Ha jól látom, akkor most már csak két dolog van hátra: az egypártrendszer visszaállítása és az államosítás.
Az előbbivel nem lesz sok gond. Az úgynevezett jobboldal, amely annyiban tényleg jobboldal, hogy nem Moszkvából hazatért kommunista vezetők irányítják Rákosi Mátyással az élen, hanem de facto név és lakcím szerint mások, már készen áll a legteljesebb restaurációra. Hiszen lassan már a kisgazdákra se emlékszik senki, bizonyos Giczy Györgyről meg legfeljebb egy volt Bojtár utcai cukrász (és milyen jó cukrász!) jut az ember eszébe, ám semmi esetre se a kereszténydemokrácia. Ami formailag ugyan bent ül a parlamentben, ám teljesen érdektelenül és súlytalanul, és hát volna még ugyebár az MDF, az egykori alapítóatyákkal, mára már egészen a jobboldali vezér fenekébe fúrva magukat, valamint a hivatalos, a gyakorló demokrata fórum, inkább afféle ötórai teára emlékezetve.
Jó, ez idáig is így volt*. Hanem mostanra már az is eldőlt, hogy a másik oldal se áll útjába a már jól bevált egypártrendszernek, ami persze – de hisz” hallottuk elégszer – nem valami örökérvényű ideológiai elhatározás szüleménye volt a Kádár-korszakban sem, hanem „történelmileg egyszerűen csak így alakult”. Ami az SZDSZ-t illeti, Kóka János és Horn Gábor, a párt kulcsfigurái hamarosan átvehetik a jól megérdemelt szochazáért érdemérem legmagasabb fokozatát, ami már csak azért sem volna anakronizmus, hiszen a Magyar Gárda legújabb főparancsnoka is a kádári Haza Szolgálatáért érdemérem birtokosa; szóval csak azt akartam mondani, hogy egypártrendszeri szempontból liberális pártot így még nem aláztak meg, vertek szét, tettek nevetségessé a vezetői, mint Kókáék.
S akkor már tényleg csak annyi kell, hogy megpendítsük, szóba hozzuk, célozzunk rá, sorok között üzenjük meg népünknek, teszem azt, az ingyenes balatoni nyaralás vagy a még ingyenesebb, nyugdíjaskorú közlekedés gondolatát, a marxista-leninista esti egyetemek, bentlakásos kurzusok rehabilitálását és egyenrangúvá tételét a többi felsőfokú intézménnyel, s akkor már nem csupán hétszázezer, egyébként baloldali érzelműnek mondott választópolgár áll majd át a haladóbb és emberbarátibb oldalra, mint legutóbb, a vizitdíjat eltörlendő, de május utolsó napján, az új többség, s benne a munkásosztály nagy, közös ünnepén, amúgy a vezér születésnapján a Felvonulási tér is újra megtelne sugárzó arcú és elégedett emberekkel.
Az államosítás már kissé problémásabb, bár látszólag végtelenül egyszerű: odamegyek és elveszem. S csakugyan: ha megfelelő az ideológiai előkészítés, akkor nagy sírás-rívás se várható, a foximaxin tanult tézisek kicsit feldúsítva avval a magyarországi evidenciával, hogy minden gazdag ember úgyis lopta a vagyonát, következésképpen minden erkölcsi fenntartás nélkül bárkitől bármit el-, azaz visszavehetünk, az államosítás széles tömegek egyetértésével találkozhat. Miáltal vége lesz például annak az áldatlan és sehová se vezető vitának is, hogy az állami tulajdonlás kizárólag szervezetlenséggel és alacsony hatékonysággal, plusz rossz minőséggel jár, illetve hogy az állami tulajdonlás is lehet egészen magas színvonalú, persze csak akkor, ha jól a vezetők körmére nézünk.
Márpedig nem kétséges, hogy a vezér a körmökre fog nézni.
Tíz év és nem fogunk hinni a szemünknek, miféle csoda valósult meg a magyar rónán, s nemcsak gazdasági, de morális értelemben is. Ha pedig némely ódzkodónak, ún. alternatív vagy máskéntgondolkodónak szemet szúr esetleg, hogy az újra állami és össznépi tulajdonba került Magyarországon egyes dolomitbányák és bizonyos szőlőgazdaságok magánkézben maradtak, sőt ezek élnek és virulnak igazán, hát akkor elnéző mosollyal jegyezzük meg, nincs emögött az égvilágon semmi, történelmileg egyszerűen csak így alakult.
Megyesi Gusztáv
* A MIÉP, a Jobbik, a Magyar Gárda s a hasonló képződmények szerepéről majd legközelebb, „A munkásőrség visszaállításának időszerű kérdései” című cikkemben.
Élet és Irodalom
52. évfolyam, 11. szám
