Forrás: ÉS

KIS JÁNOS

Az összetorlódott idő

1. Állapotleírás

Magyarország csaknem húsz éve alkotmányos demokráciában él. Gazdaságát a piac és a magántulajdon elsőbbségén alapuló szabályok koordinálják. Tagja a NATO-nak és az Európai Uniónak.

És mégis: a magyar demokratikus politika nyomorúságos állapotban van. A rivális politikai táborok gyűlölik és rettegik egymást. A másik győzelmét nem átmeneti és részleges veszteségként, hanem világvégeként élik át. Ha a tét ekkora, sok minden megengedhetőnek tűnik föl, ami nem az. A megengedhetetlen dolgok elkövetése igazolja a túloldali félelmeket. Fölborulnak a politikai küzdelmek írott és íratlan szabályai. A következmények pusztítóak.

A közpénzek felhasználása elválaszthatatlanná vált a korrupciótól. Bántóan sok hivatali tisztséget osztanak el párthovatartozás szerint. Az államigazgatás távolabb áll a pártsemleges közszolgálati éthosztól, mint másfél évtizede. Az ügyészséget és a bíróságokat elfogultság és önkény gyanúja lengi körül. Az egészségügy, az oktatás, a nyugdíjrendszer, valamint az önkormányzatok költségei koloncként nehezednek az államháztartásra. Az első számú áldozat maga az állam mint szolgáltató: a beszedhető adók és járulékok nem elegendők a jó színvonalú ellátáshoz, de nem is növelhetők, mert máris nagyobbak, mint amit a gazdaság kibír. Egész térségünkben nálunk a leglassabb a gazdasági növekedés.

Túl sokan érzik úgy, hogy megszerzett jólétük veszélyben forog. Túl sokan tulajdonítják anyagi kilátásaik elbizonytalanodását a demokratikus politika anomáliáinak. A csalódottság és frusztráció a rendszerváltás vívmányai ellen fordul. Az unióellenes és antiatlantista hangok még gyengék. A kapitalista piacgazdaságot csak a széleken vetik el mindenestül. A reformok iránti türelem azonban elfogyott. A választóknak elegük van az átalakulás költségeiből; nem hiszik el, hogy a terhek vállalása megtérül.

Az élethalálharcba keveredett pártok képtelenek megegyezni az elkerülhetetlen változás minimumában, amit a kormány következetesen vállal, az ellenzék pedig tudomásul vesz. Állandó konfrontációjuk szabad teret nyit a populista retorika előtt. Azok az évek, amikor talán még volt esély a reformok társadalmi elfogadására, halogatással teltek el. Mire ütött az igazság órája, a közhangulat már masszívan reformellenes.

Nem csak a gazdasági reformok mögül hiányzik a társadalmi támogatás. Mind többfelől, mind többet hajtogatják, hogy a rendszerváltás alkotmánya megbukott.

A jobboldal jobboldala egyenesen második, “igazi” rendszerváltást emleget. Az elsőt, így szól a saga, elsinkófálták a kommunisták. Övék a gazdasági hatalom, az ő titkosszolgálatuk húzogatja a politikai szálakat. Az ő uralmukat védi az alkotmány, mely nem teszi lehetővé, hogy a nép elkergesse az illegitim kormányt. A baloldal ezt elutasítja, persze, de szintén nem hisz a hatályos alkotmányban. S bármennyire meglepő, az antikommunisták ugyanazt a terápiát javasolják a kommunista áfiumra, melyet a posztkommunisták szorgalmaznak 1989 óta szinte folyamatosan: közvetlenül választott és valódi hatalommal felruházott köztársasági elnököt; az érdekképviseletek, az akadémia, az egyházak és az önkormányzatok küldötteiből verbuválódott korporatív felsőházat, valamint a “civil szféra” közjogi felértékelését, mindenekelőtt sok-sok népszavazást.

Még senki nem magyarázta el, hogyan vezetnének ki a politikai zsákutcából ezek az ötletek. Kockázataikra azonban már sokan rámutattak. A hatalmi tényezővé emelt államfő a magyar politika populista és tekintélyelvű vonásait erősítené. A korporatív felsőház aláásná a népképviseleti rendszert. Hogy a népszavazási dömping hová vezetne, arról éppen most szerzünk tapasztalatokat.

Úgy tűnik, az ország tehetetlenül sodródik a politikai válság egyre mélyebb bugyrai felé, míg valami előre nem látott katasztrófa ki nem kényszeríti a fordulatot.

A katasztrófavárás azonban nem e világi attitűd.

Kezdjük elölről a gondolkodást.

2. Anakronisztikus politikai világképek

Parlamenti demokráciában élünk. A parlamentarizmustól elválaszthatatlan a pártok szakadatlan küzdelme a hatalomért. A választáson többséget szerző párt kormányt alakít; a kisebbség pozíciója az ellenzéké. A rendszer arra ösztönzi az ellenzéket, hogy szüntelenül a kormány sarkában legyen; bírálja hibáit, leplezze le vétkeit, mutasson rá a különérdekekre, melyek az általános érdek leplében előterjesztett törvényeket motiválják. Így nyer esélyt a vesztes, hogy legközelebb ő legyen a győztes, és így szolgálja legjobban azt, amit röviden közjónak nevezünk.

A demokrácia végét jelentené, ha eltűnne belőle a verseny és a harc. Ám a demokratikus intézmények csak akkor működnek jól, ha a riválisok egyszersmind alkotmányos partnerei is egymásnak. Alkotmányos partnerségen azt értve, hogy valamennyien tisztelik az alkotmányt mint politikai küzdelmeik közös keretét; hogy ezt valamennyien tudják is egymásról; hogy elismerik egymás legitimitását, és ezt is tudják egymásról; hogy a mindenkori kormány nem megy el törvényes lehetőségeinek végső határáig ellenzékével szemben, s hogy az ellenzék sem használja ki a végsőkig saját pozícióit a kormány terveinek meghiúsítására.

Megszoktuk, hogy a parlamentet alkotó pártok közt nincs alkotmányos partnerség; nem csodálkozunk a konfrontáció kíméletlen élességén. Pedig volna ok a csodálkozásra.

