Forrás: ÉS

DÉNES IVÁN ZOLTÁN

Válságértelmezések

Több mint egy esztendővel a tavaly őszi megosztó válság után még mindig három válságelbeszélésre bukkanunk, amelyeket kifejtőik és híveik különböző politikai nyelveken fogalmaznak meg. Értelmezéseik abban is különböznek, hogy ki-ki hogyan ítélte és ítéli meg a Kádár-rendszert, a rendszerváltást és a kettő egymáshoz való viszonyát. Az alábbiakban ezeket – a nemzeti öncélúság, az európai mintakövetés, és az alkotmányos patriotizmus politikai nyelvén megfogalmazott elbeszéléseket – veszem szemügyre.?

1) A jobboldali radikális ellenzéki elbeszélések szerint a szocialista-szabad demokrata kormányok egy szűk pénzarisztokrácia érdekei szerint kormányoznak, amelyet e pénzarisztokrácia és saját gazdagodásuk gátlástalan érvényesítése határoz meg. Visszaveszik mindazokat a szociális vívmányokat, amelyeket az előző kormányok még meghagytak, miközben anyagilag szemérmetlenül kizsigerelik a magyar embereket reformnak hívott pénzbehajtásukkal. Gyurcsány Ferenc miniszterelnök őszödi beszédében addigi gátlástalansága, az erkölcsi fékek teljes hiánya nyíltan lelepleződött. Jelleme, koncepciója és szerepe, s a bizalmi tőkéje egyaránt hiányzik ahhoz, hogy Magyarország legitim miniszterelnöke legyen. Olyan politikus tehát, akivel az ellenzék legnagyobb pártja nem működhet együtt. Az őszi események során a tüntetők mindenekelőtt az ő lemondását követelték, s a tüntetéseknek csak a kormány által felhasznált rendőrség brutális fellépése vetett végett. A rendbontások pedig a kormány malmára hajtották a vizet, hiszen rendpárti irányba terelték az eseményeket, ami a kormány érdekében állt. Így ahelyett, hogy Gyurcsány Ferenc lemondott volna, folytatja nemzet- és népellenes politikáját, a magyar emberek kifosztását.

A kormány – ebben a történetben – már-már a mitikus Gonosz megtestesítője, a miniszterelnök pedig a csábító démon, akitől meg kell szabadulni. „Csábító és pusztító démon – elcsábított kisemmizettek – leleplezők” – ez az elbeszélés sémája, amely az elbeszélőt az erkölcsi és politikai ítélkezés kizárólagos jogával ruházza fel. Az ellenfél ördögi ellenség, és az, aki a történetet elbeszéli, vagy magáévá teszi azt, minden kritikán felül áll, egyúttal minden kritika forrása. Ő maga a nemzet. Az elbeszélés e séma miatt csak azok számára elfogadható, akik egy táborba tartoznak.

Nemzet – hazaárulók (idegenszívűek, kommunisták, zsidók) – ez a szembeállítás a radikális jobboldal ön- és ellenségképe, amely a nemzeti öncélúság, a nemzeti önelvűség, az autochtónia mítoszán és politikai nyelvén alapul. Azon a mítoszon és azon a nyelven, amely szerint a magyar nemzetnek olyan nemzeti sajátosságai vannak, amelyekkel senki más nem rendelkezik rajta kívül. Ezért nem külföldi mintákhoz kell igazodnia, és nem a külföld kegyét kell keresnie, hanem el kell foglalnia az őt megillető helyet a nemzetek között, aminek az alapja az önbizalom és az akarat. Az, ami az önérvényesítés feltétele.

