Forrás: ÉS

Sebastian Haffner: A Német Birodalom hét főbűne az első világháborúban. Fordította Liska Endre. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2008. 208 oldal, 2200 Ft

A “nem” szó fordul elő leggyakrabban Sebastian Haffner sorrendben ötödik, magyarul megjelent könyvében. Mi mindent nem tett meg – vagy csinált rosszul – a német kormány, a hadvezetés vagy általában a Német Birodalom a sokak által a “XX. század őskatasztrófájának” is nevezett első világháborúban. Mert militarizálta a közszellemet, mert túlbecsülte erőit, mert elveszítette valóságérzékét, mert jámbor áldozatnak képzelte magát, mert nem akarta megérteni a többi hatalmat, mert gyáván eldobta az értelmes gondolkodást, mert nem vette észre valós eredményeit, lehetőségeit és korlátait. Persze az elemzések során mindezek jóval konkrétabb formában jelennek meg; inkább hibák, mint bűnök – ezekről viszont Talleyrand óta tudjuk, hogy a politikában (és a háborúban) a bűnöknél is súlyosabbak.

Megint – már ötödször – csodálom meg Haffner tömörségét, szellemes fordulatait, amelyek, hála állandó magyar fordítójának, Liska Endrének, magyarul is “átjönnek”. Mert melyik tankönyv tudná úgy összefoglalni Bismarck, illetve utódai külpolitikájának különbségét, hogy az előbbiben “Európában egyensúly uralkodott, Európán kívül pedig Anglia” – az utóbbiban “Európán kívül egyensúly uralkodik, Európában pedig Németország”? Legalábbis ez lett a vilmosi korszak – világháborúhoz vezető – törekvése. Haffner, aki szakmáját tekintve nem történész volt, hanem író és újságíró, rendszeresen eljátszik a “mi lett volna, ha?” kérdéssel. Nagyon okos, tehát tudja, hogy egyértelmű válasz nem adható, ám a hadvezetés és a kormányzat ostobaságainak említése után rendre visszatér a németek felelősségére, akik hagyták magukat illúziókba ringatni, mert – nála mindig ez a döntő pont – hiányzott belőlük a civil kurázsi.

A magyar olvasó már itt is kereshet Bibóhoz vezető analógiákat. Még inkább ott, ahol Haffner – ugyancsak visszatérően – az irracionális vágyak és félelmek, a lélektani tényezők fontosságára utal. “A valóság elől menekülés maga is valóság” – állítja, Bibóhoz hasonlóan. A kettejük közötti különbséget abban látom, hogy Haffner tömörebben, világosabban, egyszerűbben ír, amiből következik, hogy az ő műveiben kevésbé találjuk meg Bibó mélyebb és átfogóbb szellemét, többféle értelmezést is megengedő szemléletét. Erre a legkézenfekvőbb magyarázat, hogy míg Haffner nagy kiadóknál, tízezres példányszámokban publikálta több kiadást megért könyveit, addig Bibó csak rejtve juthatott el az “első nyilvánosságig” – nem kellett a nagyközönségnek is jól emészthető módon írnia. S ami ezzel jár: Haffner kritikus vélekedései nyilván jobban beépültek a demokratikus német közgondolkodásba, mint Bibó elemzései a magyarba.

A hét “halálos bűnről” (az eredetiben: “Todsünden”) szóló karcsú könyv először 1964-ben, a nagy háború kirobbanásának 50. évfordulóján jelent meg. Épp ebben rejlik egyik fő érdekessége és erénye: az 1964-es kiadás utószava, majd az 1981-es kiadás utószava nyomán mintegy többszörös fénytörésben jelenik meg az egész 1890-1980 közötti német történelem. Haffner ugyanis bevallottan figyelmeztetni akart: szerinte az 1964-es NSZK külpolitikája, mi több, polgárságának közvéleménye nagyon is hasonlít az első világháborúshoz – sok az illúzió, a félelem és a hübrisz; túl kevés az értelem, a realitás, a civil kurázsi. Nyilvánvaló, hogy a baloldalhoz csatlakozott szerző túlbecsülte az Adenauer-korszaknak a korábbiakkal való kontinuitását (persze a náci múlttal való kritikus szembenézés akkor még valóban nem történt meg). Mint ahogy az is nyilvánvaló, hogy korábban túlságosan éles cezúrát húzott a bismarcki időszak realizmusa és a vilmosi kor világhatalmi hóbortjai közé. Majd az 1981-es második utószó megállapítja, hogy mindaz, ami 1964-ben még vészterhesnek tűnt, immár végleg a múlté – az NSZK társadalmában és politikai életében kb. 1965 és 1980 között végbement (baloldali) átalakulás garantálja, hogy a múlt semmilyen formában nem ismétlődhet meg. “A nemzeti mentalitás változott meg” – írja Haffner -, “a Szövetségi Köztársaság […] az elmúlt húsz évben megtette az első lépéseket a német történelem harcias és nagyravágyó korszakától való elszakadásra.” Végül hozzáfűzi: “A békepolitika nem egyszerűen a fegyverek elhajítása, hanem olyan művészet, amelynek elsajátítása komoly tanulást igényel”. Tegyük hozzá: a demokrácia ugyanígy.

Van tehát mit tanulni a Haffner által képviselt történelemszemléletből. Igaz, az eltelt évtizedek alatt a történettudomány sok részletkérdést alaposabban feltárt, például a Schlieffen-tervről, a brit hadüzenetről, a bolsevikok német kapcsolatairól, a tengeralattjáró-háborúról vagy az úgynevezett tőrdöfés-legendáról. Mindez azonban cseppet sem kisebbíti Haffner érdemeit. Nemcsak azért, mert elemzései alapjaiban ma is helytállóak. Inkább a múltnak az a nagyon élő szemlélete, a jelen problémáinak az állandó szem előtt tartása, a kettő közötti kapcsolatok fáradhatatlan keresése teszi megunhatatlanná a lassan egy évtizede halott szerző munkáit. Egy olyan országban – most nem az NSZK-ra gondolok -, ahol a múlttal való “kritikus szembenézés” még mindig nem eléggé történt meg, sőt olykor megbicsaklik vagy visszafordul, alig ismerek nála aktuálisabb és meghatározóbb történetírót.

Élet és Irodalom

52. évfolyam, 25. szám

Comments are closed.