Alkotmányos berendezkedésünk alkalmas rá, hogy pluralista – szociálisan, valamint vallási, világnézeti, kulturális szempontból megosztott – társadalmunkat állampolgári közösséggé egyesítse. Védi a sokszínűséget, teret ad a szembenálló programok békés versenyének. Lehetővé teszi, hogy a kisebbségbe kerülők autonómiájuk és önbecsülésük föladása nélkül elismerjék a többség jogát a kormányzásra. Módot ad a többségnek a kormányzásra, miközben kellő biztosítékokat kínál a többségi hatalommal való visszaélés ellen is.

Már születése is ígéretes volt. Rendezett körülmények közt jött létre; az átmenet szabályait tárgyalások alakították ki; a tömegek nem lángba borított pártházak előtt, hanem a szavazófülkében fejezték ki akaratukat.

Magyarázatot kíván, hogy a megegyezéses átmenet miért nem megegyezéses konszolidációval folytatódott. Ha ehhez a magyarázathoz közelebb kerülünk, többet fogunk tudni arról is, mitől remélhető, hogy előbb-utóbb mégiscsak létrejönnek a demokrácia pártjai közti alkotmányos partnerség feltételei.

Most jutottam el írásom fő állításához.

Az átmenet páratlanul sikeres lezajlása akadálya is volt a demokratikus közösség krízismentes létrejöttének. A szovjet birodalom váratlan összeomlása néhány hónapra rövidítette le a más körülmények közt hosszú éveket, talán évtizedeket kívánó folyamatot. A rendszerváltás készületlenül érte a magyar társadalmat. Mind a formálódó jobb-, mind a formálódó baloldal anakronisztikus politikai világlátással indult neki az új demokráciának.

Súlyosbította a helyzetet, hogy a két világkép egymással összeegyeztethetetlen múltakban gyökerezik. A jobboldalé a Horthy-korszakban, a baloldalé a Kádár-korszakban. A baloldal szemében a Teleki Pálnak szobrot állító jobboldal a két világháború közti Magyarország fajvédő és tekintélyelvű politikáját folytatja. A jobboldal szemében a gulyás-szocializmusról nosztalgiázó baloldal a kommunista totalitarizmust folytatja.

Amikor jobb- és baloldalról beszélek, nem a parlamenti pártok tisztségviselőire utalok, hanem legalábbis tízezrekben mérhető embersokaságokra: a két nagy választói tábor ideológiai arculatát meghatározó csoportokra.

Cikkem nem semleges nézőpontból íródott. A magyar liberálisok közösségéhez tartozom. Nem rejtem véka alá: véleményem szerint a rendszerváltás pillanatában és a rá következő években a liberálisok álltak a legközelebb ahhoz, hogy korszerűen föltett politikai kérdésekre korszerű válaszokat adjanak.

De ha igaz is ez az állítás – mint ahogy véleményem szerint igaz -, önelégültségre nem ad okot. Sokszor képviseltük a korszerű álláspontot, de csak ritkán úgy, hogy a többi politikai erő modernizálódásához hozzá tudtunk volna járulni. Nem találtuk meg a járható utat az elszigetelődés és a környezetünkhöz való kritikátlan hozzáidomulás között. Nemcsak a demokratikus politika általában került nyomorúságos állapotba, hanem a magyar liberalizmus is. Erről azonban egy másik alkalommal szeretnék írni. Cikkem a mai magyar politika két nagy tömbjével foglalkozik.

Először megkísérlem áttekinteni a jelenséget, melyről beszélek. A jobboldallal kezdem, a baloldallal folytatom. Aztán arról próbálok mondani valamit, hogyan teszi az országot a két oldal egyidejű anakronizmusa a politikai állóháború foglyává. Végül megkockáztatok néhány föltevést a jövőre vonatkozóan.

3. A jobboldal anakronizmusa

A mai magyar jobboldal ideológiai arculatára egy olyan réteg van a legnagyobb hatással, mely – erős kulturális identitással és csoportöntudattal rendelkezvén – jól elkülöníti önmagát a társadalmon belül. Tagjai gyakran hívők, de ha nem gyakorolják is vallásukat, jelentőséget tulajdonítanak annak, hogy a “történelmi” keresztény felekezetek valamelyikéhez tartoznak. Különleges jelentőséget tulajdonítanak annak, hogy magyarok, amin nem egyszerűen azt értik, hogy magyar állampolgárok vagy hogy magyar ajkúak: magyar mivoltukra hivatkozva nemcsak a más állampolgárságú és/vagy etnikumú csoportoktól különböztetik meg magukat, hanem olyanoktól is, melyeknek tagjai szintén magyarok. Úgy érzik, hogy kitüntetett kapcsolat fűzi őket a magyarság nemzeti lényegéhez (bármi legyen is az), míg a másik oldal mindenképpen idegen a nemzet lényegétől. Továbbá a hagyományos magyar középosztályhoz sorolják magukat; ahhoz az osztályhoz, mely a két világháború közt úgy látta és úgy igyekezett láttatni önmagát, mint az ország vezetésére történelmi jogon hivatott erőt. Ezért tradicionális jobboldalnak nevezhetjük őket.

A két világháború közti “történelmi osztály” terhes örökséget hagyott a magyar jobboldalra. A politikai arénát “nemzetmentők” és “nemzetvesztők” küzdőtereként képzelte el; a “nemzetmentő” oldalt önmagával, a “nemzetvesztő” oldalt a dualizmuskori szabadelvűséggel, a Károlyi-Jászi-féle baloldali liberalizmussal, a bolsevikiekkel és a zsidókkal – másodsoron a németekkel – azonosította.

