkeztek meg az elesettekről. S amikor mi élénkséget akarunk – egy kis crack, egy kis speed -, akkor meg börtönbe csuktok bennünket. Azt hiszitek, hogy megvesztegettek bennünket avval, hogy pénzt adtok a „történelmi” egyházaknak? Hiszen mi nem vagyunk hívők, csak nem szeretjük, ha hitetlen és szkeptikus zsidók gúnyolják pápánkat és püspökeinket, akiket mi egyébként kiröhögünk, mert eltájolt, nyámnyila, pedofil barmoknak tartjuk őket. Ha már az élénkséget szeretitek, miért vagytok annyira berezelve a nihilizmusunktól? Mi kiírjuk a pólónkra, hogy „magyar vagyok, nem turista”, de ti hiába veszitek ezt szó szerint és pukkadtok miatta, mi közben Amszterdamba megyünk füvezni és kiélni polimorf szexualitásunkat. És aztán szétverjük az imbecillis kendermagos, „óvatosan liberalizáló” tüntetéseteket, miután állati jól betéptünk. A ti gúnyotok, szentségtörésetek, képrombolásotok merő szenteltvíz mindahhoz képest, amit mi röhejesnek találunk, mert képmutató és gyáva. A szabadversenyetekkel megmutattátok nekünk, hogy most aztán mindent szabad, anything goes, gondoljátok, pont attól fogunk viszszariadni, ami kihoz benneteket a sodrotokból, szájhősök?”

„Azt mondtátok, baloldaliak vagytok. A megalázottak és megszomorítottak mellett álltok. Akkor miért csak a Magyar Demokratában és a Magyar Fórumban olvashatunk a palesztinok és más arabok szenvedéseiről? Azt mondtátok, jobboldaliak vagytok. Akkor miért nem ismeritek a hagyományt, miért vagytok tele a régi nomenklatúra és apparátus leghajmeresztőbb figuráival? Azt mondtátok, hittetek a kommunista eszmében. Akkor miért lettetek milliárdosok? Azt mondtátok, antikommunisták vagytok. Akkor miért egyeztek ki a ci-devant ávósokkal és funkcikkal minden nap? Azt mondtátok, ti vagytok „a kőhitű ember fiai”, föllázadtatok a szüleitek – kommunista hivatásos forradalmárok, „elkötelezett értelmiségiek”, párttisztviselők – ellen, a szabadságot választottátok. Hát mi miért ne lázadjunk ellenetek?”

„Azt mondtátok, szabad verseny (vagy egybeírva: szabadverseny?) lesz a politikában. Nincs egyre kevesebb parlamenti párt? Nem redukálódik az egész két vezér ritualizált párharcára? Nem zár ez ki minden új kezdeményezést? Nem látjátok, mit csináltatok az egyetlen jófej, cool politikusból, Orbán Viktorból? Ha nem akarja, hogy a sajtótok szétmángorolja, dakota példázatokban kell beszélnie a szerencsétlennek. Csakazértis szeretjük, ti csináltatok a zseniből országos marhát, hiszen hogy lehetne a tehetséges ember óvatos? Majd a saját embereteket is lebutítjátok – s ezt nevezitek „kritikának”. Mit ér az a kritika, amely maga élénk, merész és eredeti, de agyonnyomja mások élénkségét, merészségét és eredetiségét? Azt mondjátok, hogy mi bevezetnénk a cenzúrát (sőt: Bácsfi, a Führerin még a halálbüntetést is az antihungarista nézetekért), de hát ez tévedés. Mi nem a cenzúrát hoznánk be, hanem a halált, de nem a szabályos halálbüntetést, hanem a halálkultúrát. Míg ti teáztok.”

„S végül mondjátok: milyen világ az, ahol a mi antiszemitizmusunk az EGYETLEN botrány?”

*

A mi szegény újfasiszta gyermekeinkre senki se hallgat, és ők már nem is akarják, hogy bárki hallgasson rájuk. Rombolnának, ha a rombolás – Bakunyin szerint „a rombolás öröme alkotó öröm” – nem volna átlátszóan baloldali eszme. Azaz: az erkölcsi ítélet egy formája a világ fölött ŕ la Tolsztoj, ŕ la Ibsen, brrr. Az erkölcsi ítélet az igazságtalan világ fölött involválja-implikálja az igazságosság eszméjét, a nyájember rabszolgavallásának (ŕ la Nietzsche & Scheler, ó egek) egyenlősítő eszményét. Szegény náci gyermekeink a maguk módján a Herrenmoral kissé módosított hősei, ők nem azért ellenzik a globálkomprádor-finánctőkés-konzumidióta rendet és a kozmikus zsidóuralmat, mert nem helyes, hanem – mint igazi posztmodernek – azért, mert nem csípik. Ha pedig visszakérdeznénk, s azt mondanánk, hol és hogyan lehet kozmikus uralma egy népnek, amelynek a felét kiirtották nemrég s amelyet évezredek óta üldöznek, azt mondanák: „aha”. Csak ennyit: „aha”. Tudjuk. És?

