Forrás: Magyar Hírlap

„Akik Wasst támadják, leggyakrabban politikai, irodalompolitikai érdekből teszik. Még nem olvastam egyetlen szakmai kritikát sem írásművészetéről. Az ok a zsigeri gyűlöletben, elutasításban rejlik. Kritikusai még sosem mertek szakmai vitára kiállni Wass művészetéről. Talán azért, mert igen kevés érvük lenne” – mondta Takaró Mihály irodalomtörténész a viták kereszttüzében álló és az eladott könyvek tekintetében a legsikeresebb erdélyi származású íróról.

Forrás: Kráter Műhely EgyesületBeleolvastam néhány Wass-könyvbe, és be kell vallanom, nem lettem a rajongója. Nem segített az sem, hogy számos erdélyi és hazai rajongójával is beszéltem. Tőlük hallottam az őt ért méltatlan támadások alaptalanságáról. Nem értek az irodalomhoz, de meg merem kockáztatni magyar érettségivel a zsebemben, hogy Wass Albert stílusa veretesebb, nyelvezete élvezetesebb, mint mondjuk az ünnepelt Kertész Imréé. Bár Csurka István, a kiváló drámaíró (és csapnivaló politikus) szerint Kertész Imre Sorstalansága remekmű. Irodalmi kérdésekben hiszek Csurkának. Ennek ellenére senki ne vegye szentséggyalázásnak Wass és Kertész összehasonlítását, csak azért jutott eszembe éppen Kertész, mert ő irodalmi Nobel-díjat kapott, Wasst pedig – a legendárium szerint – állítólag neves amerikai személyiségek jelölték a díjra.

Wass: hívószó a csatában

Wasst olvasni balliberális körökben finoman szólva politikailag nem korrekt, jobboldali körökben pedig illik nagyon szeretni, és a legnagyobb magyarok között számon tartani. „Másfél évtizeddel a rendszerváltás után is politikai kérdés Wass Albert írói munkásságának megítélése. Az irodalmi kanonizáció azonban mindaddig késni fog, amíg Wass a jobboldal kultuszfigurája. Az Erdélyből származó író hat évtizedes munkásságát szélsőjobboldali tevékenysége és máig nem tisztázott háborús bűntette árnyékolja be” – summázta az Élet és irodalomban a Wass Albertről kétrészes riportot író Kunstár Csaba a balliberális irodalmi műhely véleményét.

Wass Albert írói munkásságának megítélése valóban politikai kérdés. Ki merné ez vitatni az elmúlt években a hagyatékról folytatott csatározások után.

Hiszen alaposan kivesézték a czegei Wass gróf írói munkásságát publicisztikái politikai mondandója szempontjából, sőt egyesek életpályáját is elemezték, hogy miként viselkedett a sorsfordító történelmi időkben. 1998-ban bekövetkezett halála sem maradt tabu: vajon keresztyén cselekedet volt-e, hogy önkezével vetett véget életének? Felvetődött annak gyanúja is, hogy nem is lett öngyilkos. Szó volt még érdekházasságairól, a jólét érdekében megválasztott állampolgárságáról, állítólagos antiszemitizmusáról és nemzetiszocialista szimpátiájáról. Kész csoda, hogy ezek után van még, aki kézbe veszi műveit.

Vajon mi állhat mégis az utóbbi évtizedekben is példátlan irodalmi siker hátterében? Csupán az írásaiból tisztán kicsengő mérhetetlen hazaszeretet? A tiszteletet parancsoló honvágy a kies Erdély hegyei után? Hogyan lett Wass Albert hívószó mindkét oldalon?

Az „Állítsuk helyre Wass Albert becsületét!” mozgalomba bekapcsolódott a politika is, legutóbb két tiszteletre méltó országgyűlési képviselő mindjárt a köztársasági elnök hivatalának szintjére emelte a Wass-kérdést, ha már a háborús bűnösségét kimondó ítélet megsemmisítése tekintetében a román igazságszolgáltatásra vagyunk utalva (hiszen a román bíróság rehabilitálhatja a tragikus sorsú írót). Ha már tisztázni nem áll módunkban Wass múltját, akkor legalább kapja meg holtában az állampolgárságot születésének századik évfordulójára – gondolhatták honatyáink.

