Forrás: ÉS

Ismét évadja van nálunk az 1977. október 25-én aláírt híres spanyol Moncloa-paktumnak. Történészként évek óta homlokráncolással figyelem azokat a hivatkozásokat, amelyek a magyar társadalom részben elkerülhetetlen, részben ügyetlenkedésből származó, nem kis részben pedig mesterségesen előidézett gyomor- és epegörcseire ezt a paktumot ajánlgatják gyógyírnak. Nem mintha ez az egyezmény a maga idején ne lett volna nagyfokú politikai érettségről tanúskodó, a szociális kilengéseket ideig-óráig és többé-kevésbé csillapító példás (sőt, félperiferiális tájakon szinte példátlan) kompromisszum. Még csak nem is azért, mert más régiókban, évtizedekkel később, gyökeresen eltérő nemzetközi erőtérben, sőt történelmi helyzetben csak nagy fenntartásokkal lehet azonos vagy hasonló gyógymódot ajánlani. Hanem azért, mert az a Moncloa, amellyel időről időre példálóznak, nem az a Moncloa, amelyet 1977-ben, a spanyol miniszterelnökség hasonló nevű palotájában papírra vetettek.

Évekig úgy véltem, hogy ha egy hivatkozás csak kicsit is előmozdíthatja a társadalmi megbékélést, kevéssé érdekes, hogy mennyire alapos a történelmi dokumentációja. Azt is gondoltam, hogy egyrészt egy szaktörténeti kérdés tudományos kifejtése és értelmezése, másrészt politikai instrumentalizálása két különböző vonatkoztatási rendszerben folyik, amelyeknek nem kell szükségképpen találkozniuk. Mondjuk valakik hirdetik, hogy Árpád apánk azzal a bizonyos piros-fehér csíkos lobogóval törölte le a vérét a vérszerződés alkalmával. Mi meg tudjuk, hogy az inkriminált aragóniai jelkép mintegy háromszáz évvel később jelent meg a magyar királyi szimbólumok között. Amikor Imre királyunk feleségül vette a szépséges Constanzát, II. (Katolikus) Péter aragóniai király lányát, az ő stafírungjával került hozzánk. No és?

Ugyanezt gondoltam és gondolom arról, ha vezető politikusok a Moncloáról írnak vagy mondanak valami számukra hatásosnak tűnő csacsiságot.

Hozzászóló kedvem akkor jött meg, amikor Váncsa István az ÉS címlapján moncloázott egy jót. (Remake, ÉS, 2008/21.) A művelt és tájékozott publicista a paktummal kapcsolatban tévhiteket oszlat, a történeti valósághoz közelítve a Moncloa-ügyet. Ám talán éppen ezért érdemes a tisztázást cikke ürügyén, két ütemben még továbblökni a pontosság irányába.

Mi nem volt a Moncloa? Sok helyütt olvasható (Váncsa is szóvá teszi), hogy a Moncloa-egyezmény a spanyol politikai rendszerváltás első hónapjaiban a királyi kormány és ellenzéke között létrejött “bántatlansági” paktum volt. Arról szólt volna, hogy az előző negyvenöt évben, tehát a spanyol polgárháború és a Franco-diktatúra korszakában elkövetett erőszakcselekményeknek (irreguláris terrorakcióknak vagy hivatalos erőszakszervek fellépéseinek) a kezdeményezői és tettesei mentesülnek cselekedeteik jogi következményei alól.