A politikai mező felosztásának a Trianon okozta sérelem adott politikai tartalmat. A keresztény-nemzeti jobboldal a “nemzetvesztőket” tette felelőssé a trianoni békediktátumhoz vezető csődért, és fő politikai célját a területi revízióban jelölte meg. Területi igényeit a Szent Koronához fűződő történelmi jogokra, valamint a magyar kultúrfölény hirdetésére alapozta: arra az arrogáns állításra, mely szerint a Kárpát-medence népeit a magyarság hivatott civilizálni. A “nemzetvesztőket” kozmopolita elemekként, idegen eszmék és érdekek képviselőiként tüntette föl; velük szembeni ellenérzéseit átszínezte a természeténél fogva “hazátlan” tőkétől – kivált a banktőkétől – való tradicionális félelem. A “történelmi osztály” tagjai a közhivatalnoki és a katonatiszti karban keresték az érvényesülés útját, kisebbrészt az úri rangot és tekintélyt kölcsönző szabad foglalkozások – így az orvosi és a jogi pálya – felé törekedtek. Saját helyzetüket veszélyeztetettnek érezték, s a fő veszélyt a modern kapitalista vállalkozásban, a tőketulajdonosok és a polgári foglalkozást űzők közt magas számarányra vergődött zsidóságban, valamint a kapitalizmussal együtt színre lépett ipari munkásságban látták. Hajlottak rá, hogy osztályuk helyzetének konszolidálását és egyszersmind a “szociális kérdés” megoldását a zsidóság jogfosztásától, versenylehetőségeinek korlátozásától, tulajdonának elkobzásától reméljék.

Volt bennük készség egy bizonyos fajta mérsékletre is: bár gyűlölték a “nemzetidegen” elemeket, de a nyilasokat is megvetették, időnként egyenesen üldözték őket. Csakhogy míg a liberalizmust és a szocializmust mindenestől elvetették mint nemzetrontó tanokat, a hungarista eszmékkel szemben védtelen voltak. Semmi kétség: 1944/45 telén a nyilas csőcselék lőtte zsidó magyarok ezreit a Dunába, de a zsidóság jogfosztását elrendelő törvényeket Horthy parlamentje hozta, és az ő csendőrsége szolgáltatott ki Eichmann-nak több százezer Dávid-csillaggal megbélyegzett magyar állampolgárt. A nyilas rémuralomhoz foghatót 1920 és 1944 között Magyarország valóban nem élt meg, és a nyilasokat kétségkívül Hitler ültette a nyakunkba, miután Horthy kísérletet tett a háborúból való kiugrásra. De nem a nyilasok választották a német csatlósságot, nem ők fogadtak el Hitler kezéből területeket, nem ők támadták meg Jugoszláviát, és nem ők üzentek hadat a Szovjetuniónak.

A “történelmi osztály”, a hagyományos magyar jobboldal 1944-ben megbukott. Katasztrófába vezette az országot, és a katasztrófa őt magát is elsodorta. Ilyen súlyos vereség rendes körülmények közt mélyreható önvizsgálatot szokott elindítani. Csakhogy a jobboldal már 1946-47 rövid életű, megszorított demokráciájában sem jelenhetett meg önálló politikai erőként, a sztálinista diktatúra éveiben pedig kitelepítés, Recsk vagy annál is rosszabb fenyegette tagjait. Az ország szovjetesítése és az elnyomás nem csak gyakorlatilag tette lehetetlenné a nyilvános önvizsgálatot; ráadásul még igazolni is látszott mindazt, amit a jobboldal 1919 és 1944 között tett. Hisz a két világháború közti rezsim egyik ideológiai vezérmotívuma az antibolsevizmus volt, és íme a szovjet megszállók által hatalomba segített kommunisták most berendeztek egy szovjet mintájú totális diktatúrát, mely kiszolgálta a Szovjetunió birodalmi törekvéseit, és válogatás nélkül, könyörtelenül elnyomott mindenkit, azokat is, akiknek a számára egyébként szociális fölemelkedést hozott.

Az 56-os forradalomban a jobboldal nem játszott vezető szerepet; igaz, ideje sem volt rá, hogy saját jogán színre lépjen. A kádári restauráció Fehér Könyvei mégis őt tették meg az események főszereplőjévé, hisz nem ismerhették el, hogy a forradalom fő erejét munkások és baloldali értelmiségiek adták. A megtorlás áldozatai közt is előkelő hely jutott a háború előtti úri középosztállyal azonosítható személyeknek.

Öt évvel az 56-os kataklizma után azonban a restaurációs rezsim mindenkit a hívének nevezett ki, aki nyilvánosan nem fordult ellene (“Aki nincs ellenünk, az velünk van”, mondta Kádár 1961 decemberében), és ez a keresztény, nemzeti és középosztályi identitású emberek számára is lehetővé tette, hogy megalkudjanak a realitásokkal s élhetőbb életet teremtsenek maguknak. Aki nem köztük élt, és életük történész kutatójává sem vált, annak kevés ismerete van arról, hogy milyen tudattal tették ezt. Két dolog látszik biztosnak. Először: többségük, ha elfogadta is a felkínált alkut, identitásának feladása nélkül nem oldódhatott föl a kádári “közmegegyezésben”. A kommunistákat változatlanul hatalombitorlóknak, önmagát jogos örökségéből kiszorított áldozatnak tekintette. Másodszor: a jobboldal a diktatúra bomladozásának éveiben sem kezdett politikai közösségként újjászerveződni, múltjáról, jelenéről és jövőjéről nyilvánosan gondolkodni. A lengyel demokratikus ellenzéknek volt jobboldali megfelelője. Magyarországon a nyolcvanas években sem jött létre önmagát jobboldaliként meghatározó s a rezsimmel nyíltan szembeszálló ellenzék.

Sólyom László, már nem alkotmánybíróként és még nem köztársasági elnökként, azt mondta egy interjújában: a rendszerváltáskor kiderült, hogy a jobboldali íróasztalfiókokban nem lappanganak kiadatlan kéziratok. A megíratlan munkák közül a legfájdalmasabban a jobboldali hagyomány felülvizsgálatára tett kísérletek hiányoznak.

Amikor bekövetkezett a rendszerváltás, a színre lépő jobboldal nem rendelkezett új politikai világképpel. Úgyszólván nem is reflektált arra a fejlődésre, melyen a jobboldali ideológia a demokratikus Nyugaton 1945 és 1990 közt átment. A politikai küzdelmek értelmezéséhez és a politikai mező felosztásához szükséges fogalmakat nem meríthette máshonnan, mint a Horthy-korszakból öröklött keresztény-nemzeti ideológiából. Innen vette, hogy a magyar politikában “nemzeti” és “nemzetietlen” erők viaskodnak egymással, s hogy a jobboldal lényegénél fogva “nemzeti”, míg a másik oldal lényegénél fogva “nemzetietlen”.

