Forrás: ÉS

„Fasizálódó Magyarország”, „a nácizmus térhódítása Magyarországon”, „szélsőjobboldali akciócsapatok terjedő garázdálkodása”, „a fasizmus térnyerése” – ilyen és hasonló jajkiáltások sora volt olvasható az elmúlt hetekben, a Magyar Gárda színre lépése óta a demokratikus sajtó különböző orgánumaiban. De vajon tényleg ennyire drámai-e a helyzet, vagy csupán egy optikai csalódás áldozatai azok, akik náciveszélyt kiáltanak, a rasszizmus és a gyűlölet kétségkívül mind látványosabbá váló jeleit megtapasztalva. A kérdésre nem lehet egyértelmű igennel vagy nemmel felelni, ám az ország fasizálódására vonatkozó kijelentések nyilvánvalóan erősen túlzóak, és távolról sem fedik a valóságot. Ugyanakkor azonban nem lehet nem észrevenni, hogy az elmúlt években egyrészt korábbi rejtőzködő pozícióikat feladva a nyilvánosság elé léptek a szélsőjobboldali, hungarista eszmék képviselői, és megszaporodtak a hétköznapi fasizmus jelei is, másrészt jelentősen megváltozott az ezeket övező társadalmi klíma is. A radikalizálódás jeleit immár nem csupán a média híradásaiból követhetjük nyomon, hanem az utcán járva, üzletekbe betérve, szórakozóhelyeken üldögélve alkalmanként saját bőrünkön, közvetlenül is megtapasztalhatjuk. A kérdés azonban kérdés marad: csupán arról van szó, hogy felbátorodtak a szélsőségesek és immár nyíltan is merik hangoztatni gyűlölködő nézeteiket, vagy valóban jelentősen növekedett a magyar társadalomban a kirekesztők köre? S ha a két állítás valamelyikére, esetleg mindkettőre igen a válasz, akkor érdemes számba venni, hogy milyen tényezők játszhattak szerepet a jelenség kialakulásában.

*

Az elmúlt időszakban végzett közvélemény-kutatások számos kedvezőtlen jelenségről tájékoztatnak. Az Anti-Defamation League (ADL) korábbi vizsgálatai alapján arra a megállapításra jutott, hogy az Európai Unió tagországaiban – beleértve a régieket és az újakat – nagyjából a lakosság egynegyede táplál előítéleteket a zsidókkal szemben, és ebben – Hollandiát és az Egyesült Királyságot kivéve – nincs számottevő különbség az országok között. Az elmúlt másfél évtizedben e témakörben Magyarországon – elsősorban Kovács András által – végzett kutatások az ADL által megállapítotthoz hasonló nagyságúra becsülték a súlyosabb vagy enyhébb antiszemita előítéletekkel rendelkező lakosság arányát, és a kutatási tapasztalatok azt jelezték, hogy a zsidósággal szemben előítélettel rendelkezők nagyjából fele (10-15 százaléka) sorolható a szélsőségesen antiszemiták körébe. Más kutatók ennél valamivel magasabbra, a lakosság egyharmadára becsülték a zsidókkal szemben előítéleteket táplálók arányát.

Az ADL 2007-es vizsgálata már azt regisztrálta, hogy nem csupán Magyarországon, hanem Európa-szerte növekedett az antiszemitizmus elterjedtsége és intenzitása. 2005 és 2007 között Ausztriában 38-ról 54, Belgiumban 41-ről 54, Hollandiában 36-ról 46, Svájcban 38-ról 44, Angliában 39-ről 50, Magyarországon pedig 37-ről 50 százalékra emelkedett azoknak az aránya, akik szerint „a zsidók lojálisabbak Izraellel, mint saját hazájukkal, azzal az országgal, amelyben élnek”. Bár alacsonyabb ütemű, de az országok többségében növekedés tapasztalható azon állításokkal egyetértők körében is, akik úgy vélik, hogy a zsidóknak túlságosan nagy a befolyásuk az üzleti és pénzügyi világra. Magyarországon, valamint Ausztriában jelentősen – 46-ról 58, illetve 46-ról 54 százalékra – emelkedett azok aránya is, akik szerint „a zsidók túlságosan sokat beszélnek arról, hogy mi történt velük a holokauszt idején”. A liga ez évi jelentése külön kiemeli, hogy az antiszemita attitűdök az átlagosnál lényegesen elterjedtebbek, és az elmúlt évben gyorsabban is növekedtek az átlagosnál a vizsgálatban a posztszocialista országokat képviselő Magyarországon. S miközben ezzel egybecsengő jelenségeket érzékelünk mi magunk is a hétköznapokban, a hazai kutatások eredményei ennél összetettebben írják le a változásokat. Az ADL kutatásaival összhangban saját vizsgálataink eredményei is egyértelműen jelzik nem csupán az antiszemita, hanem általában a mássággal szembeni rasszista, kirekesztő attitűdök erősödését. Néhány hónappal ez előtt a Tárki idegenellenességgel foglakozó vizsgálatának azon megállapítása keltett feltűnést, amely azt jelezte, hogy nem csupán a napjainkban hazánkban is jelen lévő, hanem a valójában nem is létező népcsoportokkal szembeni elutasítás is jelentősen növekedett a lakosság körében, ami egyértelműen a xenofóbia általános terjedésére utal. Szetey Gábor coming outja kapcsán a Medián által végzett közvélemény-kutatás szerint az elmúlt években emelkedett azok aránya, akik szerint a melegek életvitelét jogi eszközökkel kellene korlátozni, holott a hazai közvélemény már korábban is meglehetősen elutasító volt a homoszexuálisokkal szemben. Míg Hollandiában a lakosság több mint háromnegyede, Csehországban pedig több mint a fele, addig Magyarországon kevesebb mint egyharmada támogatná a melegek házasodáshoz való jogát, ugyanakkor a felnőtt lakosság bő egyharmada támogatná a melegek emberi jogainak intézményes korlátozását. S amint erről a korábbiakban szó volt, a napjainkban végzett kutatások hasonló tendenciát jeleznek a zsidókkal szemben előítéletet táplálók esetében is: növekedett a negatív sztereotípiák elterjedtsége, és még inkább emelkedett a szélsőséges antiszemiták aránya.

