Azt írja az újság, hogy jó lenne, ha lenne sajátosan magyar magatartás a Himnusz alatti kéztartásra. „A Himnusz nemzeti imádságunk, „Isten, áldd meg a magyart” – kezdjük, és mindvégig Őt szólítjuk meg. Az imára kulcsolt kéznek lehetnek különféle változatai, de ki-ki saját módja szerint élhetne vele.”
Micsoda látvány lenne, Istenem, amikor a magyar válogatott kifut a zöld gyepszőnyegre, és ki-ki a maga módján imára kulcsolja a kezét. Az esetleges izraelita vallású játékos az imarojtokat babrálja majd, a buddhista jógaülésben révül, és ha majd muszlim játékosunk is lesz, az majd az imaszőnyegét is magával viszi, hogy a szent imádság alatt arra térdepelhessen meztélláb.
És akkor nem is gondoltunk még a magyar táltosok és sámánok híveire, akik dobokat vernek és lovat áldoznak majd a meccs előtt a Puskás Stadion középkörében.
De szép is lesz ez az igazi ökumenizmus! Legalább lesz valami, amiért megemlítik a magyar fociválogatottat a nemzetközi sajtóban…
-ene-
Élet és Irodalom
52. évfolyam, 05. szám
