Ma Pesten egyetlen helyen, a Nagydiófa utcában árulnak lengyel könyveket, a Klauzál tértől nem messze. Most tíznapos késéssel itt volt a mai Lengyelország talán legszenvedélyesebben vitatott munkája, Gross történész műve. A szerző 1968-ban fiatalemberként vándorolt ki családjával a zsidókat diszkrimináló pártintézkedések elől, ott kinn tanult. Történész, jelenleg Princetonban tanít. Otthon, úgy 2000 táján nálunk elképzelhetetlen intenzitású vitát gerjesztett a szomszédokkal, egy jól dokumentált munkával arról, hogyan gyilkolták le lengyelek – vitathatatlanul a németek kezdeményezésére, de saját kezűleg – a helyi zsidókat egy keleti határ menti kisvárosban, Jedwabnéban (a kötet magyarul is megjelent Andor Mihály és Horváth Ágota fordításában).
A lengyel történeti önkép pontosan körbehatárolt. Ők mindig és a háború alatt is áldozatok és kizárólag áldozatok voltak. Tettesek soha és semmilyen körülmények között nem lehettek. Még társtettesek sem. Persze a történelem igencsak bonyolult. De akik mást is mondanak, mint külföldi zsidószervezetek, azok ugye az ország ellenségei. Igen, voltak pogromok 1945 után is, de közismert, hogy azt a bajkeverők, a jó lengyelek ellenségei, a kommunisták szervezték. A hazafiak azért nem felelnek. Egyébként az IPN, egy sok éve a konzervatívok kezében levő múltfeltáró hivatal, Kielcéről 2004-ben nagy vizsgálatot fejezett be. Vannak részletek, amelyeket Grosstól eltérően értelmeznek, de ők is megállapítják, hogy a történések mögött nem állhattak kommunista vagy szovjet szervezők, nem állhatott érdekükben. Végül is Jedwabnéban emlékoszlopot emeltek. Felavatásán az államelnök aztán végül is elismerte, hogy Gross bizonyított.
S most itt az új könyv. A lengyel vita már másfél éve, az amerikai kiadás pillanatában elkezdődött. De most nem csak ellencikkekről van szó. Az ügyészség vizsgálattal fenyegetőzik a lengyel nép megsértése miatt. Felmerült, nem is olyan tréfásan, hogy a történészt persona non gratának kellene nyilvánítani. A tények szintjén, ezt mindenki hangsúlyozza, a történet ismert. Persze a szerző nem bosszúálló elmebeteg. Szaktörténész, aki hangsúlyozza, hogy a német akciókért, az európai megsemmisítő gépezet nagy részének lengyel vidékekre telepítéséért a helyieket felelősség nem terheli. A könyv különben sem a háborús évekkel, hanem az újjáépítés kezdetével foglalkozik. Akárhogyan van is, az állítások (egyesek szerint „Gross vádpontjai”) a következők. Lengyelország azokban az években az egyetlen ország Európában, ahol a zsidók nem voltak fizikai biztonságban.
Nem hinném, hogy nem tudott volna Kunmadarasról, a szlovákiai Topolcsányról és több más helyről a térségben, ahol akkortájt atrocitásokat regisztráltak. De azokat a könyv írója talán nem tartja alaphelyzetnek, a lengyelországit pedig igen. Egyébként a lengyel antiszemitizmusért – 1945 után is a korábbi mintákat is – az egyházat és az egykori jobboldali elitet teszi felelőssé. A lengyel típusreakciókat e – a Gross szemében összekapcsolódó – blokk zsidóképéből vezeti le. Voltak persze lengyelek, akik az azzal járó akut életveszély ellenére is mentettek zsidókat. De a háború után az ilyesmi szégyellnivalónak számított. Később nem hogy nem büszkélkedtek vele, ellenkezőleg, titokban tartották. E hallgatás, mert a falvak közvéleménye a mentőakciókat elítélte, esetenként évtizedekig tartott.
Egyes helyeken, a gettók „felszámolásában” (rengeteg helyen nem táborokba szállították az embereket, hanem a helyszínen mészárolták le vagy tömegsírokba lőtték őket) különböző módokon a helyi lengyelek, a „szomszédok” is részt vettek. Sporadikusan, de nem kevés helyen ott voltak a német hatóságok segítőiként a kivégzések vagy az elszállítás elől elszökött zsidók kézre kerítésében, újra begyűjtésében. A zsidók elszállítása, likvidálása után a lengyelek maguk foglalták el a zsidó házakat, gyűjtötték össze maguknak a hátramaradt háztartást, ruhát, eszközöket. Nem ritkán amikor a zsidó kisvárosokban elindult a megsemmisítés utolsó hulláma, a település szélén már felsorakoztak a környékbeli parasztok szekerei. Várták, hogy amint kiürülnek a házak, összeszedhessék, amit még találnak. A háború után a valahogy túlélőket kelletlenül fogadták. Házaikat az ott lakó lengyelek általában nem szabadították fel. Sokszor el akarták űzni őket, nem ritkán gyilkossággal is fenyegetőzve. A kommunista hatóságok elnézőn kezelték az antiszemitának minősíthető eseteket, bár az akkor megszerveződő zsidó szervezetek nem hallgattak, és ahol lehetett, megpróbáltak panaszt tenni. A helyi hatóságok a település kialakult háború végi status quóját megőrzendő érdekeltek voltak abban, hogy a hazatérő zsidók ne vagy közülük csak minél kevesebben maradjanak otthon. A zsidóellenes hangulatok felerősödésével szemben különösen erőtlen vagy azokkal kapcsolatban érdektelennek mutatkozott a rendőrség. Sőt nem ritkán maga is felelős volt a helyzetek élesebbe válásában. Mindeközben a belüggyel harcoló antikommunista ellenállás nem ritkán, amúgy mellesleg, helyi zsidókat is leölt.
„A zsidógyilkosságot a háború utáni Lengyelországban nem bűncselekményként, hanem inkább a közös érdekekből következő társadalmi ellenőrzési formaként kezelték” – írja Gross. S ameddig most a lengyelek nem ismerik fel/el, hogy szomszédjaik lemészárlásáért, ha mellékszereplőként és áttételesen, de ők is felelősek, katarzis aligha várható.
Princetonban elkezdődött a téli szünet. A szerző Lengyelországba, hazai hírverő körútra érkezett. Van, ahol tüntetnek ellene. Máshol azonban nem. A közelmúltban a krakkói egyetem nagyelőadójában a modernisták kultikus alakjai ünnepelték. Megmondod, mit gondolsz Grossról, megmondom, ott ki vagy. A Gross-teszt működik.
A szerző szociológus