Sólyom László köztársasági elnöknek most szerencséje volt a magyar közigazgatással. A belügyminisztérium kiadta neki a szükséges állásfoglalást, így hivatala 2007. október 25-én azt válaszolhatta a két honatyának, hogy Wass Albert az állampolgársági bizonyítványt 1997. június 26-án megkapta, és „ez a bizonyítvány igazolja a magyar állampolgárság fennálltát”. A köztársasági elnöknek ezzel sikerült kimaradnia a kínos Wass-vitából. Vélhetően keményebb dió lesz Kincses Elődnek, a kiváló erdélyi ügyvédnek perújítás útján kijárnia a román bíróságokon a Wass Albert háborús bűnösségét kimondó ítélet megsemmisítését, még akkor is, ha a korabeli ítélet erősen koncepciózusnak tűnik, és a tényállás tele van ellentmondásokkal. (Ha ugyanis megsemmisítik az ítéletet, ha kiderül, hogy ártatlanul ítélték el Wass Albertet, akkor a hatalmas birtokot vissza kell adni az író örököseinek. Románia ezzel az üggyel uniós demokráciából is vizsgázik.) Amíg a háborús bűnösségről szóló ítéletet meg nem semmisítik, addig Erdélyben nem emelhetnek szobrot Wass Albert emlékére.

A holtmarosi református templom kertjéből is ezért kellett eltüntetni a szobrot, ezért vitték be a templomba. A hűséges székelyek persze mégis emelnek néhány emlékművet; most például az író születésének századik évfordulójára készülnek. Budapesten pedig azért nem lehet köztéri Wass-szobrot állítani, mert az ilyen előterjesztéseket a háborús bűnösségére hivatkozva leszavazzák a baloldali és a liberális képviselők.

Az antiszemitizmus vádja

Ha eredményesen zárul is Romániában a perújítás, a Wass-ellenzők még mindig érvelhetnek az író által a publicisztikai írásaiban állítólag kimutatható antiszemita megnyilvánulásokkal. Ilyet pedig nem nagyon lehet találni, bár az efféle elszólásból egy is elég ahhoz, hogy örök életre, Wass Albert esetében még halála után is, megbélyegezzék az embert. Wass támadói ezért előszeretettel alkalmazzák azt a módszert, hogy regényalakjaitól is idéznek egy kis zaftosnak ítélt zsidózást. Ez olyan, mintha egy fikciós történetben az író által a nyilas tiszt szájába adott náci szöveget a szerző álláspontjának tulajdonítanánk.

A legdurvább Wass-idézetet is Kunstár Csaba találta meg. 1993-ban az Új Világban jelent meg Az évszázad legnagyobb félrevezetése című írásában. „Wass úgy véli, a szovjet csapatok Magyarországról való kivonulása után a zsidóknak nem volt több esélyük a kommunizmus életben tartására. Szerinte a rendszerváltással Magyarország ismét szabad lett, de a pénzügyek, a sajtó és a kommunikációs hálózatok a zsidók kezében maradtak. A nagyfőnökök magánrepülőgépeikre ülnek, és elhagyják az országot, miután a rablott vagyonokat svájci bankokba utalják át. Azután újból kezdik a régi játékot, mint a szegény üldözött zsidó, míg felhalmozott javaikat befektetik más országokban. Párhuzamosan a szokásos antiszemita!, antiszemita! felkiáltásokkal, amikor valaki felemeli hangját manipulációik ellen.”

Cs. Gyimesi Éva erdélyi irodalomtörténész is a fent idézett szöveget szokta citálni Wass állítólagos antiszemitizmusát alátámasztandó. Cs. Gyimesi így ír az íróról: „Immorálisnak és ízléstelennek, náci szellemiségűnek tartottam és tartom Wass Albertet, és ez – hogy milyen politika vonzotta – nem is lenne akkora baj, ha a verbálisan agresszív szellemiség a regények fogyasztói körében nem kezdené meghatározni azoknak az olvasói horizontját, akiken a kultikus személy istenítése által ma akkora szimbolikus hatalmat gyakorolhatnak a nyilas szelleműek és a hungaristák, hogy Erdélyben ma az öregebbeknek és a háború utáni unokakorú nemzedéknek az ő könyvei értékesebbek, mint a Biblia.”

