Boldog, aki olvassa
Nem gondolom, hogy ki lehet nyitni „rossz helyen” a Bibliát, de aki első ízben – mondjuk – a Krónikák könyvének legelején terpeszkedő nemzetségtáblázatoknál üti fel a könyvek könyvét, aligha fogja érteni, miként futhatott be ekkora karriert a zsidók, illetőleg a keresztények alapműve. Ennél persze jóval izgalmasabb kérdés, hogy miért épp Krisztus követőinek hite válhatott a legismertebb világvallássá. (Amikor legismertebb vallást írunk, nem a napjainkban mintegy másfél milliárdra taksált keresztényre hivatkozunk, hanem például arra a közismert tényre, hogy időszámításunk – hivatalosan – a Föld majd minden országában Jézus Krisztus születésétől datálódik…)
De vajon az első század vallási túlkínálatából miért épp a kereszténység emelkedett ki és vált a világ legnagyobb vallási közösségévé?
Nos, éppenséggel e titok megfejtésének vágya is ösztönözhet a Biblia tanulmányozására. És ha szem előtt tartjuk, hogy Athanasius egyiptomi püspök húsvéti körlevele már 367-ben az általunk ismert újszövetségi könyveket tekinti „isteni eredetűeknek”, fokozhatja titokfejtő kedvünket a felfedezés: a Szentírás maga prognosztizálja Krisztus követésének világméretű elterjedését… Mi több, maga Jézus Krisztus küldi világgá e szavakkal tanítványait: „…erőt kaptok, amikor eljön hozzátok a Szentlélek, és tanúim lesztek Jeruzsálemben, egész Júdeában és Samáriában, sőt egészen a föld végső határáig.”
Az idézet az Újszövetségnek az apostolok cselekedeteiről írott könyvében található. Akit elsősorban valóban a kereszténység terjedésének titka érdekel, annak – kezdő olvasmányként – bátran ajánlható ez a történeti könyv. Annál is inkább, mert a Lukács evangélista által – Krisztus halála után kevesebb mint egy emberöltővel – írásba foglalt „krónika” a Biblia egészének központi üzenetét is megvilágítja. Ebben a könyvben olvashatunk az etióp kincstárnok (régebbi fordításokban: szerecsen komornyik) esetéről is.
Jóllehet az etiópok királynőjének udvari főembere – ApCsel 8,27 szerint – az Istent imádni járt Jeruzsálemben, azaz istenfélő prozelita volt, alakjában jó eséllyel ismerhetnek magukra mindazok, akik pusztán műveltséggyarapító szándéktól vezérelve veszik kezükbe a Bibliát.
Zarándokútjáról visszatérőben ez a kincstárnok Ézsaiás próféta jövendöléseit olvasta hintajában, mégpedig hangosan. Közben egy Fülöp nevezetű evangélistát arra indított „az Úrnak Lelke”, hogy menjen ki a Jeruzsálemből Gázába vezető útra, majd „ezt mondta a Lélek Fülöpnek: Menj oda, és csatlakozz ahhoz a hintóhoz. Amikor Fülöp odafutott, hallotta, hogy Ézsaiás prófétát olvassa, és megkérdezte tőle: Érted is, amit olvasol? Erre az így válaszolt: Hogyan érthetném, míg valaki meg nem magyarázza? És megkérte Fülöpöt, hogy szálljon fel, és üljön mellé.”
Legyünk őszinték, az írásnak az a Messiás megváltói halálára utaló szakasza, amelyet az etióp olvasott (Ézs 53,7-8), nem könnyen dekódolható prófécia. Mindössze néhány évvel Jézus Krisztus munkássága, keresztre feszítése, feltámadása, illetőleg mennybemenetele után még mindenesetre szemtanúk, közvetlen tanítványok tudtak rámutatni az összefüggésekre. Hogy tudniillik az évszázadokkal korábban íródott és a zsidók által nagy becsben tartott szent iratokban arról a Messiásról szól a jövendölés, akivel még akár a kincstárnok is találkozhatott. Arról a szerető Istenről, aki Jézus Krisztusban lett emberré, hogy egészen a keresztfáig demonstrálja irántunk való szeretetét, feltámadásával pedig – egyebek mellett – a benne való hit tétjét. Mert, ahogyan mi azt már János evangéliumában is olvashatjuk: „…úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.”
Az ApCsel krónikása lakonikusan csupán annyit közöl, hogy Fülöp – az ézsaiási próféciából kiindulva – „hirdette Jézust” az udvari főembernek. Az ószövetségi prófécia megfejtésén buzgólkodó kincstárnok az új szövetség titkának tudója lett. Megérthette a „kereszt titkát”, azt, hogy Jézus személy szerint érte is, az ő üdvössége érdekében is vállalta a halált. Amikor azután valami vízhez értek, megparancsolta, hogy álljon meg a hintó, Fülöpöt pedig megkérte, hogy keresztelje meg őt. „Amikor kijöttek a vízből, az Úr Lelke elragadta Fülöpöt, és nem látta őt többé az udvari főember, de örvendezve haladt tovább az útján.”
Azóta eltelt vagy kétezer esztendő. Az „Úr Lelke” azonban – vallják a hitben élők – ma is működik. És Krisztus egyháza is napról napra növekszik azokkal, akiknek megadatik, hogy értsék is, amit a Bibliában olvasnak.
T. Pintér Károly, az Evangélikus Élet főszerkesztője, a Protestáns Újságírók Szövetségének elnökségi tagja
