Követési távolság
Kálmán C. György: Szóvátétel. Noran Kiadó, Budapest, 2008. 268 oldal, 2499 Ft
Na jól van, figyelj, értem én, hogy az irodalomelmélet meg a nyelvfilozófia az baromi érdekes dolog, az irodalomtörténetről meg az elméleti nyelvészetről nem is beszélve, néha én is szeretek ilyeneken gondolkodni, tényleg, de egy dolgot azért mondjál meg nekem, minden ködösítés meg mellébeszélés nélkül: végül is mire jó az, amit csinálsz? Mármint úgy istenigazából. És ne gyere nekem azzal, hogy a tudás önérték, meg hogy az alapkutatás méltósága, meg ilyen lila szövegekkel, ha egy mód van rá.
Aki látott már jámbor metaforakutatót, beszédaktus-elmélettel foglalkozó szakembert vagy az önéletrajz (esetleg a szonett) műfaji alakváltozatait vizsgáló irodalmárt megroppanni a fenti kérdések súlya alatt, pontosan tudja: nem szép látvány. (Állítólag ilyenkor szegények a tudományok „legitimitási válságáról” kezdenek motyogni, majd pár perc elteltével megpróbálnak úgy tenni, mintha mi se történt volna.) Kálmán C. György, az olvasók legnagyobb szerencséjére, nem roppan meg a fenti kérdések súlya alatt, vagy legalábbis nem adja jelét semmi ilyennek: a Szóvátétel minden publicisztikája, tárcája és kritikája közvetve arról beszél, hogy a szövegekkel vagy általában a nyelvvel foglalkozó tudományok szemléletmódja, eredményei és módszerei igenis sokat segíthetnek a „mindennapok elemzésében”.
Mert hát elemeznivaló az akad bőven. És akadt már a kilencvenes években is: a kötet írásai 1990 és 2003 között készültek, túlnyomó részük az előző évtized közepén. Például emlékszünk még arra, hogy egykor a Fővárosi Bíróság kifogásolta a „meleg” szó használatát egy társadalmi szervezet elnevezésében? Vagy emlékszünk még Csurka István és mások kedvelt metaforájára, a „nép-nemzeti gerinc”-re? És mit mond nekünk az a kifejezés, hogy „Fidesz-cég”? Vajon miért érezzük bornírtnak a Fővárosi Bíróság érvelését, miért tölt el bennünket rossz érzéssel Csurkáék metaforája, miért kínos, ha a „Fidesz-cég” és a „Fidesz-közeli cég” közti különbségre hivatkozva próbálunk tényállításokat cáfolni? Vagy másfelől: gyakran mondunk olyanokat, hogy „a nemzet érdeke úgy kívánja”, vagy hogy „a független szakértők szerint” – ilyenkor pontosan kinek az érdekéről és kiknek a véleményéről beszélünk? Hogy van az, hogy ha hiszünk valamit és ki is mondjuk (például hogy „ez az ember már bukott politikus, csak az a kérdés, mikor fog lemondani”, vagy hogy „hazánkban mindenre kiterjedő morális válság van”), hitünk gyakran épp a kimondás révén hatással lesz a dolgok állására, azaz kijelentésünk önbeteljesítő jóslatként működik? (Például addig-addig beszélünk válságról, amíg mindenki úgy kezd viselkedni, mintha válság lenne, ennélfogva valóban kitör a válság.) Vagy miért van az, hogy nem szeretjük, ha valaki a nevünkkel viccelődik, miközben mi magunk – akárcsak a politikusok és más döntéshozók – hajlamosak vagyunk nevek alapján pozitíve diszkriminálni embereket?
Kálmán C. György elemzései, magyarázatai szellemesek, világosak és megvilágító erejűek. (A kötet alcíme – pontosabban: műfaji megjelölése – azt ígéri, hogy „mélyenszántóak, színvonalasak, rangosak” lesznek. Most akkor a recenzens ellentmond a szerzőnek, vagy egyetért vele?) Azonban tévednénk, ha azt képzelnénk, hogy a Szóvátétel szövegei egyszerűen nyelvészeti, nyelvfilozófiai és retorikai tárgyú ismeretterjesztő írások. Jóllehet, tegyük hozzá, ez sem lenne kevés, sőt. Kálmán C. György kötetének legfontosabb tanulsága: nincs kontextuson (beszédmódon, műfajon, nyelvhasználati formán vagy „nyelvjátékon”) kívüli megszólalás. („Il n”y a pas hors de texte”, mondta egykor egy furcsa filozófus; „Ló nincs a szövegben”, fordította tíz éve megjelent kötetében Kálmán C. György.) Továbbá: minden kontextust (beszédmódot, műfajt, nyelvhasználati formát vagy „nyelvjátékot”) szabályok vagy konvenciók irányítanak. Ezeket a szabályokat és konvenciókat, illetve a szabályok és konvenciók változását – valamint ennek egyik alesetét, amikor is némelyek jól felfogott érdekből semmibe veszik a szóban forgó konvenciókat, így próbálva elérni, hogy azok megváltozzanak – akkor érzékelhetjük csak igazán, ha más szabályrendszerek vagy konvenciók felől vesszük őket szemügyre. És Kálmán C. György a legtöbb esetben ezt teszi: különböző kontextusokat, beszédmódokat, műfajokat, nyelvhasználati formákat vagy „nyelvjátékokat” vetít egymásra.