A rendszerváltás szegény, szerencsétlen árváinak ez a neo- és posztfasizmusa, amint ezt ösztönösen vagy félig ösztönösen mindenki tudja, sok tekintetben a liberalizmus visszája. Történelmi bosszú nem is azért, mert a liberalizmus az, ami, hanem azért, mert a liberalizmus voltaképp egyedül maradt a páston mint a jelenlegi rendszer adekvát legitimációs ideológiája, népszerűtlenül, de igazi versenytárs nélkül.

Mit mond nekünk a legújabb szabadelvűség (nem minden változatában, csak mint legitimációs ideológia, ami persze nem meríti ki öszszes funkcióit) a legeslegfontosabb kérdésről?

Azt, hogy a kapitalizmus természetes. Azt, hogy nem egyszerűen történeti (tehát mulandó) rendszer, hanem azt, hogy – levetve a múlt terheit s béklyóit – benne nyilvánul meg a fölszabadult emberi természet a maga teljességében, s ehhöz rendelhető a szabadság kultúrája s civilizációja: a versengésé, a fölhalmozásé, a gyöngédségé, a tapintaté, a boldogságé. Ha ezt elfogadjuk – amint a fasiszták természetesen elfogadják -, akkor valamely természeti állapot hibáinak csak természeti okuk lehet. S mi az osztályozó princípium, amelyben a természeti és a (helyteleníthető) társadalmi rendezőelv egyesül?

A faj, nyilván. Az idők során az antiszemiták a zsidókban sok mindent gyűlöltek. A faj (rassz, fajta – a szó nem számít; rasszok pedig vannak, csak épp nem egyenlőtlenek) természeti-társadalmi, tehát magyarázhatja a természeti-társadalmit, ami a liberálisok szerint a kapitalizmus. Moishe Postone hívja föl rá a figyelmet híres esszéjében*, hogy a modern antiszemitizmus által a zsidóknak tulajdonított sajátosságok – elvontság, megfoghatatlanság, egyetemesség, mozgékonyság (mobilitás) – azonos azoknak a társadalmi formáknak az értékdimenziójával, amelyeket Marx elemzett. Sőt, ez a dimenzió, akár a zsidóknak tulajdonított („rejtett”) hatalom, nem közvetlenül jelenik meg, hanem akár az érték, anyagi hordozójában, az áruban jelenik meg. Ennek az elvont értéktulajdonságnak a megtestesülése a természetiként fölfogott tőkés társadalomban a zsidó. Nem vezethet máshová a kapitalizmus saját legitimációs ideológiájára támaszkodó antikapitalista érzület, amely lényegénél fogva történetietlen, s ezért az antiszemitizmus évezredes hagyományát is naturalizálja, természetessé változtatja. Valakiben meg kell testesítenie, és ez túl van a szokásos bűnbakteóriákon.

Magyarországon különösen világos, hogy ez a fiatal posztfasizmus beteg. Ez a patológia – kissé egyszerűsítve – a baloldal hiányából fakadó nemzedéki népbetegség. Olyan antikapitalizmus hiányából fakad, amely nem erkölcsi és nem „értéknaturalista”, hanem történeti.

Legalább annyira fakad „a demokratikus fordulat” (die Wende, a rendszerváltás) kudarcából, mint világnézeti önigazolásának jellegéből.

A moralizáló fölháborodással semmire se megyünk, ha szegény árváink – undok, komisz, elvetemült, bájos és félelmetes kölykeink – nyugtalanító kérdéseire nem vagyunk hajlandók bátran válaszolni. Ám addig is tüntessünk nyugodtan. Manapság az se kevés, ha magunkat meggyőzzük valamiről.

* A tanulmánynak csak német verziói kerültek a kezembe: Moishe Postone: „Nationalsozialismus und Antisemitismus”, Kritik & Krise 4/5, 1991. nyár. Eredetileg: Merkur, 1982/1. Az írás elméleti hátteréhez: Moishe Postone: Time, Labor and Social Domination, Cambridge: Cambridge University Press, 2003. (Első kiadás: 1993.)

Kapcsolódó cikkekTGM szegény náci gyermekei

Kiadja a Nemzet Lap és Könyvkiadó Kft. © 2001-2005