Népszabadság * Eörsi Mátyás * 2007. október 17.
„Amidőn az Attac ezt a megemlékezést Bush elnökkel szembeni kritikára használta fel, Szálasit relativizálta! Bush elnök ugyanis, mint minden demokratikus állam vezetője, bírálható és vitatható, de Szálasi egy demokrata számára nem lehet vitatható, csakis egyértelműen, világosan és teljes egészében tagadható.”
A nyilas hatalomátvétel 63. évfordulójának előestéjén néhány civil szervezet felemelő megemlékezést szervezett a Szent István parkban a Wallenberg-szobornál. A megemlékezésen Gerendás Péter énekelt csodálatosan, Hegedűs D. Géza megrendítő erővel olvasta fel Bálint Endre Válasz Diogenésznek című művét. Felszólalt Iványi Gábor lelkész, hallhattuk Donáth Ferencet, láthattunk egy sokkoló rövidfilmet. A magyar romák képviseletében Kolompár Orbán szólalt fel. Az idősebbek kételkedve csóválták fejüket, amikor azt hallották, hogy 1944-ben a nyilas hatalomátvétel megelőzhető lett volna, ha akkor is annyian jöttek volna össze, mint a mostani ünnepi megemlékezésen, és nem kevesen vitatták a szónok véleményét, mely szerint a mostani neonáci jelenségekkel szemben a gyűlöletbeszéd bűncselekménnyé nyilvánítása lenne a leghatékonyabb fellépés. Sebaj: Szálasi Ferenc hatalomra kerülésének évfordulója relevánssá és indokolttá teszi a gyűlöletbeszéddel és más hasonló aktuálpolitikai ügyekkel kapcsolatos kérdések felvetését és megvitatását.
Az intézményes nácizmus legyőzése után a legtöbbet hallott két szó Európában az volt, hogy „Soha többé!” A „Soha többé!” nem holmi óhaj, hanem valódi politikai agenda, amelynek értelmében például Németországban és Franciaországban a jobboldali pártok semmilyen szellemi, kulturális közösséget nem vállalnak a szélsőjobboldali erőkkel. A „Soha többé!” a szó legszélesebb értelmében vett politikai elkötelezettségét jelent, mely meghatározza a fasizmushoz és a neonácikhoz való viszonyt, úgy, hogy az nem tűr meg semmilyen aktuálpolitikai értelmezést. A nácizmus vagy a neonácik vonatkozásában nem lehet szó bal- vagy jobboldalról, nem lehet oda nem tartozó ügyeket az asztalra tenni.
A megemlékezésen részt vett számos ismert pártpolitikus (jómagam csak kormánykoalícióhoz tartozó politikust láttam, bár meglehet, ellenzéki is jelen volt), ám a megemlékezésen nem lehetett látni egyetlen pártzászlót sem, nagyon helyesen. Volt néhány tábla, ezeken – szintén helyesen – a „Soha többé!” felirat szerepelt. Egy kivétel akadt: az Attac nevű radikális baloldali szervezet egyedül lengette zászlóit, ami persze azt sugallta, hogy a Szálasi hatalomátvételére történő megemlékezés ürügy arra, hogy az Attac saját magát népszerűsítse.
Megrökönyödést azonban csak egy különös tábla keltett. Ezen a következőket lehetett olvasni: Ahmadinezsad az iráni Hitler = Bush, No 1. terrorist. Lehet vitatkozni arról, hogy Ahmadinezsad iráni elnök, aki nemcsak egy rettenetes, hanem egy igen veszélyes alak is, valóban az iráni Hitler-e. Talán van a kijelentésben némi igazságmag, és persze nem kis túlzás is, jómagam Ahmadinezsad ügyét nem hoztam volna a Szálasi-puccsra való megemlékezésre, de ez legyen ízlés és megítélés dolga. Ám Bush? Mint első számú terrorista? A nyilas hatalomátvétel évfordulóján? Micsoda bornírt aránytévesztés! Lehet bírálni Bush elnököt Guantánamóért, az iraki háborúért, számtalan intézkedéséért és kijelentéséért, mint, ahogy Európa legtöbb országában bírálják is, okkal és oktalanul, de épeszű ember nem nevezi terroristának, és különösen nem sorolja, mondjuk, Oszama bin Laden elé. Bírálják őt, hogyne, de nem Hitler vagy Szálasi hatalomátvételére emlékezve.
Az attacos fiatalember Bushnak nem sokat ártott, ám annál többet a nyilasok hatalomátvételére való megemlékezésnek. Amidőn az Attac ezt a megemlékezést Bush elnökkel szembeni kritikára használta fel, Szálasit relativizálta! Bush elnök ugyanis, mint minden demokratikus állam vezetője, bírálható és vitatható, de Szálasi egy demokrata számára nem lehet vitatható, csakis egyértelműen, világosan és teljes egészében tagadható. Bushról lehet vitatkozni, Szálasiról nem. Szálasi saját országát zilálta semmivé, saját országa polgárait gyilkoltatta meg százezerszám, ami a világtörténelem nem kevés gazembersége között is égbekiáltó. Szívesen megkérdeztem volna a fiatalembertől, aki számára Bush = Ahmadinezsad = Szálasi, hogy ha 1944 Budapestjén él zsidóként vagy cigányként, akkor is egyenlőségjelet tett volna-e Szálasi és a 60 évvel későbbi Bush elnök közé, vagy azt mondta volna, hogy ugyan: egyik kutya, másik eb!
Rettenetesen oda nem illő volt ez a tábla. Szívesen hinném, hogy csupán egyetlen fiatalember elszigetelt akciója volt, ám körülötte ott álltak az attacos zászlót lobogtatók, és egyikük sem figyelmeztette a fiatalembert arra, hogy táblája nemcsak az Attac megítélésének, hanem a fasiszta borzalom megítélésének is árt.
A szerző
az SZDSZ frakcióvezetője
Ajánlott Cikkek
október 18th, 2007 at 16:31
A megemlékezésen nemcsak az ATTACK felirata volt zavaró, hanem a speaker-nek a mondókája is. Amig papirról olvasta fel, addig a dologgal nem is volt semmi baj, valóban az 1944-es borzalmakról szólt. Azt követően azonban befejezésként, kvázi slusszpoénként felemlitette, hogy a kommunista borzalmak is szörnyüek voltak. Ez már nem ment neki folyamatosan, hiszen improvizált és szabadon nehezen fejezte ki magát. Ez azért is zavaró volt, nemcsak a dadogása miatt, hanem amiatt is, mert itt és most nem a Terror Házában voltunk és nem azért, hogy történelmileg a kétfajta diktaturát azonos nevezőre hozzuk. Ha ezt tudom, akkor talán el sem megyek.Szerencsére az őt követő szereplők még kisérletet sem tettek arra, hogy megint összemossák a két dolgot, amit véleményem szerint nem lehet (Schmidt MÁria történész asszonnyal ellentétben).