Például nyelvészeti tanulmányt ír az Ügyészség Grammatikájáról (Az ÜG strukturális elemzésének alapvonalai); érettségi dolgozatban számol be „szubjektív benyomásairól”, amelyeket a legendás Tűz-tánc antológia és annak címadó verse váltott ki belőle; ironikus tanácsokat ad egy regény „daliás (de pofátlan) ifjú szerzőjének”; komoly ismeretterjesztő tanulmányban próbálja meg a lehető legpontosabban elhatárolni egymástól fogalmilag a „halandzsa”, a „humbug”, a „süketelés” és a „Floquet” jelenségét (ez utóbbi fogalmat egy Mikszáth-idézet segítségével vezeti be); Dosztojevszkij-jelenetet kanyarít a magyar belpolitika egyik világraszóló eseménye köré (ha jól értem, a Kisgazdapárt önfelszámolásának egyik kulcsmomentumáról van szó); narratológiai, retorikai és stilisztikai eszközökkel elemzi a „Kis Brehm” lajhár szócikkét; és a példákat még hosszan sorolhatnánk. És amikor „klasszikusabb”, egyszerű formákkal van dolgunk, akkor is ugyanaz érdekli a szerzőt: a kontextusok és beszédmódok szabályai, konvenciói, valamint ezek kapcsolata. A kötetben olvasható kritikák jellemzően negatív kritikák, és ugyanarra a rugóra járnak: a kritikus azért rója meg a szerzőket, mert azok a rendelkezésükre álló műfaji eszközöket hol profin, hol ügyetlenül, de mindenképpen üres, fantáziátlan módon használják. A Túl című fejezet írásai kétféle értelemben is „túl” jutnak a Szóvátétel központi témáin: egyfelől képeket, vizuális kommunikációs jelenségeket elemeznek (lásd a szemét mint vizuális metafora, Robert Mapplethorpe képeinek viszonya a giccshez); másfelől ezek a szövegek útinaplószerű írások, amelyekben a szerző külföldön (Hollandiában, Svédországban, de főleg Izraelben) szerzett tapasztalatait veti össze hazai tapasztalataival – másképpen fogalmazva: a magyar és az izraeli kulturális és politikai kontextust vetíti egymásra. (Az izraeli egyetemi hétköznapokról szóló rövid oldalak gondos áttanulmányozását jó szívvel ajánlhatjuk minden magyar egyetemi hallgató és egyetemi alkalmazott becses figyelmébe.)
A Szóvátétel írásai megmutatják, hogy a kontextusok ütköztetésének lehetőségei szinte kimeríthetetlenek: összehasonlító elemzés, imitáció, talált szövegek egymás mellé rendelése, ironikus parafrázis, paródia – és bármelyik eszközt választjuk is, ettől még írhatunk tudományos ismeretterjesztő szöveget vagy politikai publicisztikát. Igaz, ez utóbbiak – minden szellemességük és megvilágító erejük ellenére – könnyen avulnak: a recenzens úgy érezte, hogy helyenként elkelt volna a kötetben egy-két rövid magyarázó mondat. (Arra még csak-csak emlékszünk, ki volt az a Torgyán József, de az Antall-kormány első időszakáról és a médiaháború kirobbanásáról szóló Ellenzéki csúsztatás, ferdítés, a tények durva meghamisítása című vitriolos publicisztikának, intertextuális álelbeszélésnek a megértése például alaposan próbára teszi az olvasó történeti emlékezetét.)
„Próbáljuk eljátszani a normális országot. Szarjunk az egészre”, javasolja egy helyen a szerző meglehetős indulattal. Ha nem lenne oly idegen a kötet írásaitól a pátosz és a nagyotmondás, a recenzens úgy fogalmazna: a Szóvátétel arról szól, hogy demokratának lenni annyi, mint nem szarni az egészre. Szóvá tesszük, amit gondolunk – és néha bizony azt kell szóvá tennünk, hogy mások hogyan teszik szóvá, amit gondolnak (vagy nem gondolnak). Ilyenkor viszont nem árt, ha tudjuk, milyen elemzési eszközöket érdemes igénybe vennünk, és ha tisztában vagyunk némely tudományos fogalmak használatával. Akár van ló a szövegben, akár nincs.
Élet és Irodalom
52. évfolyam, 25. szám
