A kifutó amerikai elnöknek egy szűk éve van arra, hogy valamiféle, általa is többször említett közel-keleti békeszerződést hozzon tető alá. Megjegyzendő, a különböző szerződésekkel, egyezményekkel, megállapodásokkal eddig sem ment sokra a térség, de legyünk optimisták: talán most.
Nem sokkal, csak mondjuköt év késéssel látogatott el George W. Bush közel-keleti körútjára. Alátogatás így – egy-két részletétől eltekintve – sokkal inkább szimbolikus volt, mintsem valódi eredményeket felmutató.
Ez persze nem meglepő, hiszen a világ immár a Busht követő korszakra koncentrál. Mind az arab, mind az izraeli oldalnak fontosabb, hogy az esélyes amerikai elnökjelöltek mit mondanak (meglehetősen keveset és általánosítva, teszem hozzá) a világ egyik legégetőbb válsággócának jövőjéről, mintsem mit tart fontosnak a leköszönő jelenlegi elnök.
Szimbólumokból azonban volt elég: a májusi, Izrael állam alapításának 60. évfordulójára ígért újabb látogatás, az auschwitzi koncentrációs táborhoz vezető vasútvonalak II. világháborús nem bombázása kérdésének felemlegetése, az erősen vallásos programok mind-mind erre volt példa.
Érthető módon nem volt igazán boldog az arab fél, amikor Bush elutazását követően összegezték az elnöki vizit lényegi pontjait: nincs visszatérés az 1967-es határokhoz, nincs szó a palesztin menekültek és leszármazottaik visszatéréséről Izraelbe, illetve nincs szó Kelet-Jeruzsálem teljes és maradéktalan átadásáról sem. Mértékadó palesztin vélemények szerint ezzel Bush teljes mellszélességgel Izrael mellé állt.
Nehéz persze eldönteni, vajon milyen befolyásolási képessége van az Egyesült Államoknak olyan kérdésekben, melyek Izrael alapjait érintik, s melyekben meglehetősen egységesnek mondható az izraeli álláspont. Ez persze már mélyebb utánagondolást igényelne, s korántsem járna olyan könnyen befogadható üzenetekkel, mint amelyekre erős kereslet mutatkozik.
*
A kifutóamerikai elnöknek egy szűk éve van arra, hogy valamiféle, általa is többször említett közel-keleti békeszerződést hozzon tető alá. Megjegyzendő, a különböző szerződésekkel, egyezményekkel, megállapodásokkal eddig sem ment sokra a térség, de legyünk optimisták: talán most.
Talán ebben reménykedik maga Bush is, aki eddig tőle még nem tapasztalt egyértelműséggel jelentette ki 10-én, Ramallahban tartott sajtótájékoztatóján, hogy meg kell vizsgálni a palesztin állam megalapításának kérdését, illetve új nemzetközi mechanizmusokat kell kialakítani, beleértve a menekültkérdés kártérítéssel történő megoldását is.
Erre azért a palesztin vezetők nem jártak örömtáncot, hiszen a kompenzáció természetesen nem jelenti a több százezres-milliós palesztin tömeg Izraelbe települését. S mivel a „baráti” arab államok sem törik magukat a menekültek befogadására, várhatóan még sokáig fennmaradnak a zsúfolt, a terroristák melegágyának számító menekülttáborok szerte a környéken.
Kérdés, hogy a szintén nagy visszhangot kapott „szüntessék meg a Nyugati part (Ciszjordánia) megszállását” elnöki kijelentés pontosan hogyan is lenne megoldható. A Gázai-övezet keserűtapasztalatai nem meglepő módon óvatossá teszik nem csupán az izraeli vezetést, de az Abbasz-féle palesztin vezetést is. Az itt tapasztaltak (és az itt lakók jelentős részének véleménye) szerint az izraeli csapatok távozása korántsem jelent semmiféle könnyebbséget, sőt: sosem látott intenzitású belpalesztin viszályoknak adott terepet az immár saját kormányzás alatt álló terület. A gazdasági fellendülésnek nyoma sincs, a nyomor nőtt, a Hamász terrorszervezet kormányra jutása után az EU-s és az amerikai támogatások is minimális szintre estek vissza.
A palesztinokat napi szinten érintő kérdések közül nem került komolyan szóbasem a biztonsági ellenőrzések, ellenőrzőpontok kérdése, sem a sokat vitatott, ámbátor igen hatékonynak bizonyulóbiztonsági fal ügye, sem a zsidó telepek folyamatos építése – melyek többek között érvényes ENSZ-határozatot is sértenek, nem is beszélve mindenféle olyan csacskaságról, mint a közel-keleti útiterv.
*
Nem sikerült valamiféle Irán-ellenes vagy legalábbis az Egyes Számú Közellenségnek tekintett államot kordában tartó koalíciót sem összehozni: érthető módon a térség államai nem siettek az Egyesült Államok pozícióját nyilvánosan támogatni. Azt pedig, hogy a tárgyalószobák mélyén mi hangzott el, nehéz kideríteni.
Az sem igazán esett jól az arab lakosságnak, hogy Bush, az Államok rövidtávú stratégiai érdekeinek megfelelően a környék szinte összes ismert elnyomó rendszerével parolázott. S nem is nagyon lehetett látni az elnököt a hermetikusan őrzött, megerősített palotákon, hoteleken és konferenciaközpontokon kívül.
Ráadásképp megemlíthető, hogy mindhárom szereplő mozgástere igencsak szűkös. Bush ugyebár alig egy évig van már csak hatalomban, erős demokrata társbérlettel, s (amúgy sem erős) térségbeli reputációját az Irak elleni hadjárat a sárba taposta.
Mahmud Abbász palesztin elnök maradék hatalma csupán a külföld és Izrael támogatásának köszönhető és a már említett Ciszjordániára korlátozódik: Gázában a Hamász és külföldi támogatói (Irán, Szíria) az urak. Ehud Olmert izraeli miniszterelnök pedig még mindig a II. libanoni háború és következményeinek foglya, de említhetnénk Kelet-Jeruzsálem kérdését is, mint az izraeli kormánykoalíciót fenyegető kérdést.
A nyolcnapos közel-keleti grand tour-járól hazatérő amerikai elnököt nem meglepő módon meglehetősen szkeptikus hangvételű elemzések, beszámolók fogadták. Irán szerint Bush „újabb bűncselekmények elkövetésére” adott zöld utat, míg a befolyásos libanoni siíta vezetők szerint az elnök „háborús bűnöket” követ el – gondolom, ezt a nézőpontot támogatja Damaszkusz is. A légkörnek nem tett jót Bush folytatólagosan elkövetett Irán-figyelmeztetéseinek sorozata sem, mint ahogy az Amerikai Haditengerészet és az Iráni Forradalmi Gárda közötti színes tengeri matinéműsor a Hormuzi-szorosban.
Végül meg kell említeni az elmúlt napok izraeli-palesztin harcainak igen intenzívvé (és palesztin szempontból igen veszteségessé) válását: Ehud Olmert csütörtökön már „háborúról” beszélt. Igaz, legalább Jeruzsálemet alaposan kitakarították a látogatást megelőzően. Ez is valami.
Trautmann Balázs