Mindez korántsem magyar és egyáltalán nem csak közép- és kelet-európai sajátosság. Az a fajta alkat-diskurzus, amely szerint a nemzeti jellegzetesség önérték, és azt védeni és érvényesíteni kell, a világ minden táján elterjedt vélekedés, amely erősen emlékeztet a futballdrukker beállítottságára, aki a saját csapatának szurkol a múltban, a jelenben és a jövőben egyaránt, azzal szemben elfogult, az ellenfelet pedig ellenségnek tekinti. Ehhez társul a múlt átfestése, amely nem a rendszerváltással kezdődött, és korántsem csak a jobboldalt jellemzi.

A nemzeti öncélúság politikai nyelve mögött rengeteg elégtétel-kereső indulatot találunk, amely valóságos sérelmekből táplálkozik, és amelyek sebei még ma sincsenek begyógyulva. Az ellenfelek ellenséggé bélyegzése lehetővé teszi azt, amire már annyian vártak: hogy legalább időlegesen kivetíthessék valakire mindazt a szorongást és bizonytalanságot, amelyet magukban hordoznak. Az elhivatott, vezérüket megalázó, leckéztető, önbizalmat sugárzó miniszterelnök személye pedig szinte kínálkozott arra, hogy benne személyesítsék meg valamennyi problémájukat. Amikor őt szidják, már-már elégtételt vesznek sérelmeikért. Ha ő nem lesz, talán minden egy csapásra megoldódik, és megoldódnak a gondok.

A korlátokat nem ismerő hatalmi ambíció – az, ha olyan ember akar másokon uralkodni, aki magán sem tud – viszont ma sem a gyógyulást szolgálja. Ez a hisztérikus beállítottság elégtétel-kereső és agresszív indulatokból táplálkozik, amelynek kifejeződési formája a dicsőségvágyon alapuló indulatos harciasság és a nemzettel, a néppel, az emberekkel való fenyegetés. Az indulatos megbélyegzés, a diabolizált ellenség alkalmas a hívek mozgósítására, a belső sebek begyógyítására. Értékőrzésre, értékteremtésre azonban nem.

A közösség ügyét ugyanis nem szembeállítani kell a szabadság ügyével, hanem a kettőt egymásra kell vonatkoztatni.

2) Az őszi válság kormánypárti elbeszélése szerint az ellenzék nem ismerte el vereségét sem 2002-ben, sem 2006-ban. Vezére, Orbán Viktor és az általa kézi vezérléssel irányított párt nem tudott belenyugodni vereségébe. Az őszödi beszéd csak ürügyet adott: Orbán Viktor fékevesztett hatalmi ambíciói kiélésére használta fel, és útszéli indulatokat szabadított el politikai, illetve morális válság címén. Ez a csőcselék utcai politizálásához, futballhuligánok garázdálkodásához, a Kossuth tér vizeldévé züllesztéséhez, szélsőjobboldali, antiszemita zendüléshez, a törvényes rend elleni lázadáshoz vezetett. Ahhoz, amit a rendőrség – az akadékoskodások és saját ez irányú tapasztalatlansága ellenére – jogszerűen és végül hatékonyan szorított vissza. Mindez viszont komolyan veszélyeztette Magyarország nemzetközi megítélését egy olyan időszakban, amikor az ország a Fidesz által kiprovokált korábbi ígérgetési verseny következményei miatt súlyosan eladósodott. A kormány saját népszerűségét, még újjáválasztását is kockáztatva fittyet hányt a pillanatnyi népszerűségnek, és vállalkozott arra, hogy elindítsa, majd végig vigye a senki által addig nem vállalt reformok nehéz és fájdalmas politikáját. Azt, amelyet a választási kampányban éppen a Fidesz demagógiája miatt nem lehetett nyíltan felvállalni, csak a választási győzelem után. Akkor viszont a kormány és pártjai az első adandó alkalommal, nem törődve az önkormányzati választások kimenetelével, elindították a reformokat. Az a Fidesz, amely a választási kampány során semmiféle erkölcsi és jogi gyeplőt nem tűrt magán, csak hogy megkaparintsa a hőn áhított hatalmat, cinikusan és alaptalanul vádaskodott.