Valójában sem a paktumról annak idején kiadott kommünikében, sem a sokszorta terjedelmesebb, a végrehajtást apró részletekig összehangoló munkaanyagokban egyetlen szó sincs erről. Más forrásokban, például a résztvevők visszaemlékezéseiben sem találhatjuk a nyomát. Ám ha már ez a szál belekeveredett a Moncloa-ügybe, érdemes tisztázni, hogy ez a kérdés hónapokkal a paktum előtt már megoldódott, tárgyalás nélkül. Franco 1975. november 20-i halála után, majd az “előátmenet” hónapjaiban (1975. november-1977. június) több, különböző szintű közkegyelmi, illetve amnesztiarendelkezés született.1 A legfontosabbak éppen abban a relatív jogi “űrben”, amely a döntő politikai reformról tartott 1976. december 15-i népszavazástól az 1977. június 15-i első szabad parlamenti választásig terjedt. Akkor a rendszer korábbi hivatásrendi álparlamentje (a Spanyol Cortes) már nem funkcionált, csak Állandó Bizottsága tartott még néhány ülést, ötödik kerékként. Az év első negyedében I. János Károly királyi dekrétumokkal intézkedett a fontos ügyekben. Ő oszlatta föl – Francótól örökölt államfői jogával élve – a falangista gyökerű Nemzeti Mozgalmat és társszervezeteit, a hivatásrendi vertikális szervezetek országos hálózatát, a mozgalom félkatonai milíciáját, és adott ki közkegyelmi dekrétumokat. Némely esetekben (pl. a TOP, a rettegett Közrendvédelmi Bíróság és az alá rendelt speciális biztonsági erők megszüntetése ügyében) a minisztertanács intézkedett. A régi elit szempontjából ez a fölülről, bár alsó nyomásra kezdeményezett megoldás lehetővé tette, hogy a mentességet saját cselekedeteikre is kiterjesszék.

Megjegyzés: a közkegyelem az 1976. december 15-i népszavazás előtti cselekményekre vonatkozott; nem terjedt ki az utána elkövetett szélsőjobb és ultrabaloldali, illetve kisebbségi-nacionalista indíttatású merényletekre és akciókra. Ezt indokolta, hogy ilyenekre továbbra is ismételten sor került.2

Mi volt a Moncloa? Röviden: a kormány, illetve a kormánypárt (Demokratikus Centrum Unió – UCD) gazdasági, pénzügyi, szociális és munkaügyi megállapodása a jobb- és a baloldali ellenzék politikai pártjaival. A két oldal részéről 1977. október 8-a és 25-e között összesen harminc fő vitatta meg azt a programtervezetet, amelyet Adolfo Suárez González miniszterelnök terjesztett elő a gazdaság szanálásáról és reformjáról, valamint arról, hogy ennek terheit milyen arányban viseljék a különböző társadalmi csoportok.3

Váncsa Istvánt annyiban szeretném helyesbíteni, vagy talán csak nyomatékosítani, hogy a szakszervezetek képviselői a tárgyalások idején a Moncloa-palota környékén sem jártak – senki nem hívta őket (a munkáspártok sem). Ennyiben nem mondhatjuk, hogy “ott a munkavállalók tárgyaltak a kormánnyal, nem pedig a politikai pártok egymással”. A harminc résztvevőből öt miniszter képviselte a kormányt, a másik huszonöt a politikai pártokat, pontosabban a parlamenti pártcsoportokat. Hárman voltak az UCD részéről (köztük Suárez mellett a későbbi, 1981-82-es kormányfő, az idén május 3-án elhunyt Leopoldo Calvo Sotelo); hárman a Spanyol Szocialista Munkáspárttól (itt is rábukkanhatunk egy későbbi miniszterelnök, Felipe González nevére); hárman a kommunistáktól, Santiago Carrillo főtitkárral az élen; a kisebb parlamenti pártok ún. “vegyes csoportjától” öten (köztük egy majdani külügyminiszter, illetve a jövendő madridi főpolgármester); a “Baszk-Katalán Csoport”-tól hatan; a jobboldali Népi Szövetség (AP) nevében három volt francóista miniszter, Manuel Fraga Iribarnéval, a mai Néppárt alapító atyjával az élen; hárman pedig az akkor még különálló Katalán Szocialista Párttól (PSC). Sem a szocialista, sem a kommunista delegáltak között nem találunk szakszervezeti érdekeltségű személyt. Azt, hogy “a munkavállalók tárgyaltak a kormánnyal”, későbbre datálhatjuk. A kész megállapodásokat utóbb valóban lenyelték a szakszervezetek belső grémiumai, noha aláírásukat a paktumhoz nem kérték. Váncsának igaza van abban, hogy a kormány több-kevesebb vonakodás után “lenyomta a szakszervezetek torkán a maga megszorító csomagját”, mint abban is, hogy a kommunista szakmai szervezetek hamarabb adták be a derekukat, mint a szocialisták4 (talán mert nem kellett későbbi kormányszerepre készülniük, meg biztosan örültek annak is, hogy majd” negyvenéves illegalitás után igénylik a közreműködésüket).