Szépséghiba, hogy Cs. Gyimesi forrásként a Széchényi könyvtárban a Hungarista Mozgalom állítólagos hírszolgálatának volt vezetője, Szemenyei-Kiss Tamás által elhelyezett zárolt dokumentumokra hivatkozik. A Szemenyei-Kiss-dokumentumból származó Wass-idézetről előbb Cs. Gyimesitől olvashattunk, majd Kunstártól, aki Az évszázad legnagyobb átverése című Wass-írás részleteként közölte, csakhogy ezt a szöveget Szemenyei-Kiss másutt a Hogyan lettem antiszemita? című írásból vett idézetként tüntette fel.

Szemenyei-Kiss azt is állította, hogy Wass főmunkatársa volt a hungarista mozgalom hírszolgálatának, amelyet ő vezetett. Csakhogy egy magát a hungarista mozgalomhoz tartozónak valló, idegenbe szakadt hazánkfia az állítja, hogy a mozgalmuknak nem is volt hírszolgálata.

Wass, alkoss, gyarapíts

Czegei Wass Huba, az író fia, az Egyesült Államok hadseregének dandártábornoka is cáfolta a Cs. Gyimesi által is terjesztett állítást: „Elutasítom azt a hamis állítást, hogy Wass Albert a hungarista mozgalomnak híve, támogatója, elkötelezett harcosa lett volna – nemhogy ötven évig, de egy napig sem! Ő azzal a szellemiséggel nem tudott azonosulni. Természetesen ha irodalmi vagy nemzeti témájú cikkek megírására kérték fel az emigrációs magyar újságok, ő ezt magyar népe és Erdély ügyének szolgálatában vállalta. Ő elsősorban író volt, keresztyén volt, és hazafi volt. Ha valaki ezekben a kérdésekben vitatkozni akar, akkor elvárjuk, hogy mutassa be a bizonyítékokat, amelyek ezeknek az ellenkezőjéről szólnak. Kihívom vitára azokat, akik hiteles bizonyíték hiányában felelőtlenül beszélnek arról az emberről, aki nemcsak hirdette, de élte is azt, amelyben tiszta szívvel és rendületlenül hitt.” Ilyen, bizonyítékokat felsorakoztató vitára mind a mai napig nem vállalkoztak azok, akik Wass Albertet hungarizmussal vádolják.

Pomogáts Béla irodalomtörténész Wass Albert műveinek ismeretében két fontos szépírói tulajdonságára hívta fel a figyelmet egy interjúban. A történelmi kor ábrázolása keretében igen „hitelesen idézi fel az erdélyi magyar történelem elmúlt másfél évszázadának históriáját, ezen belül az erdélyi magyar arisztokrácia jellegzetes életformáját és képviselőinek egyéniségét. A másik írói erénye az erdélyi természet költői ábrázolása és azoknak az egyszerű emberi sorsoknak: magyar és román emberek sorsának bemutatása, akik ebben a természetben élnek, ebben találják meg örömeiket, és ezzel kell megküzdeniök. Mindez rokonszenves és értékelhető prózaírói erényeket mutat, és ezek az erények vélhetőleg tartósabbaknak fognak látszani, mint azok a politikai csatározások, amelyek a jelenben dúlnak Wass Albert írói egyénisége és művei körül.”

Mit tehetnénk mi ehhez hozzá? Majd az idő a helyére teszi a dolgokat. Ha elfogy a késztetés az irodalomban is meglévő politikai szekértáborok között az acsarkodásra Wass Albert apropóján, és rajongói a hisztérikus botrányok PR-fogásai nélkül is olvasni fogják Wasst, egy idő után senkit nem fog érdekelni, hogy politikailag korrekt volt-e a szerzőjük. Ha pedig a műveit csupán aktuálpolitikai érdekek emelték magasba, a szerző idővel akkor is a helyére kerül.

Torkos Matild