Héthatár
A problémát – ami ezúttal egy konkrét gasztronómiai esemény hátterét képezi – három irányból kell megközelítenem. Úgymint 1. „sanyarú gyermekkor”, 2. „Szent Márton”, 3. „zsidó kulinaritás”. 1. Gyermekkorom idejét a Rákosi-kor baljós szürkesége árnyékolja be: hústalan szegénység. Ám ekkor még volt falu, ott éltek rokonok, így előfordult, hogy november 10. táján egy nagy testű madarat kellett szegény anyámnak tolltalanítania. Reszkető várakozás kísérte a hasüreg megbontását: mekkora a mája? Aztán egy hétre elosztva ötünknek a kellemdús madár. 2. Feleségem édesapjának keresztneve egybeesett a néhai tours-i püspökével, így az emlékezés ürügyével kultiváljuk télelőn a libát. Egész libát venni nem kis kihívás manapság, a legsikeresebb vásárlást néhány évvel ezelőtt tragédia követte. Süssünk libapecsenyét kemencében. Az előrelátóan lezárt edényből valahogy kifolyt a zsír, a tűz viszont – mivel a parazsat nem kotortam félre előrelátóan – nem volt rest követni visszafelé a zsír útját, így a szag után eredve egy szabatos fekete csontvázzal kellett szembesülnünk, az óvatlanul meghívott vendégkoszorúval egyetemben.
3. Egyik barátom kocsmai rendelését azzal a mondással szokta plasztikusabbá tenni, hogy – idézem – „a zsidókban a legjobban a kóser szilvapálinkát kedvelem”. Ahelyett, hogy most vitát nyitnék ennek a mondatnak az esetleges „kirekesztő” jellegéről, inkább úgy árnyalom az állítást, hogy hozzáteszem: „…meg a kóser kosztot. Különös tekintettel a libára. Azon belül is a töltött libanyakra.” Eddig a „bevezetés”.
A „tárgyalás” mindössze annyi, hogy ellenálltam munkahelyem, Szombathely városa kultikus Márton-napi libakínálatának, és Sárvárra mentem a Várkapu című gasztronómiai kegyhely e napi ajánlatának felderítése végett. Elképesztő hely, nemzeti ünnepeken háromszínű a szalvéta, erdei gombanapokon négyféle gombából készül a leves. Most kilencfajta libaétel illatát képzelegtem előgőzölögni a konyhából. A teljes döntésképtelenség állapotát egy bizonyos villányi bozsolé, azaz: „bogyólé” vizsgálgatásával próbáltam elviselhetővé tenni. Mert rendben, nem eszem töpörtyűt lila hagymával, libamellet pezsgős-mézes vöröskáposztával és combot se májjal töltve, ám a leves – a gyomor kapuja…, a máj, lyoni módra (mértéktelen sülthagymahalom alatt) mellőzhetetlen, és ott a töltött libanyak libamájrizottóval. Libamájrizottó – van-e benne, mint az igazi ludaskásában szív és zúza, és a tetejét díszítő vékony májlapocskák nem képeznek-e túlzást a „lyoni” mellett? De ha ez az ára a libanyaknak? Végül persze az ember gyenge, és télen kell a kalória, és a bérfizetés sem volt régen, „vagy-vagy” helyett legyen: „is-is”. És lett. Életem legjobb libalevese (a krumpligombóc szerecsendióval fűszerezve), életem legjobban átsütött libamája (a nyelven szétolvadt, és mégsem maradt véresen) és hát a libanyakkal megkoronázott rizottó… Ahogy a nyak bőrének zsírja egyneműsíti a belé töltött főtt krumpli-libahús-hagyma darálmányt… Az ember ilyenkor nem képes szabatos gondolatmenetre és még kevésbé szabatos mondatalkotásra.
Most már mindegy, nyögi, vesszen a világ. „Pereat mundus”, így kell mondani? De már ez is mindegy. Megértő fenyőfák alá temessetek.
Alexa Károly, irodalomtörténész