Az érdekegyeztetésnek utóbb még sokáig nem alakult ki országos fóruma, bár 1984 tavaszán a két nagy szakszervezeti központ – a szocialista vezetésű Általános Munkásszövetség (UGT) és a kommunista túlsúlyú Munkásbizottságok Szakszervezeti Szövetsége (CC.OO.) -, valamint a két legnagyobb vállalkozói szövetség (a CEOE és a CEPYME) megállapodott a rendszeres konzultációkban. Csak 1988. december 14-ével – már a szocialisták második kormányperiódusának a vége felé – változott a helyzet, amikor általános sztrájk kényszerítette ki (néhány hónap habozás után) a háromoldalú Gazdasági-Szociális Tanács (CES) megalakítását. Ezt a hatalmas, nyolcmillió bérből élőt megmozgató munkabeszüntetést González második kormányával szemben a két nagy baloldali szakszervezeti központ együtt hirdette meg és vezette le. Azóta többé-kevésbé működik ez a fórum, s efölött valóban létező, erős szakszervezetek őrködnek.

Kiirthatatlan tévedés, hogy a spanyol átmenet döntő lépései, bennük a kompromisszumok a töretlen gazdasági fejlődés talaján születtek volna. Nincs mód itt arra, hogy az infláció, a munkanélküliség, a deficit 1977. őszi, ijesztő adatait részletezzük. Az 1960 és 1977 közötti növekedési “átlag” valóban nagyon kedvezőnek látszik. Az 1960-1973 közötti robusztus gazdasági korszerűsítés és növekedés azonban jórészt azokban az ágazatokban ment végbe, amelyeket az olajárrobbanás által generált világgazdasági korszakváltás a leginkább érintett. A Moncloa előtti négy évre már egy súlyos, az 1973-as olajárrobbanással kezdődő, egészen 1984-ig húzódó recesszió, rohanó infláció és gyorsan növekvő munkanélküliség nyomta rá a bélyegét. (Az egyezmény értékét ez persze növeli.)

Vázlatosan mindenképpen ismertetnünk kell a Moncloa-paktum legfőbb pontjait5. A költségvetési politika terén tartalmazta az állami és a társadalombiztosítási kiadások korlátozását; minden, maradéktalanul meg nem indokolható kiadás felülvizsgálatát. Ellensúlyképpen százmilliárd pesetát különítettek el a foglalkoztatási helyzet javítására; ebből hatvanmilliárdot a tb-alapnak a munkanélküli segélyek fedezésére.6 Csökkentették a vállalatok társadalombiztosítási hozzájárulását, de biztosították mind nekik, mind a munkavállalóknak a lehetőséget a kiadások kontrolljára. Az infláció fékezése érdekében elhatározták a pénzkibocsátás szigorú ellenőrzését. Visszafogták az állami hiteleket, viszont ösztönözni akarták a lakásépítést, az exportot és a halászatot, illetve általában a kis- és a középvállalkozásokat.

