Forrás: Népszava

Vasárnap délután a Wallenberg szobornál csendes tüntetők gyülekeztek. Olyanok, akik nem tudnak felejteni és akik nem akarnak veszélyes időkben elhúzódni a világ bajától.

A szoborba öntött embermentő – tehát veszélyhelyzetben is önfeláldozó, cselekvő – svéd diplomata lábánál gyülekeztek a felejteni képtelenek. Ők hat évtizeddel ezelőtt – kirekesztve a magyar társadalomból, a halálfejesektől és nyilaskeresztesektől, a kirekesztő törvényektől megfegyelmezve és feljelentőktől rettegve, megfélemlítve és tehetetetlenül élték meg a Horthy proklamáció sikertelenségének, a nyilaspuccsnak, az éhségnek és a rettentő kiszolgáltatottságnak, a hitleri fasizmus akkori végnapjainak tragédiáját. S végül persze kifosztottan, de jó reménnyel a „hitleráj” véres bukását. Többnyire itt Budapesten. Mások pedig a magyar főváros eleste után puskatussal ösztökélve tántorogtak az óbudai téglagyártól a határ felé. Erőltetett menetben Abda felé és Mauthausen felé „földre rogyván, bolondul újra lépkedve.” A legtöbben talán soha oda nem érve…

Nem voltunk mi, emlékezők vasárnap elegen. Hiányoztak a közönyösek és a gyávák, a cinikusok és félénkek, a lusták. Ők lennének nagy többségben? Elfásultan minden politikától vagy talán a rossz és üres fizetett propagandától. Ennyi közönyös lenne és ennyi könnyen-felejtő?

Nincs egyértelmű válasz.

A mai nem-emlékezőknek, a nem-tiltakozóknak, a visszavonulóknak a fülébe üvöltött Bálint Györgynek, a lelkiismeret toronyőrének szavaival Hegedűs D. Géza színművész. Ébresztőt kiáltott. Bálint György Diogenészét idézte meg. Azt az értelmiségit, aki egy hordóba telepedve bújik el a Világtól. A különféle Gárdák elől. Abban a reményben, hogy nem ér fel hozzá a külvilág zaja, rémülete, harsogó gyűlölete. A művész ama értelmiségit szólította meg ily módon, aki visszahúzódik a Közügytől, a saját nem túl kényelmes hordójába, azt hívén, hogy megvédi őt a hordó dongája: s magányos értelmiségi maradhat akkor is, ha a csőcselék odakünn üvölt.

Ébresztőt fújt korának Diogenészei fülébe a végül is erőszakkal elpusztított antifasiszta publicista. De amíg írhatott, remélt: „Mi nem keseredünk el, ó Diogenész, mi felháborodunk… Elkeseredni annyii, mint… vállat vonni, hátat fordítani. Mi felháborodunk, ó, Diogenész. Felháborodni annyi, mint szembeszállni. Ez a mi magánéletünk, ez a rendíthetetetlen és megvesztegethetetlen felháborodás – írta Bálint György, amikor Hitler és Szálasi csürhéje még csak a városkapuk előtt állt…. Mi nem vigasztalódni akarunk, hanem meg akarjuk szüntetni az okokat, melyek miatt vigaszra szorulnánk. Te elbújsz, hogy ne halljad a röfögést a piacról és ezt fölénynek nevezed…”

Bálint hitte, hogy a hozzá hasonlókhoz eljut a szava, és ez a szó tölti be az agorát…

Megjegyezzük talán a „Toronyőr” publicista, a messzi tekintő Bálint György világtól elbúvó bölcse nem volt azonos az igazi Diogenésszel. A ma filozófiatörténésze: Pais István szerint Szinopé szülötte: Diogenész – megvetette valójában a zsarnokokat, és nem is titkolta a véleményét. Csendes bölcs is lehet végtére bátor: a hódító Nagy Sándor hadvezérnek, aki meg akart vele ismerkedni, azt mondta Diogenész: állj arrébb és ne fogd el tőlem a Napot. A zsarnoknak vélt hadvezér megsértéséhez pedig igazi bátorság kellett.

N. Sándor László