Az ÉS január 18-i száma újabb adalékokkal szolgál az óriáskígyóvá növekvő Sólyom-vitához. Majtényi László („…mindig az emberek szabadságát…„) és Bitskey Botond (Észrevételek) a köztársasági elnöki funkciók képéhez hol mély és személyes elemzéssel, hol a mundér becsületét védve, de alapjaiban jogászi érveléssel járulnak hozzá. A vita tárgya köztársaságunk harmadik elnökének szerepe, különös tekintettel a hagyományok hiányára, s ez ügyben valóban bőven találhatunk megvitatandót.
Igaz, olykor a miénknél jelentősebb köztársasági hagyományokkal rendelkező országokban is adnak témát az elemzőknek a politikusok. Mitterand például a Francia Köztársaságnak már a 21. elnöke volt, és könyvtárakat betöltő irodalom foglalkozik – gyakran királyi allűrökkel színesített – elnöki stílusával, saját szerepének túlértékelésével, magánélete viszontagságaival. Ugyanez vonatkozik a Bush-dinasztiára is. S bár az említettek alkotmányos jogai és szerepe nem hasonlíthatóak össze a magyar modellel, ugyanakkor mindenképp az adott országok első emberéről beszélünk, aki volens nolens személyében jeleníti meg a nemzetet.
Ami azt illeti, Sólyom tubesi bakancsos túrája nekem határozottan tetszett. Nem azóta vált elkötelezett természetvédővé, amióta a legmagasabb stallum birtokosa lett, hanem már a nyolcvanas évek végén is aktív szereplője volt a zöld mozgalomnak. Hogy köztársasági elnökünk állampolgárként kifejezésre juttassa személyes meggyőződését az ilyen, az egész társadalmat érintő témában, az nemcsak elfogadható, hanem elvárható, sőt kívánatos. Természetesen mértékkel, hogy tettének súlya legyen. Sokak számára ma is emlékezetes Mitterand figyelemfelkeltő gesztusa, amikor tömegek tiltakoztak egy arab fiú rendőri túlkapás okozta halála miatt, az elnök gyalogosan csatlakozott a felvonuláshoz.
A köztársasági elnök társadalompedagógiai szerepét, gesztusait szerintem nem elsősorban közjogi megfontolásoknak, hanem társadalmunk krízisállapotának kéne meghatároznia. Más szóval a politikumnak, és nem a politikának. Az elnökről szóló vita, eltorzult szokásainkhoz hűen, az ideológia, a pártosság, legjobb esetben a jogászkodás paraméterei között zajlik. Ez káros. Hiszen nem ez a tét. A tét sokkal inkább a demokráciadeficit felszámolása. A krízis fő okozói a két egymást követő, ki nem beszélt totalitárius rendszer kollektív memóriánk bugyraiba rekedt maradványai. Nem válogathatunk ezek között. Guanórétegeik generációnként különféle módon és vastagságban rakódtak le a kollektív tudattalanunkba. Úgy tűnik, mostanság a Kárpát-Duna-Nagyhaza kimérája nyerőbb, legalábbis a fiatalság bizonyos növekvő csoportjai körében.
A mai közvéleményt a Magyar Gárda által bedobott „cigánybűnözés” tematizálja, ahogyan ezt a szakzsargon nevezi. Hadd tegyem hozzá: sikeresen, mivel a több évszázados sztereotípia ügyes előtérbe helyezésével, felhasználásával távolabbi, alapvetőbb törekvéseit, a „faji szupremácia” érvrendszerét alapozza újra. Olaszlika, a Blaha Lujza téri vadóc, a Vas utcai tragédia kézzelfogható érvekkel gazdagítják a rasszista általánosítás gárdabeli szellemiségét, és a harcos ifjak ezen alapuló akcióit. Mindenkinek ajánlom a Tomcat készítette videót (www. kuruc.info/r/7/20311) a gárda Vas utcai tiltakozásáról. Aki megnézi, annak percnyi kétsége nem marad majd afelől, milyen hasznos „megoldásokat” javasolnak a megjelentek, az általuk „fajspecifikusnak” tartott társadalmi jelenségre.
Mai világunkban az új ruhát öltött fundamentalizmusok még a legrégibb demokratikus tradíciókkal megáldott társadalmakban is hathatósan aratnak a városok peremén. Aggasztja is ez a demokratákat Európa-szerte. Érzésem szerint itthon kevésbé. Mintha a kádári évek kloroformja még most is hatna.
Ahhoz, hogy e téren változás álljon be, és az érintettek érezzék, hogy nem romakérdésről van szó, hanem magának a köztársaságnak a védelméről, nyilvánvalóan nem elégséges egy beszéd vagy egy gesztus. Köztársaságunk első polgára azonban az élére állhat például egy olyan konzultációs kezdeményezésnek, amely valamennyi parlamenti párt konszenzusára támaszkodva, hasonló elvű civil szervezetek bevonásával egy új áramlatot keltene életre. Egy szellemi/etikai áramlatot, amely egyszerűen nevetségessé, szalonképtelenné tenné a kirekesztőket a tisztességes emberek közegében. Egy attitűdöt, mely azt képviseli, hogy a rasszizmus pásszé, ciki, gáz. Gondolom, egy ilyen próbálkozás nem ütközne áthághatatlan alkotmányjogi akadályokba. És akkor az Alkotmánybíróság egykori elnökéről sem gondolnák sokan, hogy a politikum vállalása helyett pusztán jogászkodik.
Bíró András
Élet és Irodalom
52. évfolyam, 05. szám
