Ha valaki nem tudta volna – és vannak még akik jóhiszeműségükben nem tudják -, a közelmúlt hónapok meglepően kendőzetlen megnyilatkozásaiból megtudhatta: elítéltettünk. Elődeinkig visszamenően, utódainkra kiterjedően, hetedíziglen. Az ítélet azokat illeti, akik a világ dolgairól baloldali vagy/és liberálisként vélekednek. Sőt, mindazokat, akiknek világszemléletüket nem az új (egyre inkább régi-új) jobb-szélsőjobb kánonjához igazítják.
Nem mondhatjuk, hogy az ítélkezés előzmény nélküli. Az erőszakos, sőt, 2006 ősze óta nyílt erőszakká váló folyamat, szinte természetes módon vezetett ide. A fordulópont az volt, amikor választási veresége után százezres, zászlót lobogtató publikum előtt Orbán Viktor megtette a rendszerváltás utáni történelmünk legbotrányosabb, az egész többpárti demokráciát egy gesztussal megtagadó kijelentését, miszerint: „a Nemzet (a Haza) nem lehet ellenzékben”. Ezzel – miként azt Bibó István örök értékű meghatározása kimondja „a nemzeti közösséget birtokba vevő antidemokratikus nacionalizmus” – jegyében a pártvezér nem kevesebbet állított, mint hogy a jobboldal, jelesül a Fidesz, s ő maga a nemzet kizárólagos megtestesítője és birtokosa. Eszerint jöhetnek pártok, jöhetnek választások és újabb választási vereségek, mindez nem számít, mert a „nemzet mi vagyunk”, a vezető szerep nekünk jár. A zászlók lobogtak, a manipulált hazafias érzelmektől, arrogáns felsőbbrendűség-sugallattól belelkesített hívők éljeneztek, és ezzel a botránnyal szemben nem volt mértékadó hang, amelyik kerek-perec megmondta volna, hogy Orbán Viktor e formás mondatával lényegében megtagadta a többpárti demokráciát, az egyenlő állampolgárok és az egyenlő pártok törvényes konkurálásának, s a többségi felhatalmazás minden demokrácia alapját adó sarkalatos elvét.
Orbán nem vaktában lövöldöz: ezzel a szöveggel telibe találja célközönségét. Elsősorban azokat, akikről a baloldalisággal nem gyanúsítható kitűnő elemző, Tölgyessy Péter így fogalmazott: „a magát a magyarság örök értékeivel azonosító jobboldal tábora máig nem tudta teljesen elfogadni a többségi demokratikus döntés és a piaci teljesítmény elvét”.
Ez a hangzatosan uszító retorika kulcsszerepet játszott abban, hogy megtörténjék a ” magasabb fokozatba” váltás. Nagyban hozzájárult ahhoz is, hogy a többé-kevésbé büntetlenül hagyásával újfent a köztársaság erejének deficitjét bizonyító 2006-os árpádsávos randalírozás – épp a szigorú felelősségre vonás híján felbátorodva – ránk szabadította az immár nyílt, sőt kérkedő radikalizmust. Nem csak arra gondolok, hogy két évvel ezelőtt aligha szerveződhetett volna Magyar Gárda (az ügyészség indítványa után még meddig kell várnunk a bíróság betiltó határozatára?); nemcsak arra gondolok, hogy az európai mérce szerint régebben is nehezen tolerálható jobboldali sajtó ma már egyáltalán nem tartózkodik a nyílt vagy alig-kódolt náci beszédtől. A dolgok összeadódnak, mindez „kellett” ahhoz, hogy megteremtse kollektív elítéltetésünk hangulati hátterét, s erkölcstelenségi fundamentumát.