Az egyik oldalon a civilizált, az alkotmányos jogállami normákat betartó és betartató felelős reformerek, a másik oldalon a gátlástalan demagógok és az általuk felbujtott fékevesztett bűnöző csoportok találhatók. Az a tény, hogy az előző négy évben az MSZP és az SZDSZ volt kormányon, és a 2006. tavaszi választások előtti másfél évben Gyurcsány Ferenc volt a miniszterelnök, vagy fel se vetődött, vagy lényegtelen volt. Mindent és mindenkit homályba borított ugyanis Orbán Viktor és a Fidesz gátlástalan demagógiája és hatalomvágya. Felzárkóztatók (civilizálók, reformálók, európaizálók) – visszahúzók (demagógok, populisták, fasiszták) – ez a kormánypártok hisztérikus ön- és ellenségképe. Következménye a levezénylendő felzárkóztatás elhivatottsága, kizárólagossága, alternatíva-nélkülisége, egyedül üdvözítő volta. Közéleti nyelve, diskurzusa pedig az európai mintakövetés, amely azon alapul, hogy van egy végső, jó és teljes megoldás, aminek valaki a birtokában van, ezért neki joga van azt beletölteni mások fejébe, ha kell, akaratuk ellenére. A haladás, a felzárkóztatás nyelvének elemei – a minta, a mintához felzárkóztatók s a felzárkóztatás követői – a felvilágosult abszolutizmus világában gyökereznek. Abban, amely szerint a teljhatalmú felvilágosult uralkodó akaratuk ellenére boldogítja alattvalóit, hiszen ő és csakis ő tudja, hogy mi a helyes. A követendő modell: Európa. Az, amely igen sokféle mintát foglal magában a skandináv országoktól Görögországig, a demokráciától a technokráciáig és az oligarchiáig. Bizonyosan nem egy és oszthatatlan, hiszen a demokratikus jogi keretek önmagukban még korántsem jelentenek demokratikus szocializációt.

Ahogy az európai mintakövetés aufkléristái a civilizáció, a felzárkózás nevében várnak el passzív engedelmességet, úgy a nemzeti öncélúság hívei a nemzet nevében igénylik azt. Ám egyik közbeszédtípus sem ördögi összeesküvés következménye. Az egyik mögött az a felismerés áll, hogy Magyarország elmaradt a civilizált Nyugattól, ezért civilizálódnia, haladnia kell. A másik mögött pedig az, hogy a közösség tagjainak el kell fogadniuk önmagukat, hiszen ha nincs önbizalmuk, a versenyhelyzetekben óhatatlanul hátrább sorolódnak.

A mintakövetés és az öncélúság tételei reális felismerések, valódi belátások túlfeszítései, de túlfeszítések, torzítások. A haladás és a nemzet politikai nyelvei, a felzárkóztatás és a térfoglalás programjai, az európai mintakövetés és a nemzeti öncélúság politikai diskurzusai, a civilizálás és az autochtónia közbeszédtípusainak ön- és ellenségképei egészében hamisak és félrevezetők. Amikor pedig ezek politikai hisztériák örvényeiben bukkannak fel, azonosulást és szembehelyezkedést kívánó jellegük csak még szélsőségesebbé válik, mint amilyen korábban volt.

3) A válságértelmezések harmadik típusa szerint amennyiben az alkotmányosság kereteit támadja vagy feszegeti, Orbán Viktor nem alkotmányos demokrata politikus, hiszen nem tartja magára nézve kötelezőnek a jogállami alkotmányos kereteket. Gyurcsány Ferencet viszont komoly felelősség terheli azért, hogy első miniszterelnökségének másfél éve alatt – őszödi beismerésének tanúsága szerint – semmit sem tett azért, hogy az egyre rosszabbra forduló helyzetből kiutat találjon, akkori tevékenységével pedig azóta sem számolt el a politikai közösség egészének. Holott a reformokat csak a közbizalom birtokában lehet végig vinni, amit viszont alaposan kikezdett az őszödi beszéd. Ennek érdekében konszenzusra, megegyezésre kell törekednie. Nem látványosan, hiszen az az adott helyzetben reménytelen, hanem a kulisszák mögött.