Örökbe kapta a kapitalizmussal – a tőkével, a piaccal és a versennyel – szembeni tradicionális idegenkedést, továbbá az antiszemita balítéleteket is. Örökbe kapta a Trianon okozta sérelmet, melyet még mindig nyílt sebként él meg. S végül örökbe kapta a szélsőjobbal szembeni ambivalenciát.

A tradicionális jobboldal a szélsőjobb jelszavait délibábosnak és képviselhetetlennek tartja, s az utcai masírozásban nem venne részt, morális vészcsengői azonban nem szólalnak meg a masírozók láttán. Nem azokkal érez közösséget, akik a nyilas jelmezben masírozókban felismerik a nácit és elhatárolódásra szólítják fel a mértékadó politikai erőket, hanem azokkal, akik kitérnek az elhatárolódás elől.

Mindez értelmezhetővé teszi az új magyar jobboldal 1990 körüli anakronizmusait. De nem magyarázza meg, hogy a kezdeti anakronizmusokat miért nem sikerült másfél évtized alatt levetkőzni.

Lépjünk hát tovább.

4. A baloldal anakronizmusa

A baloldal ideológiai arculatának formálói nem rendelkeznek ahhoz fogható kollektív öntudattal, mint a tradicionális jobboldal. Nem tekintik magukat külön osztálynak tágabb foglalkozási, képzettségi és jövedelmi kategóriájukon belül. Elsősorban az értelmiségből és bizonyos szakmai csoportokból kerülnek ki.

A régi baloldal fogalomkészletével nem tudnak mit kezdeni: a marxista hagyomány jóval a kommunista rezsim szétesése előtt csendben elhalt. A baloldaliságból elsősorban a társadalmi egyenlőség eszméje maradt meg.

Az emberek közti egyenlőség melletti elköteleződés nem a – szocialista – baloldal kiváltsága. Hogy messzebb ne menjek, az egyenlő bánásmód és az életesélyek egyenlősége lényeges szerepet játszik a liberális gondolkodásban is. Miben különbözik a magukat a liberálisoktól balra elhelyezők egalitarizmusa az egyenlőség liberális értelmezésétől?

Mindenekelőtt abban, ahogyan az állam és a piac viszonyáról gondolkodnak. Jól szemlélteti nézeteik sajátosságát az egészségügyi reformról épp most dúló vita. A baloldal azt szeretné, ha az állam megőrizné hagyományos monopóliumát az egészségügy finanszírozása terén, s ha a magántőkét, amennyire lehet, távol tartanák ebből a tartományból. Bár elfogadja a piacot és a versenyt, olyan versenyt szeretne, mely nem a profitért folyik. Kárhoztatja a vállalkozókat amiatt, hogy a saját nyereségük motiválja őket a köz java helyett. Attól tart, hogy ha a magántőke beteszi a lábát az egészségügybe, akkor profittá változtatva kiviszi onnan a közösségi vagyont, és kiszorítja az ellátásból az igazán rászorulókat.

Az egybiztosítós, állami egészségfinanszírozásnak nagyon sokféle alternatívája van. Sok különböző elgondolás létezik arról, hogyan lehet a magánbiztosítók nyereségérdekeltségét a biztosítottak érdekeinek szolgálatába állítani, s hogyan lehet elkerülni a rászorulók vesztessé válását. Figyelemre méltó, hogy az egészségügyi reform baloldali kritikusai fontolóra sem veszik a lehetséges modellek közti különbségeket. A vállalkozásban eleve a közérdek ellenségét, az államban eleve a közjó letéteményesét látják. Gondoskodó gyámnak vélik az államot, nem bürokratikus szervezetnek, mely az adófizetők pénzét költi, hatékonyan vagy kevésbé hatékonyan. Az állami és a piaci koordináció közti viszony nem célszerűségi mérlegelés tárgya a számukra, hanem identitásukat közvetlenül érintő kérdés.

A gondoskodó állam eszméjével való azonosulásnak változatos okai lehetnek. A mai magyar baloldal esetében az okok egy részét a rendszerváltás előtti rezsimhez való viszonyban keresném.

Az új rend jogintézményeit a baloldal elfogadta – ez történelmi érdeme -, de nem törődött bele, hogy az alkotmányos demokrácia a pártállami rezsim egyenes tagadása. Identitásának ma is elválaszthatatlan része a hit, hogy a régi rend ma is vállalható, s hogy az új rend alapjában kontinuus vele. Amikor az államot a közérdek gondoskodó őreként állítja szembe a köz kárára vállalkozó magántőkével, arra is gondol, hogy lám-lám, a pártállam minden hibájával együtt a közérdek szolgája volt.

A régi rend előnyeinek méltatásakor többnyire megáll az 1956 utáni évtizedeknél. A 45 utáni évtized tektonikus mozgásait, az úr-szolga-viszony eltörlését, a társadalmi mobilitás felgyorsulását helyesli, de a sztálinista diktatúrát nem tartja vállalhatónak. A sztálinizmust is vállalók a rendszerváltást szőröstül-bőröstül elutasító szélsőbalon keresendők. Az 56 utáni rezsim örökségét azonban a mainstream baloldal is folytatható hagyománynak tartja. Szereti úgy látni, hogy Kádárék a legjobbat hozták ki a Szovjetunió által megengedett lehetőségekből. A totális mozgósítás, kontroll és elnyomás évei után megbékéltek a társadalommal. Véget vetetettek a mindennapi élet átideologizálásának. Hagyták, hogy az emberek a maguk módján boldoguljanak. Eltűrték, hogy ki-ki megkeresse a réseket a szabályok között. Nem bánták, hogy az utasítás helyét az alkudozás veszi át. Maguk is nagy léptékű reformokba kezdtek. A rendszerváltás végül is nem más, mint a kádári reformok végeredménye.

