Bölcskei Gusztáv református püspök a Tiszántúli Református Egyházkerület éves közgyűlésén a minap annak adott hangot, hogy a tavalyi közgyűlés óta eltelt év a „szélsőségek időszaka” volt. Példaként és mintegy a „szélsőségek időszakának” nyitányaként hozta föl, hogy a történelem úgy alakította: a közgyűlés után került nyilvánosságra a „hazugság-beszéd”. Bölcskei üdvtörténeti perspektívába ágyazott történelemeszkatológiai felvetése szerint „a szélsőségek időszaka” ott volt az időjárásban, a politikában, a közéletben, a rendőri brutalitásban, az októberben megsebzett ünnepben, a fagykárban, a hőségben, de ott volt a vihar által megtépett épületekben, intézményekben is. S ott volt – mint mondta – a szélsőséges indulatokban, amelyek sokszor az egyházat sem kímélték.
Bölcskei érvelése tudós és racionális: szinte szó szerint megegyezik azokkal az i. e. 2.-i. sz. 2. század között keletkezett apokaliptikus látomásokkal, amelyek a végső jó birodalmának kezdetét, a Messiás eljövetelét a gonoszság és a bűn elszaporodásához kötötték. Tucatszámra születtek a természeti kataklizmákat és politikai katasztrófákat lefestő képek és víziók medrükből kilépő folyókról, fákat kitépő viharokról, fagyról és tűzről, valamint a fény fiainak harcáról a sötétség fiai ellen, az utolsó nagy összecsapásról, amelyben a jók legyőzik a gonoszokat. S olvasni arról is, hogy egyes nemzetek letérnek a törvény útjáról, „a besúgók elszaporodnak”, „a pénzeszacskók kiürülnek”, „a barátok egymásnak esnek”, „a bölcsesség elrejtőzik”, s „az a valaki uralkodik, akiben nem reménykednek a föld lakói.”
Bölcskei püspöknek természetesen joga van olyan narratívát alkotni a természeti elemekről, a történelemről és az aktuálpolitikáról, amilyet csak akar, s joga van mindezt megosztani a legvégső tudásra szomjúhozó nyájával. Megjegyzésünk csupán Bölcskei püspök éleslátásához és egyháztörténeti ismereteihez lenne. Ugyanis a „szélsőségek időszakának” taxatíve felsorolt jelenségei sorából mintha kifelejtette volna a hazai „történelmi” egyházaknak és egynéhány képviselőjének némely megnyilvánulását. Pedig Aurelius Augustinus (Szent Ágoston) óta illik tudni és vallani, hogy az egyház „földi száműzetésében”, s „a múlandó rossztól sújtva” nem azonosítható Isten országával, hiszen Isten városa (civitas Dei) és a Sátán városa (civitas Diaboli) csak a végítéletkor különül el egymástól, addig azonban a földi körülmények között „egymással keveredve” (civitas permixtae) léteznek. Azaz az egyházon belül is szép számmal akadnak farkasok, miként rajta kívül is léteznek bárányok.
Ám a püspök mintha megfeledkezett volna eme farkasokról, s az egyház makulátlan és a beteljesedett jóval azonosított pozíciójából vonta meg súlyos és ellentmondást nem tűrő ítéletét a világi (és természeti) eseményekről és történésekről. Leginkább azért, hogy a bűnös és romlott világgal szembeállíthassa és mint a moralitás legfőbb instanciáját legitimálhassa a hazai „történelmi” egyházakat.
Pedig lett volna miről leltárt készítenie a püspök úrnak. Például megemlíthette volna ama keresztény egyházak vezetőit, papjait és lelkészeit, akik a tavalyi októberi eseményekkor nyíltan kiálltak az utcai harcosok mellett. Beszélhetett volna azokról, akik a kereszténység küldetését összeegyeztethetőnek tartották azzal, hogy a zsidózástól hangos Kossuth téren maguk is aktív szerepet vállaljanak, és a legmocskosabb eszmék hangadói mellé szegődjenek. Szólhatott volna arról, hogy a Szabadság téri református templom harangzúgása milyen elszántságot, támaszt és önigazolást nyújtott az MTV épületének felgyújtására, rendőrök megtámadására, gépkocsik lángba borítására, utcai díszkövek felszedésére, s azok hajigálására összesereglett randalírozóknak. Kitérhetett volna arra, hogy a melegek büszkeségnapi felvonulását követő embervadászat után, magyar (és külföldi) állampolgárok megalázását és súlyos bántalmazását követően miért nem emelték fel a tőlük megszokott határozottsággal a hangjukat a keresztény egyházak, jóllehet a sértettek, szexuális orientáltságuktól függetlenül, maguk is Isten teremtményei és képmásai? Vajon miért nincs Bölcskei püspöknek szava az ellen, hogy Budapest utcáin egyre hangosabban és erőteljesebben csendül fel az ország gazdasági és politikai gondjaira megoldást kínáló „Buzikat a Dunába, zsidókat meg utána” csasztuska. S miért nem szólt a püspök a Magyar Gárda avatásán szerepet vállaló egyházi személyekről, a náci egyenruhában díszelgő, s a legkülönfélébb szélsőjobboldali eszméknek publikációiban hangot adó katolikus gimnáziumi igazgatóhelyettesről-történelemtanárról, s a Kereszténydemokrata Néppárt elnökének kedélyesen zsidózó, antiszemita felhangokat megütő ostoba parlamenti szódiaréjáról. S a „szélsőségek korát” illusztrálandó vajon miért nem hozta szóba a saját hároméves fiával fajtalankodó, majd az igazságszolgáltatás elől külföldre menekülő református lelkészt vagy Feri atyát, a vidéki plébánost, aki anyagi ellenszolgáltatás fejében egy helybéli fiút próbált orális szexre rávenni.
A Mazsihisz által néhány éve „Tolerancia-díjjal elismert Bölcskei püspök (is) némaságba burkolózik ama református lelkész személyét illetően, aki korábban a galíciai jöttmentek kirekesztésére szólított fel, a napokban viszont „irodalmi összeállításnak” becézett uszító citátumokkal gyalázta 1956 szellemét, s a történelem legsötétebb időszakaira hajazó beszéddel gerjesztett antiszemita és Izrael-ellenes indulatokat nagyérdemű hallgatóságában. Amúgy – és nem mellékesen – sokat elárul fenti lelkésznek az a kijelentése, miszerint „a zsidó faj” beteges és romlott pszichéjét taglaló beszédért, avagy az izraeli elnöknek adresszált kurvaanyázásért tessék Petőfit vagy Szabó Dezsőt beperelni. Nem is a lelkész megszokott aljasságára és mással takarózó gyávaságára gondolok, hanem ostobaságára és/vagy cinizmusára. Hiszen vagy hermeneutikai és retorikai tudatlansága okán nincs tisztában azzal, mit jelent egy szövegnek a textuális és történelmi környezetéből való kiemelése és más kontextusba való elhelyezése, vagy tudja, de teszi az ostobát. A legvalószínűbb, hogy az ostobaság és a cinizmus egyszerre jellemzi a fenti lelkészt.
Bölcskei püspök ostorozza a politikát, ostorozza a neki nem tetsző politikai szereplőket, a brutális rendőrséget, s az egyházakat „méltatlanul” kritizálókat, ámde mintha nem ismerné a Hegyi Beszédben elhangzó nevezetes jézusi példázatot a szálkáról és a gerendáról.
Segítsünk neki: Máté evangéliuma 7,5.
A szerző vallásfilozófus