Most már egyáltalán nincs szó egy kikényszerített kormányváltásról, s az sem elég, hogy ha beteljesedik az utcai söpredék „Gyurcsány takarodj” kívánsága. Mindez nekik kevés s ma már a jobboldal nyíltan kimondja: leszámolást akarunk, teljeset, véglegeset; szabad pályát akarunk, a „másként gondolkodó” politikai rivális stigmatizálását, hetedíziglen való elítélését – ezt akarjuk. (Ha odafigyeltünk, főleg az ugynevezett Kossuth-tériekre, meghökkenve tapasztaljuk azt a tömeglélektani folyamatot, amit Popper Péter pszichológus úgy jellemez, hogy az erőszak könnyűvé, önmagát felmentővé válik, ha ellenségét – miként minden faji, s legtöbb politikai üldöztetés idején történt – kívül helyezik mindenfajta morális kategórián, jóformán nem is tekintik emberi lénynek)
Az egyre nagyobb érdeklődésnek örvendő szélsőjobbos internetes portálok pontosan és őszintén fogalmaznak – miként az egyik: „ez az egész nem Gyurcsány Ferencről szól, hiszen hívhatnák őt Kiss Péternek, Szekeres Imrének is …. Gyurcsány Ferenc eltávolítása a miniszterelnöki székből csupán pótcselekvés: nem old meg semmit. A jobboldali Magyarország (tetszik érteni, már ilyen is van) életben maradása csak az MSZP és az SZDSZ hatalmi pozícióinak megtörésével biztosítható”. Máshol, az Orbán Viktor által szorgos olvasásra ajánlott lapban: „A magyar nép most már sejti, nem Gyurcsány Ferenc a főgonosz, hanem az MSZP és az SZDSZ – úgy, ahogy vannak.” (Íme, Popper tétele: az ellenfél nem is emberi lény, a szocialista és a szabad demokrata maga a patás ördög, ha jól megnézzük a szarvait is látni.) Ne reménykedjünk abban, hogy mindez csak a túlbuzgó, Illyés Gyula híres szavaival „magánszorgalmú kutyák” hangja. A mértéket adó forrás, maga Orbán Viktor a Magyar Nemzet karácsonyi számában ugyanis így fogalmaz: „A kormány csak egy tünet. A baj az MSZP. Az a párt, amelyik megkerülhetetlen erőt (nocsak, mégis csak megkerülhetetlen?) képvisel az Országgyűlésben. Arra kell törekednünk, hogy a magyar közvélemény arra a helyre juttassa az MSZP-t, ahová való – s hogy hol ez a hely – „fogalmazzunk udvariasan: a tartós bizalomvesztés állapotában”. Ne higgyük – bár demokráciában ez önmagában is közbotrány -, hogy itt csak (csak?) két alkotmányos parlamenti pártot akarnak tönkretenni, marginalizálni, minimum örökös hitelvesztettségre ítélni. Az elítélés ugyanis valamennyiünknek szól. Milliónyi választópolgárnak, akik világnézetükben szociáldemokrata vagy liberális elkötelezettségűek, és akik nem mellékesen a rendszerváltás óta háromszor szavazták meg, hogy ennek az országnak szocialista-liberális kormánya legyen. Itt lenne az ideje, hogy az agressziót húsbavágóan komolyan vegyük. Ugyanis egyáltalán nem metaforákról s nem szónoki fordulatokról van szó: a jobb-szélsőjobb nemcsak kétfelé szakította az országot, hanem ma már egyetlen „hazát”, „jobboldali Magyarországot” vizionál. Olyan országot, ahol politikai, erkölcsi, társadalmi és nagy mértékben egzisztenciális értelemben mindazok, akik nem a” jobboldali haza” képtelen kritériumaiban gondolkodnak, hajléktalanok, otthontalanok, hazátlanok lesznek, ahol a szociáldemokrata, a liberális megbélyegeztetett, minimum „tartós bizalomvesztésre” van ítélve. (Rosszabb esetben a Kossuth-tériek ígéreteit váltják be rajtuk). Nincs már szó politikai megmérettetésről, nincs szó egyenrangú pártok és nézetek törvényes rivalizálásáról, az ítélet úgy szól, hogy „a másoknak” esélyt sem szabad arra adni.
Így fest a tájkép – csata közben. Ahol, ha beteljesül a jobboldali (láz)álom, akkor az ideológiai gettóban a szellemi és egzisztenciális kirekesztés fulladásos halála vár az eszmék és vélemények szabad versenyén alapuló demokratikus köztársaságra. Mármint, ha a „hetedíziglen” elítéltek sokasága tétlenül belenyugszik…
Szász István