Ez a kép nem ad számot a tovább élő elnyomás tényeiről. Nem utal az önfeladás és megalkuvás változatos formáira, melyek nélkül a hatvanas évek után sem lehetett boldogulni. Megfeledkezik a megnyomorított, derékba tört életek sokaságáról. A megfélemlített hívőkről. A kommunistaellenes kocsmai kifakadásért börtönbe vetett munkásokról. Nyoma sincs benne a megfigyeltek százezreinek és a megfigyelőül beszervezettek tízezreinek. Arról sem tud, hogy a rendszerváltás előtti gazdasági fejlettségünkhöz képest magas szintű jóléti szolgáltatások árát a rendszerváltás utáni nemzedékek fizetik meg. A rendszerváltást egyebek közt az kényszerítette ki, hogy az állam többé nem volt képes tartani az ígéreteit, ám a baloldal ezt igyekszik kizárni látóköréből.

Ami végképp hiányzik e képből, az az 56 utáni rezsim időbeli kettőssége. Kádár nemcsak a hatvanas évek összekacsintós konszolidációját hagyta maga után, hanem az azt megelőző restaurációt is, a november 4-i hazaárulást, a fegyveres, majd békés ellenállás vérbe fojtását, a tömeges internálásokat, a terrorpereket és a temetetlen holtakat. A restauráció soha nem vált befejezett múlttá, mert soha nem tették jóvá, csupán tabu alá helyezték.

Amikor szovjet mintára nálunk is kitört a glasznoszty, a tabut nem lehetett fenntartani többé. Felfakadt a soha be nem gyógyult régi seb. A formálódó baloldal, mely magát a haladás motorjának vélte, egyszer csak azzal találta szemben magát, hogy a haladás ellene fordult.

Meghatározó csoportjai számára 1987-88 táján már világos volt, hogy a régi rend nem tartható tovább. Már nem a szocialista gazdaság piacosításában gondolkodtak, hanem olyan piacgazdaságban, melynek jogi szabályai a magántulajdont is be tudják fogadni. Ha nem is a hatalomért versengő pártok, legalább az érdekszervezetek pluralizmusának teret kívántak adni. Távolságot akartak teremteni az egypárt és az állam között, közéjük iktatva a köztársasági elnököt. S a népszavazás intézményével szerették volna ellensúlyozni az állampárt túlhatalmát.

A gazdasági átalakulást egészen a rendszerváltás pillanatáig a pártállam tartotta kezében. A politikai átalakulás fölött azonban elvesztette ellenőrzését. A 87-88-as tervek még ki sem érlelődtek, s már túl is szaladt rajtuk az idő. 1989-ben az MSZMP már csak futott az események után. Törvényt hozott a gyülekezési és egyesülési szabadságról, de ezzel csak áldását adta arra, amit megakadályozni már nem tudott, hisz addigra rendszeresek voltak már a tüntetések Budapest utcáin, és egyre-másra alakultak a hivatalosan be nem jegyzett szervezetek. Elismerte a szabad pártalakítás lehetőségét, de csak akkor, amikor már színen voltak a rendszerváltás pártjai. Beleegyezett, hogy az 56-os kivégzettek hozzátartozói eltemessék szeretteiket, de csak akkor, amikor a Történelmi Igazságtétel Bizottsága már nyilvános újratemetést szorgalmazott. Belement a nyilvános temetői szertartásba, de csak akkor, amikor a TIB már a Hősök terén akarta felállítani a ravatalokat. Akkor állt elő a “középerős” államfőt és korporatív felsőházat magában foglaló alkotmánytervezetével, amikor a formálódó ellenzék már tiszta parlamenti demokráciát követelt. Akkor ment bele a munkásőrség feloszlatásába és a munkahelyi pártszervezetek megszüntetésébe, amikor már gyűltek az aláírások a “négyigenes” népszavazáshoz.

De nem a sodródás volt az igazi traumatikus élmény a formálódó baloldal számára, hanem az, hogy miközben azt hitte, ő képviseli a haladást, egyszer csak a vádlottak padján találta magát. A Nagy Imre-temetés éles fényt vetett a bukófélben lévő rendszer szégyenletes titkára: arra, hogy árulás, vér és mocsok közepette született meg. Aki ennek a rendszernek a hagyományát folytatta, hazaárulók és gyilkosok örököseként jelent meg a nyilvánosság előtt.

Innen a magyar baloldal mélységes ambivalenciája a rendszerváltással szemben. Tudomásul vette és közreműködött benne – de soha nem érezte a sajátjának. A baloldali kötődésű emberek jó része máig úgy érzi, hogy a rendszerváltás 1989 nyarán-őszén kisiklott, vissza kellene zökkenteni az eredeti kerékvágásba. Ezért tesznek új meg új kísérletet a rendszerváltás alkotmányának felülírására: ha megvalósulna a közvetlenül választott államfő és a korporatív felsőház ötlete, az MSZMP kormányának alkotmánykoncepciója diadalmaskodna az Ellenzéki Kerekasztal alkotmánykoncepciója felett. S amikor 2002-ben előálltak a “jóléti rendszerváltás” programjával, nem csupán arra gondoltak, hogy a bérek és nyugdíjak emelése szavazatokat szerez a pártjuknak. A “jóléti rendszerváltás”-nak elnevezett szociálpolitika – ha nem taszítja lejtőre a magyar gazdaságot – restaurálta volna az állami gondoskodás régi modelljét. Bebizonyította volna, hogy az új rend azáltal válhat szerethetővé, ha helyreállítja a 89 előtti rezsimmel való folytonosságot.

Mindez értelmezhetővé teszi az új magyar baloldal 1990 körüli anakronizmusait. De nem magyarázza meg, hogy a kezdeti anakronizmusokat miért nem sikerült másfél évtized alatt levetkőzni.