Az őszi válság ugyanis morális természetű volt. Nem politikai, hiszen azzal, hogy a kormánypártok bizalmat szavaztak miniszterelnöküknek, véget vetettek a politikai bizonytalanságnak, és nyilvánvalóvá tették, hogy a kormányfő és kormánya legitim. Ám a megrendült közbizalom nem állt helyre, az írásba nem foglalt, de a cselekedeteket igencsak befolyásoló – a politikai kultúra szerves részét képező – viselkedési és értékelési (régóta szükséges) konszenzus nyilvánvalóan ma is hiányzik. A gazdasági válságot a csodával határos módon elkerültük. A politikai válságnak a bizalmi szavazás végett vetett. Ám a bizalmi, morális válság, amely nem az őszödi beszéddel kezdődött, de amelynek az komoly lökést adott, még ma is tart.

Ennek az értelmezésnek – ahogy a másik két típusnak is – számos változata van. Közös fundamentumuk a rendszerváltás mint alkotmányos alapítás tétele. Ezek a válságértelmezések alkotmányvédő jellegűek, amelyek a rendszerváltást és az annak eredményeként létrehozott jogállami alkotmányosságot nagy értéknek és vívmánynak, új minőségnek, a Kádár-rendszerrel való jogállami szakításnak tekintik, a rendszerváltással, a jogállammal szembeforduló álláspontokat és kezdeményezéseket alkotmányellenesnek tartják, saját tételeiket és érveiket pedig az alkotmányos patriotizmus, a természetjogi alkotmányvédelem nyelvén fogalmazzák meg. Azokat, amelyek arra irányulnak, hogy az alkotmányosság iránti lojalitásokat meg kell teremteni és meg kell erősíteni. Ez nem az intézmények gátlástalan és önkényes megváltoztatását, hanem alkotmányos működését, az azokban és azokhoz viszonyulók alkotmányos lojalitását, önkorlátozását és felelősségét – a demokratikus politikai kultúra, politikai szocializáció az egyéni és közösségi magatartás szférájába tartozó feladatokat – feltételezi. Olyan alkotmányos patriotizmust vagy természetjogi szemléletet, amely kizárja, hogy többség és kisebbség semmibe vegye egymás jogosítványait, valamint azt, hogy bárki büntetlenül megsérthesse az alkotmányosságot, annak írott törvényeit és íratlan szabályait. Ez persze nemcsak néhány állásfoglaláson, hanem az intézmények alkotmányos működésén és a hozzájuk fűződő lojalitáson múlik, amelynek feltétele, hogy mindezek mögött legyen olyan politikai közvélemény, politikai közösség, olyan konszenzus, amelynek alapján elvárható és kikényszeríthető az alkotmányosság betartása.

A konszenzus hiányának riasztó példái elég egyértelmű tanulságokkal szolgálnak az évtizedekkel ezelőtti Írországtól az elmúlt két esztendő Lengyelországán keresztül napjaink Szlovákiájáig. Senki sem akadályozza meg, hogy tanuljunk belőlük, hiszen a rossz minták követése, az ismétléskényszer korántsem fátum. A legutóbb erre – mint oly sokszor, most is – Kis János adott példát A népszavazási versenyfutás című helyzetelemzésével és alkotmányértelmezésével.

