Héthatár
Gátjait törve árad az álszenteskedés. És most egy pillanatra feledjük az itthoniakat, a kivégzettek emlékműve előtt térdeplőket (újabb fellépés esedékes), akiket nem zavar, hogy a kivégzőosztagosok eszcájgját használják családi étkezéseiken, a liberális tanok hirdetőit, akiknek nincs elviselhetetlenebb, mint a „másik” ember, és főleg annak a véleménye, a rendőrt, aki a közjó elveire hivatkozva büntet, ha úgy érzi, nincs esélye a baksisra, az újságíró-szövetség újraválasztott elnökét, aki pártállami slapajként stikli miatt bukott le oda, ahol jellemóriásként ügyelheti a sajtóetikát, a minap nyilatkozó utolsó előtti kormányfőt, a hajdani spiont, aki azon szenveleg, hogy „nem ilyen országot képzelt el”, és sorolhatnánk, sorolhatnánk.
Most azonban pillantsunk át a határon, és hozzunk két példát, az egyiket közelebbről, a szomszédból, a másikat távolabbról, az Óperenciás tengeren túlról. (Persze ma már a határ szót sem vehetjük komolyan, a szomszéddal ugyanegy „integrált” Európa a hazánk, a távoli nagy ország, pedig ki más, mi más is lehetne, mint a szeretett bigbradör?) Északi szomszédunk, az 1947-es párizsi békeszerződésre hivatkozva, követeli a magyarországi „fasiszta jellegű félkatonai szervezetek” betiltását. Északi szomszédunk ma is hatályosnak ismeri el második világháborús „győzelme” után hozott fasisztoid törvényeit. Természetesen feledve, hogy a második világháborút kisded fasiszta államként élte át, sőt államiságát magát is éppen ekkor nyerte el. Ma újra – óh, lassan már húsz éve! Gratulálunk! – állam, ahol a kisebbségi emberi jogok kezelésekor még a mai magyar kormány által is észlelt „visszásságok” történnek, a cigány- és magyarveréstől a törvényhozás kirekesztő intézkedésekig.
Mit tesz isten, az Egyesült Államok törvényhozásának illetékes bizottsága – mindenfajta kötelező szankció nélkül – elítélte Törökországot az első világháború idején (a háttér jótékony félhomályában) végrehajtott népirtásért, amely még száz éve sincs hogy megtörtént. Az Egyesült Államok kormánya természetesen a világbékét érintő súlyos problémának érzi saját törvényhozásának csacsiságát, hiszen ez veszélyezteti szövetséges kapcsolatait azzal az állammal, amelynek szerepét nem lehet eléggé megbecsülni az amerikai békemisszió és demokráciaprojekt iraki megvalósítása terén. Hogy a lemészárolandó törökországi kurdokról (pedig mily nagy szerepük volt a hajdani örményirtásban…) és Izraelről ne is beszéljünk. A régebbi amerikai elnök magyarországi hakniállomásán mintha észlelte volna a háború utáni szlovákiai népirtás mai jóváhagyásának visszásságát, a mai szlovák kormányfő szeretné, ha visszakerülne pártja az európai szocialisták pártjába, és így tovább, és így tovább, a politikai élet, mi mást tehet, zajlik. Mi meg csak merengünk a hírek között. Elképzelünk például egy hajdani zsidószállító, majd a szlovákok által használatba vett német tehervagont, beleültetünk néhány főszereplőt a mai világ- és Európa-politika elhíresültjei közül, s elküldenénk őket Jerevánba, megnézni ama népirtás dokumentumait, amely népirtás még egy olyan szakember elismerését is kivívta, mint Adolf Hitler. Azután mindenki kapna egy kézitükröt.
Alexa Károly iodalomtörténész