5. Csatajelenetek történelmi jelmezekben

1990 májusában Antall József megköszönte a Németh-kormánynak, hogy az országot rendezett állapotban adta át. A baloldal fellélegezhetett. De csak egy pillanatra. Az új rend indulásakor óhatatlanul napirendre kerültek a múlt lezáratlan kérdései: vagyonelszámolás, kárpótlás, igazságtétel, az elnyomó apparátusok titkos ügynökei. Az újabb megrázkódtatás akár el is indíthatta volna az elengedhetetlen tanulási folyamatot a baloldalon. Azonban nem így történt, s hogy nem így történt, abban a jobboldal magatartása is szerepet játszott.

Először: a múlt feldolgozására tett jobboldali kísérletek rendre a jogállam elveibe, szabályaiba ütköztek. Zétényi Zsolt MDF-es képviselő az első igazságtételi törvény parlamenti vitájában úgy érvelt, hogy az igazságosság magasabb érték, mint a jogszerűség. A két érték konfliktusában legalább most, a rendszerváltás különleges körülményei közt a magasabb értéknek, az igazságosságnak kell elsőbbséget kapnia, mondta Zétényi. A jogállami elvek és szabályok felfüggesztésének kilátásba helyezése nem csak fenyegetést jelentett a baloldal számára. Egyben felmentést is adott a múltjával való szembenézés alól. A joguralomhoz való viszony kérdése a diktatúrához való viszony kérdésének helyébe lépett.

Másodszor: az 1990. évi választások után a jobboldali közbeszédet hihetetlen gyorsasággal öntötte el a Horthy-korszak iránti nosztalgia és az antiszemita nézetek mind kódolatlanabb kifejezése. Ezzel az áradattal szemközt a baloldal egyszeriben fölfedezte antifasiszta hagyományait. Ideológiai önmeghatározásában központi helyet nyert a rasszizmus elleni küzdelem. Ez méltánylandó fejlemény. Vannak a baloldalra sorolt pártok az egykori szovjet világrendszer kelet-európai végein, melyek maguk is szívesen pengetnek rasszista húrokat. Jó, hogy a magyar baloldal antifasisztaként azonosítja önmagát. Ám az antifasizmus egyben az önfelmentés eszköze is. Ürügyet ad arra, hogy a baloldal azt mondja magának, ő mindig is a modern Magyarországot képviselte a félfeudális Magyarországgal szemben. A Horthy-korszakot folytató jobboldallal szembeszállva egyben visszavezeti az átalakulást eredeti pályájára, melyről az 1989-es baleset sajnálatos módon letérítette.

Így történhetett meg, hogy a szocialistákat cseppet sem zavarta első miniszterelnökük karhatalmista előélete. A magam részéről nem gondolom, hogy Horn Gyula ne lehetett volna miniszterelnök: a választók tudták róla, hogy 1956 végén tagja volt az ellenállás erőszakos letörésére verbuvált szervezetnek. Ám a demokratikus köztársaság miniszterelnökeként állást kellett volna foglalnia a múltja ügyében; el kellett volna ismernie, hogy a forradalom utóvédharcainak idején a rossz oldalon állt. Horn ezt sem a beiktatásakor, sem később nem tette meg, amit politikai hátországa rendjén valónak talált.

Rendjénvalónak találta azt is, hogy a következő szocialista miniszterelnök a diktatúra elnyomó gépezetének fedett állományú tisztje volt. Medgyessy Péter eltitkolta ügynökmúltját a választók elől, és a baloldal ebben sem talált kivetnivalót.

A jobboldali identitású választók éberen figyelik ezeket a megnyilvánulásokat. Igazolást merítenek belőlük régi keletű vélekedésükhöz, mely szerint a baloldal nem legitim részese a demokratikus rendnek. Megerősödnek – amúgy hamis – hitükben, hogy a baloldal az egypártrendszerű diktatúrához kötődik, és azt folytatná most is, más eszközökkel. Politikai hatalmát gazdasági hatalommá váltotta át, gazdasági hatalmát pedig a politikai hatalom visszaszerzésére és bebetonozására használja föl. Nemzetidegen erő maradt, ahogyan az volt akkor is, amikor a szovjet birodalom hazai kiszolgálójaként bitorolt minden hatalmat. Választási győzelme elfogadhatatlan, kormányai nem rendelkeznek legitim felhatalmazással.

A jobboldal 1994. évi veresége túlságosan súlyos, a baloldal győzelme túlságosan nagy volt ahhoz, hogy az MSZP győzelmét már akkor kétségbe lehetett volna vonni. Ez volt az első pillanat, amikor elindulhatott volna a tanulási folyamat a hagyományos magyar jobboldalon. Az ország balszerencséjére a jobboldal nem belülről rendezte sorait. Ha következő vezére az MDF köreiből jön, ő azt mondhatta volna híveinek: modernizálódnunk kell, másképp nem szilárdíthatjuk meg helyünket a demokráciában. Orbán Viktor akkor még valószínűleg tudta ezt, de nem mondhatta ki. Neki el kellett fogadtatnia magát a jobboldalon. Látványosan azonosulnia kellett a tradicionális jobboldal világképének minden anakronizmusával, hogy elfelejtsék neki az első parlamenti ciklus Orbánjának kihívó antiklerikalizmusát és nacionalizmusellenességét.

De nemcsak ezen múlott a történet alakulása, hanem azon is, hogy a baloldal tüntető módon vállalta kommunista múltját. A két oldal kölcsönösen ürügyet szolgáltatott egymásnak arra, hogy megtakarítsák maguknak a szembenézést terhes történelmi örökségükkel.

2002-ben, amikor a baloldal csak egy hajszállal nyerte meg a választást, a jobboldalt már az utcára lehetett vinni a győzelem jogosultságának kétségbe vonásával; a tumultuózus jelenetek az ilyenkor szokásos önvédelmi reflexeket váltották ki a baloldalból. 2006-ban a jobboldal már nem egyszerűen győzni akart, hanem revansot venni azért, mert 2002-ben elütötték a kormányhatalomtól, melyhez hite szerint joga volt. A baloldal megint csak arra tudott gondolni, hogy le kell győzni ellenfelét, bármi áron.

A 2006-os kudarc ismét felkínálta az alkalmat a jobboldalnak, hogy újragondolja politikai világképét. Ezúttal el is indult valami. Az önvizsgálatot ismét a másik oldal magatartása szakította félbe.

