Hervadhatatlan bölcsesség, ha ketten mondják ugyanazt, mégsem ugyanaz. Ékes példa volt rá nemrégen, hogy a Népszava és a jobboldal napilapja illusztrációként más lencseállásból ugyan, de azonos témájú fotót közölt a gyűlöletbeszéd témakörében. A fölvételen elkápráztatott hívei vállukra emelik ifj. Hegedűs Lóránt református lelkészt, ismertebben a fajgyűlölet „aranyszájú” szónokát, mert a bíróság éppen akkor fölmentette a közösség elleni izgatás vádja alól. Igaz, azóta kicsit változott a kép. Bölcskei Gusztáv, a református zsinat lelkészi elnöke frissiben panaszt emelt, mert megvilágosodott előtte, ifjú Hegedűs Lóránt tényleg antiszemita.
A Népszavának a korábbi fénykép közlésével az volt a szándéka, hogy emlékeztessen rá, az a gyűlöletszótár, amely a leplezetlen és mind szemérmetlenebbül féktelen szélsőjobboldal sajátja, ellentétes a demokrácia szellemével. A jobboldali napilap viszont „A tűrés határán” című írásának szemléltetésére, így akarta megörvendeztetni erre érzékeny olvasóit, hogy íme, mi védelmére kelünk minden indulatnak, legyen az akár a legalantasabb szándékú is.
A jobboldali érvelés állítólag a szabadságot oltalmazza. Elvontan, úgy általában ezzel nem is volna baj, hiszen a demokrácia valóban abban különbözik a parancsuralomtól, hogy nem rak senkire szájkosarat. A jobboldali jogász közíró is arra hivatkozik, hogy el kell tűrni minden szidalmat, senki nem foghatja be bárkinek a száját, mert nem tetszik a véleménye. A másik beszélhet durván, becsületbe gázolón, akit pedig sért, tűrjön békésen. Érdekes, ha az ellenzék potentátjai úgy érzik, megsértették őket, még ha vélemény formájában is, szaladnak a bíróságra, gyakran anyagi nyereség reményében is.
Ha a demokrácia csak jogból állna, itt akár meg is állhatna a tudomány. De nemzetközi mérce szerint, a demokrácia morál is, etosz is, viselkedéskultúra is, vagyis addig terjedhet, amíg a másikat nem korlátozom mozgásában, nem sértem meg az önérzetét. Nem tartozik a gyülekezési szabadság fogalomkörébe, hogy büntetlenül tönkretehetem polgártársam autóját, benzines palackot dobhatok a rend védelmezőjére. Ugyanígy nem uszíthatok más ellen az erkölcs határán túl.
Mindez napjainkban tömény és időszerű politika. Igaza van annak is, aki arra hivatkozik, hogy Magyarország ma vitathatatlanul demokrácia, amelynek szerves része a konzervativizmus, mint politikai párt és mozgalom. És ha netán radikális kifejezésektől hemzseg is a szótára, előfordul, hogy túlzásokra ragadtatja magát, attól úgy társadalmilag még nincs náci veszély. Csakhogy valaki kimondta egyszer, hogy vannak időszakok, amikor a mennyiség minőségbe csap át, és ha e gondolat hirdetőjét a „nagy tudós” kampányfőnök túlhaladottnak tekinti is, alkalmasint még lehet igaza. Mint például most Közép-Európában, és jelesen nálunk is, ha náci veszély tömegesen nincs is, az uszítás mennyisége olyan minőségbe csapott már át, hogy komolyan indokolttá teszi a demokrácia törvényes védelmét.
Potentátok hivatkozhatnak az alkotmány betűjére, csak azt nem mellőzhetik, hogy tizenhét esztendő múltán itt sok minden változott. És nem is mindig a demokrácia javára. Elérkezhet olyan pillanat, amikor a régi szabályozás időlegesen elavulhat, korszerűsíteni kell. Később visszatérhet a kívánt idillikus állapot, akkor újfent lehet korrigálni, de éppen most a talárba bújva nem a legbölcsebb úgy tenni, mintha amerikai, brit vagy holland módra, a fenegyerekeknek minden korlátlanul megengedhető volna.
Várkonyi Tibor