A kétrészes paktum szíve a következő évi árakra és bérekre vonatkozó megállapodás volt. A kormány vállalta: korlátozza és ellenőrzés alá vonja a legfőbb létfenntartási cikkek árait, hogy az áremelkedés ne haladja meg a huszonkét százalékot. (Az 1976. évi harminccal szemben. – H. I.) Eközben a béremelkedés legfeljebb húsz-huszonkét százalék lehet, feltéve, hogy az árkorlátozási cél megvalósul. Szankcióval fenyegették azokat a vállalatokat, amelyek ennél nagyobb emelést hajtanak végre. Ezt foglalkoztatáspolitikai intézkedések kissé általános tervével igyekeztek ellensúlyozni.

A paktum második részét hívták “politikai” csomagnak, de ebben is a dolgozók munkahelyi jogai, a gazdaság, a szakképzés, a közületi vállalatok kérdései szerepelnek, továbbá “a pénzügyek liberalizálása” és a közszolgálati szektor demokratizálása. Az egész dokumentumot tíz ember aláírása hitelesítette. Megérdemlik, hogy itt álljon a nevük és a hovatartozásuk: Adolfo Suárez (kormányfő – UCD), Felipe González (PSOE), Joan Reventós és Josep Maria Triginer Fernández (PSC), Manuel Fraga Iribarne (AP), Enrique Tierno Galván (Népi Szocialista Párt), Juan Ajuriaguerra Ochandiano (Baszk Nacionalista Párt), Miguel Roca i Junyent (Katalán Konvergencia és Unió), Leopoldo Calvo Sotelo (UCD) és Santiago Carrillo (SKP).

A paktumban lefektetett program úgy valósult meg, ahogy ez a viharos nemzetközi gazdasági szerkezetváltás és a gyökeres belpolitikai átrendeződés közepette lehetséges volt: úgy-ahogy. Pár nappal az egyezmény nyilvánosságra hozatala után a repülőtéri dolgozók máris sztrájkot indítottak, huszonkét százaléknál nagyobb béremelésért. A béreket viszont mindig könnyebb ellenőrzés alatt tartani, mint az árakat. Mégis igaza van Váncsának, hogy utána “Spanyolország két év [ennél talán több – H. I.] leforgása alatt egy stabil, működő, normális európai országgá vált.” Ha ma ismét úgy tűnik, hogy inog az 1977 utáni kompromisszum, ezért nem azok felelősek, akik akkor képesek voltak rá.

Semmivel sem kevésbé viharos az egyezmény hazai és nemzetközi utóélete. Nem is a csúcspolitikusok félreértelmezéseire gondolok. Magyarországon például, ahol 1993-1994 körül ugyancsak előtérbe került a szociális-munkaügyi egyeztetés megoldása, akkoriban valóságos sajtókampány kerekedett a Moncloa mibenléte és tanulságai körül. A legilletékesebb hazai kommentátorok egyike, a nemrégen még körünkben lévő Gömöri Endre már 1977-ben úgy foglalta össze a tárgyalássorozat tanulságait, mintha távolbalátó készüléke lett volna. Egyrészt a politikai szélsőségeknek a szociális bajok talaján valószínűsíthető erősödését jósolta (ez csak részben jött be), másrészt azt, hogy az akkor még szinte érintetlen francóista katonai elittől indulhat ki a változásokat megkérdőjelező akció. Armada tábornok és Tejero alezredes 1981. február 23-i puccsa mintha az ő kristálygömbjéből lépett volna elő.7 Amint az 1994-es Moncloa-rediviva idején is ő fogalmazta meg a Népszabadság egyik novemberi számában a “magyar Moncloa” valódi logóját: “Noncloa”. Szakszerű értelmezést adott, a paktum utóéletére is kiterjedően Ágh Attila is a Népszabadság mellékletében.8 A kérdés tökéletes exponálása található az abszolút szakértő Thoma László 1994-es írásában.9 A Pedagógusok Lapja (!) egy 1994-es számában Gordillo García, a CC.OO. nemzetközi titkára fejtette ki pontosan és tételesen a Moncloa-paktum tartalmát.10

Mindez mutatja, milyen csekély a hatása nálunk a szakszerű beszédnek. Fentiek sorsa is feltehetően ez lesz. Ám szóltam, és – talán – megmentettem legalább a saját lelkemet.