Ma már közhely: a 2002-ben elindított “jóléti rendszerváltás” destabilizálta a magyar gazdaságot. Amikor Medgyessy Péter két száznapos program és további ígérethalmazok után végre rádöbbent, hogy így nem mehet tovább, és szóba hozta a megszorítások szükségességét, az MSZP percek alatt kihátrált mögüle. S ekkor megkezdődött az 1990 utáni magyar történelem legzavarbaejtőbb eseménysorozata. A párt vidéki erős emberei megbuktatták az országos vezetés miniszterelnök-jelöltjét, és pajzsra emelték Gyurcsány Ferencet.

Gyurcsány nem az ő köreikhez tartozott, és nem azt akarta, amit ők. Ő volt az első vezető az MSZP-ben, aki nyíltan kimondta, hogy a baloldalnak választania kell Nagy Imre és Kádár között. Elsőként mondta ki, hogy a szocialistáknak fenntartás nélkül el kell fogadniuk az 1989-90-es rendszerváltást, s hogy a kapitalista piacgazdaság keretei közt kell igazságosabb viszonyokra törekedniük. Szemben Horn Gyulával ő nem csak ímmel-ámmal vállalta a reformok politikáját. Pályafutásának egy lehetséges leírása szerint először megnyerte a már elveszettnek hitt választásokat, majd így szerzett politikai súlyát latba vetve szembesítette pártját a kor parancsával.

Ez a leírás nem hamis, de hiányos. Figyelmen kívül hagyja azt a végzetes körülményt, hogy 2004-ben Gyurcsány foglya lett a politikai erőknek, melyek kormányra segítették. Akik Medgyessy után belőle csináltak miniszterelnököt, azt várták tőle, hogy folytatja a könnyű kezű költségvetési politikát. Nem világos, tisztában volt-e a helyzet veszélyességével. Ha tisztában volt vele, nem volt ereje végrehajtani az elengedhetetlen fordulatot. Ahogy Őszödön elmondta: nem kormányzott, trükközött. Az árat a választások után kényszerült megfizetni ő maga, az általa vezetett párt, a koalíciós partner – és az ország.

2006-ban ugyanaz a koalíció jelentette be a megszorításokat, mely a költségvetési hiány elszaladásáért a fő felelősséget viselte. A választók úgy érezték, hogy becsapták őket. Az őszödi beszéd ezt brutális nyíltsággal ki is mondta. De nem a szemükbe. Szeptember 17-én azt hallhatták meg, hogyan mondja ki a kormányfő a hátuk mögött, hogy hazudott nekik.

Gyurcsány Ferenc szinte ugyanabban a pillanatban vágott bele a baloldal átalakításába, melyben tekintélye összeomlott. A történetnek még nincs vége, de egyelőre úgy fest, hogy nem ura az eseményeknek.

Orbán csak hízelegni szokott a tradicionális jobboldal téveszméinek. Politikájában egyre több a piac-, a tőke- és az idegenellenes elem. Választási stratégiáját ciklusról ciklusra a szélsőjobb integrálására építi. Kihasználja, hogy a hagyományos jobboldalt nem választja el éles lelki határ a szélsőjobbtól, ahelyett, hogy segítene meghúzni a határokat.

Gyurcsány kísérletet tett a baloldal megújítására, de mire a vállalkozásba belekezdett, már nem volt birtokában a sikerhez szükséges bizalmi tőkének. A baloldal, nemhogy tanulna, fejvesztve menekül vissza hagyományos pozícióihoz. Vezére pedig sodródik azokkal, akiket magával szeretett volna ragadni.

A jobboldal megint igazolva látja magát. Megint elhiszi, hogy a baloldal a kommunista diktatúra egyenesági folytatója, s hogy csak azért van kormányon, mert bármikor kész választási csaláshoz vagy erőszakhoz folyamodni a hatalom megszerzése és megtartása érdekében.

Nem azért hiszi el, mert vezetői félrevezetik. Azért lehet félrevezetni, mert a baloldal magatartása megerősíti a vele kapcsolatos tévképzeteket. A jobboldal kormánybuktató dühe pedig a baloldalt erősíti meg tévképzeteiben. A baloldal sem azért hiszi, hogy a Kossuth téri randalírozóktól a Magyar Gárdáig a teljes szélsőjobb a Fidesz puszta eszköze, mert vezetői félrevezetik. Azért lehet elfedni előle a különbséget a mérsékelt jobboldal és a szélsőjobb között, mert amit lát, az a köztük lévő folytonosság. Hogy a baloldal nemzetidegen s a kormány illegitim, tehát megbuktatható, ez a tradicionális jobboldal köreiben is közhelynek számít. A szélsőjobb csupán levonja a gyakorlati konzekvenciákat abból, amit a magát mérsékeltnek valló jobboldal hirdet.

6. Az alternatíva

Az ország szerencsétlenségére a jobb- és baloldali anakronizmusok kölcsönösen újratermelik egymást. A folyamat önfenntartó; elvben korlátlan ideig képes ismételni önmagát.

De csak elvben. A demokratikus politika nem korlátozódik a hatalomért versengő pártokra és a pártok ideológiai arculatát formáló rétegekre. A Magyar Köztársaságnak mintegy hétmillió választópolgára van. A pártharcok kimenetele az ő jóváhagyásuktól függ. A parlamenti pártokba és vezetőikbe vetett bizalom látványosan hanyatlik. Érzékelhetően növekszik a várakozás egy új párt fellépése iránt. A következő választások valamelyikén a liberális demokrácia elveit tiszteletben tartó kis párt is átlépheti a bejutási küszöböt. De a két nagy párt riválisává csak az általános kiábrándultságot meglovagoló, populista formáció nőheti ki magát.

A harmadik erő mindkét oldaltól tömegével venné el a szavazatokat, s ezzel alapvetően megváltoztatná a politikai aréna beosztását. Véget vetne az egymást kizáró múltak konfrontációjának. A mai jobb- és a mai baloldalt egyaránt hanyatlásra ítélné, anakronisztikus téveszméiket kitaszítaná a politika centrumából.