A kisebbségi komplexus és a megalománia, az európai mintakövetés és a nemzeti öncélúság alternatívájával szemben olyan helyzetben, amelyben a hagyományos közösségek már nem igazíthatnak el, az önkéntes közösségek hálója pedig még alig véd, s az intézmények és a szocializációs minták a totalitárius rendszer örökségének terheit és az oligarchia bélyegét viselik magukon, talán mindenekelőtt saját magunk és mások emberi méltósága elfogadását és érvényesítését jelölhetjük meg feladatként – mindenekelőtt a magunk számára. A szabad társadalomban az identitásképző formák, intézmények és szerepek, hagyományok, hagyományszeletek és hagyományrétegek, modernizációs minták, típusok, stratégiák és késztetések nem egymást kizáró, élethalál-kérdést jelentő egzisztenciális választásokként, hanem személyiségünk kifejlesztése sokszínű lehetőségeinek világaként vesznek körül bennünket. Ennek érdekében viszont meg kell tanulnunk felismerni őket, és választani közülük, hogy élni tudjunk velük, és építkezhessünk belőlük. Ez persze feltételezi azt is, hogy a politika területét ne csak törvények szabályozzák, hanem hallgatólagosan elfogadott viselkedési és értékelési minták is.

Mindez régóta hiányzik. Megteremtése a politika szereplőire és közegeikre, a politikai közvéleményre, az újra és újra megteremtendő politikai közösségre, valamennyiünkre komoly feladatokat ró. Hiszen jobb törvények, mint emberek uralma alatt élni.

Dénes Iván Zoltán

1 A Politikai hisztériák örvényében című írásomban (ÉS, 2006/46.) kifejtettek továbbgondolására Fehér József Civil Rádió-interjúsorozata (A szabadság és a közösség ügye. Beszélő, 2007 június, 44-52.), az UPX (Párizs X. Egyetem, Nanterre) nyári firenzei konferenciáján (La démocratie europénne a l”épreuve des changements économiques et sociaux XIXe, XXe siecle. Maison de l”Europe contemporaine) tartott előadásom, debreceni tanítványaimmal közös kötetünkbe írott tanulmányom (Válságértelmezések a mérlegen. In: A megosztó válság: 2006. ősz. Szerk. Dénes Iván Zoltán. Gondolat, Budapest, 2007. 207-228.) és Várkonyi Benedek Kossuth Rádió-interjúja teremtettek lehetőségeket. A gondolatmenetben bizonyosan inspirált Trencsényi Balázs A politika nyelvei. Eszmetörténeti tanulmányok című tanulmánykötete (Argumentum-Bibó István Szellemi Műhely, Budapest, 2007), és megerősített benne Ágoston Vilmos A kisajátított tér. A nemzeti képzelet Doru Munteanu és Wass Albert műveiben című könyve (Európai Összehasonlító Kutatások Közalapítvány, Budapest, 2007). Rövid kifejtésére sarkallt Halmai Gáborral és Majtényi Lászlóval 2007. november 22-én a Debreceni Egyetem Állam- és Jogtudományi Karán Sólyom Péter moderálásával folytatott pódiumbeszélgetésünk, aktuálissá pedig Széky János legutóbbi ÉS-cikkei (2007/46.; 47.) és Fricz Tamás Népszabadságban megjelent írása (278/2) tették. Az előbbi érdekes, de némileg odavetett szempontokat tartalmazott, amelyeket érdemes lenne a szerzőnek módszeresen kidolgoznia és kontextusba ágyaznia. Az utóbbi számomra – Debreczeni József tavaly őszi (már-már összeesküvés-pszichózisba hajló) válságértelmezése után – újabb példája annak, hogy valakit saját válságértelmezése mennyire vakká tehet más értelmezések – ebben az esetben Kis János A népszavazási versenyfutás (Népszabadság, 2007. nov. 10. Hétvége 1-2, www.nol.hu) című alapvető tanulmányában kifejtett elmélyült, komoly, tárgyilagos és független alkotmányértelmezése – iránt. Mindezek miatt úgy véltem, érdemes sorra venni a válságértelmezéseket.

Élet és Irodalom

51. évfolyam, 50. szám

Comments are closed.