1 Már 1975 decemberében, egy részleges királyi amnesztiával súlyos börtönbüntetésre ítélt ellenzéki szakszervezeti vezetők szabadultak ki. 1976. július 16-án Adolfo Suárez, frissen kinevezett miniszterelnök már általános amnesztiát helyezett kilátásba. 30-án a király jóváhagyta ezt mindazokra nézve, akik büntetését nem emberélet kioltásáért szabták ki. Amit “feledjük el a múltat” megjegyzéssel szoktak emlegetni, az az 1977. március 14-i királyi közkegyelmi aktussal azonosítható. Többek közt: Volker Mauersberger: Amnestie statt Abrechnung. Spanien als demokratisches Vorbild. Die Neue Gesellschaft-Frankfurter Hefte, 1995. 5. sz. 428-433. o.

2 1977. január 24-én Madridban fegyveresek megrohanták az ellenzéki Munkásbizottságok által fenntartott Atocha utcai munkaügyi tanácsadó irodát; meggyilkoltak négy ügyvédet és egy jogi tanácsadót, négy továbbit súlyosan megsebesítettek. (El País, 1977. január 25.) A tettesek 1980-ben sorra került perében fény derült rá, hogy a terrorakciót az utolsó napjaikat élő hivatásrendi szakmai szervezetek egyike által fizetett “pistolerók” hajtották végre. (Népszabadság, 1980. február 28.) Ugyanezen a napon a GRAPO (Október 1-je Antifasiszta Ellenálló Csoport) nevű illegális szélsőbal szervezet kommandója elrabolta Emilio Villaescusa vezérőrnagyot, a Legfelső Katonai Bíróság elnökét, aki a Franco-diktatúra 1975. október 1-ji – Franco életében utolsó -, politikai ügyben hozott halálos ítéleteit szabta ki. (El País, uo.)

3 A Suárez-kormánynak az átmenetet kísérő program-dokumentumairól bővebben lásd Harsányi Iván: A Transición programjai. In: Székely Gábor (szerk.): Megismerhető világtörténelem. Zsigmond László születésének 100. évfordulójára. ELTE Új- és Jelenkori Egyetemes Történeti Tanszék-Volos Kiadó, 2007. 85-101. o.

4 Manuel Tunón de Lara: El movimiento obrero de 1981 a 1991. In: Alfonso Guerra-José Félix Tezanos: La década del Cambio. Diez anos de Gobierno socialista. 1982-1992. Editorial Sistema, Madrid 1992. 492. o.

5 A korabeli közlések kisebb szövegeltérései miatt az ismertetéshez egy hivatalos dokumentumközlést használok. La Transición. Los Pactos de la Moncloa. http://www.vespito.net/historia/transi/pactos.html.

6 A munkanélküliség rátája hét százalék fölött volt, de gyorsan nőtt, mivel a munkahelyeknek a hazai recesszió okozta fogyására rárakódott a Nyugat- és Észak-Európában hasonló okokból feleslegessé vált spanyol vendégmunkások jó részének a hazaáramlása.

7 Gömöri Endre: A Moncloa árnyékában. Magyarország, 1977. november 20-i (47.) sz., 5. o.

8 Ágh Attila: Az első szociális paktum. Népszabadság, 1993. január 30. 18. o.

9 Thoma László: Paktumok Nyugaton és Keleten. Egyeztetési intézményeket! Figyelő, 1994. június 16.

10 José María Gordillo García: A Moncloa-paktum és a Munkásbizottságok álláspontja. Pedagógusok Lapja, 1994. április 26., 13. o. (Egy kétrészes cikk első része.)

Élet és Irodalom

52. évfolyam, 25. szám

Comments are closed.