Ez az egyik alternatívája a múlt eltemetésének. Ám ez az alternatíva nagyon sokba kerülne. Eltemetné a harmadik köztársaságot is, az úgy-ahogy, de mégiscsak működő alkotmányos demokráciát. S hosszú-hosszú időre lehetetlenné tenné az ország gazdasági problémáival való őszinte szembenézést. Mert a harmadik erő nem csupán kísérletezne a populizmussal, mint a mai jobb- és baloldal: vérbeli populista tömörülés volna ez, melynek számára a parlament, a hatalmi ágak elválasztása, a joguralom, a piac és a gazdasági racionalitás már semmit nem jelent.

A másik alternatívát az nyitná meg, ha a két oldal érzékelné a fenyegető jeleket, és elébe vágna a harmadik erő porondra lépésének. Ez azonban feltételezi, hogy a mai baloldal vagy jobboldal (vagy mind a kettő) képes feldolgozni és múlt időbe helyezni a múltját. Cikkem arról szólt, hogy ez mért oly rettenetesen nehéz. Befejezésül arról szólnék pár szót, hogy miért nem lehetetlen.

Lehetetlennek kellene tartanunk, ha azt gondolnánk, hogy a két szembenálló erőnek van valamiféle megváltoztathatatlan lényege, mely tökéletesen érzéketlen a történelem tanulságai iránt. Ha így volna, akkor a Horthy-korszak démonait csak föld alá szorítani lehetne, s ez a kommunista diktatúra szellemével se volna másként. Mindkét oldalon sokan vannak, akik így gondolkodnak a másikról. Az efféle vélekedés azonban morálisan tarthatatlan, politikailag pedig ártalmas. Ártalmas, mert felmentést a történelmi önvizsgálat alól.

Szerencsére empirikusan is hamis.

Bár mindkét nagy politikai erő anakronisztikus, egyik sem ugyanaz, ami valaha volt. Negyvenhat évvel a keresztény-nemzeti kurzus összeomlása után a tradicionális jobboldal annyira más környezetben találta magát, hogy ha akarta volna, sem maradhatott teljesen változatlan. A “nemzeti” és a “nemzetietlen” szembeállítása megmaradt, de ami e konstrukciónak egykor politikai tartalmat adott, jórészt megfakult. A Trianon miatti sérelemérzés még eleven, ám a jobboldal törzsszavazói ma már nem gondolkodnak területi revízióban. A jobboldali törzsszavazók érzületi antiszemitizmusa nem halt el, de antiszemita politikai programok iránt nem mutatnak fogékonyságot: nem gondolnak arra, hogy az ország politikai problémáit a “zsidókérdés” ilyen-olyan “rendezése” oldaná meg. A jobboldal törzsszavazóiban még mindig van idegenkedés a külföldi nagytőkével szemben, de elfogadták az Európai Uniót, mely mindenekelőtt egy hatalmas közös piac, a tőke és a munkaerő szabad mozgásának terepe. Funkcióját vesztvén elhalványult a magyar kultúrfölényről szövögetett álom is.

A hagyományos baloldal sem azonos Kádár-kori önmagával. Horn Gyula újkeletű kiállása karhatalmista múltja mellett feszengést okoz. Akik a magántőkét távoltartanák a közszolgáltatásoktól, visszaállamosítására álmukban sem gondolnak. A szocialisták köreiben nem nagyobb, hanem kisebb az ellenállás a kapitalista piacgazdasággal szemben, mint a tradicionális jobboldalon.

A kétoldali anakronisztikus eszmék hosszabb távon nem volnának életben tarthatók, ha kölcsönösen nem igazolnák egymást. Ha bármelyik oldal el tudna indulni a modernizálódás útján, a másik sem maradna érintetlenül. S közös érdekük, hogy elinduljanak. Az óra ketyeg; nem tudni, mikor lép színre az a bizonyos harmadik erő, mely mindkettőt félresöpörheti.

Ebből természetesen nem következik, hogy azt fogják tenni, ami közös érdekük. Vannak játszmák, melyeknek szereplői rendre a közös érdekük elleni cselekvésre szorítják egymást. A magyar demokratikus politika játszmája is ilyennek látszik.

A nagy pártok vezetőinek felelőssége volna, hogy híveiket átvezessék a modern demokráciába. A jobboldal vezére ilyesmire semmi készséget nem mutat. A baloldal vezére kiszolgáltatta magát azoknak, akiket pártja modernizálása érdekében semlegesítenie kellene.

De nem hárítható minden felelősség a politikai vezetőkre. Az írástudóknak is megvan a felelősségük. Hozzátesszük a magunkét a szellemi környezethez, melyben a politikusok cselekszenek. Szavaink ronthatják vagy javíthatják a demokratikus állampolgári közösség megalkotásának esélyeit.

Egy-egy ember szavai nem sokat nyomnak a latban. A tét azonban óriási. Minden mondatot azzal a komolysággal kellene végiggondolni, mintha épp ezen a mondaton múlna az összetorlódott idő kiegyenesítése.

Milyen mondatokra volna szükség? Először is, a saját oldalunk iránt kritikusabb mondatokra. Egyértelművé kellene tenni, hogy mi az, amit a másik oldaltól való félelem semmiképp nem igazolhat. Másodszor, a másik oldal iránt több empátiát tanúsító mondatokra. Igyekezni kellene pontosabban megérteni a túloldal törzsszavazóinak világlátását és indítékait. Harmadszor, olyan mondatokra, melyek felhívják a saját oldal figyelmét arra, hogyan észlelik megnyilatkozásait a másik oldalon. Negyedszer, a közös nevezőt kijelölő mondatokra.

Egy jobboldali publicista írta nemrég, hogy az alkotmányosság, a jogállami normák elfogadása vagy elutasítása ma fontosabb törésvonal, mint az, amely a kormányoldalt és az ellenzéki oldalt választja el egymástól. Sajnálom, hogy állítása csak a Népszabadságban jelenhetett meg, nem a Magyar Nemzetben. De attól még fontos és igaz.

Élet és Irodalom

51. évfolyam, 51. szám

Comments are closed.