*

Az előítéletek széles körű és növekvő elterjedtségéből azonban nem következik automatikusan a társadalom radikalizálódásának veszélye. Bár számszerű adataink nincsenek, semmi nem bizonyítja, hogy a századelőn Németországban népszerűbb volt az antiszemita gondolat, mint egy sor más európai országban. Ahhoz, hogy a rasszista előítéletek a demokrácia stabilitását veszélyeztető jelenséggé kumulálódjanak, számos más körülmény együttes fennállására volt szükség. A vesztes háború és az azt követő párizsi béke okozta megrázkódtatás, a kedvezőtlen nemzetközi helyzet, a rendkívül súlyos gazdasági válság, a demokratikus intézmények gyengesége és a demokratikus hagyományok hiánya, a demokratikus erők tehetetlensége és szétforgácsoltsága és a szélsőjobboldal integrálóképessége együttesen vezettek Németországban a fasiszta hatalomátvételhez. Maga a fasizálódás azonban szinte „észrevétlenül”, a „lelkekben” zajlott le Németországban. „A németség egy nemzedéke veszítette el akkor azt a lelki szervét, amely egy embernek tartást, kiegyensúlyozottságot és olyan morális nehezéket ad, amely megakadályozza, hogy a külső hatások játékszere legyen, és amely a lelkiismeret, a józan ész, a tapasztalatból leszűrt bölcsesség, az elvhűség, az erkölcs vagy az istenfélelem formájában nyilvánult meg. Egy egész nemzedék tanulta meg ekkor vagy vélte megtanulni, hogy ilyen fölösleges ballaszt nélkül is megy a dolog…” – írja az a konzervatív német fiatalember, Sebastian Haffner, aki az Egy német története című életrajzi regényében, lenyűgöző pontossággal meséli el azokat a „mély pszichológiai és hatalompolitikai mechanizmusokat”, amelyek Németországot felkészítették a „hagymázas őrületre”, a „józan eszeveszettség és a fennhéjázó gátlástalanság” elegyeként megjelenő fasizmusra. Amikor tehát a magyarországi radikalizálódás veszélyeit vesszük számba, akkor számos körülmény együttes alakulását kell szemügyre vennünk, önmagában az előítéletesség terjedése keveset mond el erről.

*

A közvélemény-kutatások segítségével a közgondolkodás és közhangulat mélyebb rétegeit elemezve a társadalmi klíma változásának fontos sajátosságait, a kirekesztéssel szembeni társadalmi immunitás csökkenését és a kirekesztés potenciális közönségének emelkedését figyelhetjük meg. A társadalom veszélyérzetének csökkenése, a közvélemény elbizonytalanodása és a társadalmi felelősségérzet csökkenése együttesen hívják fel a figyelmet arra, hogy a rasszizmusra fogékony közönségnek – a jelenlegi helyzetben – komoly tartalékai vannak. A társadalom ordas eszmékkel szembeni veszélyérzetének csökkenését látványosan jelzi a Medián véleménykutatása, mely szerint tíz év alatt igen jelentősen, 15 százalékkal csökkent azok aránya, akik társadalmi veszélyt látnak a nyilas, antiszemita eszméket hirdető csoportokban, ugyanakkor két és félszeresére – 5-ről 13 százalékra – emelkedett azok aránya, akik nyíltan támogatják az ilyen szerveződéseket. Összességében tehát ma már a társadalom alig több mint fele lát veszélyt a Magyar Gárdában és az ehhez hasonló alakulatokban. De a számok nyelvén túl a veszélyérzet csökkenését érzékelhetjük a Magyar Gárdáról folyó diskurzusban is, amelynek során a fasizálódás rémét emlegetők mellett legalább olyan arányban jelentek meg a balliberális oldalon is a problémát egy kézlegyintéssel elintézni szándékozók, jóllehet a helyzet dramatizálása semmivel sem veszélyesebb, mint azok mentalitása, akik – nyilván saját maguk megnyugtatása érdekében is – bagatellizálni próbálják a problémát. A jobboldali politikai elit és média pedig szisztematikusan azt sugallja, hogy a demokráciát nem a szélsőséges megnyilvánulások és csoportok, hanem az ezek jelenléte miatt aggódók veszélyeztetik. A társadalomra leselkedő veszélyek félreinterpretálása vagy bagatellizálása óvatlanná és sebezhetővé teszi a közösséget, és az általános veszélyérzet és védekezőképesség csökkenését idézi elő. S bár napjainkban még egyértelműen a józan többség uralja a közvéleményt, ahhoz, hogy ez így maradjon elengedhetetlenül fontos, hogy reális képünk legyen a társadalom fertőzöttségének és veszélyeztetettségének mértékéről.

A közhangulat romló állapotának fontos jellemzője a rasszizmussal szembeni erőteljes elbizonytalanodás. Legutóbbi kutatásaink azt jelzik, hogy az előítéletes egyharmad mellett a társadalom további bő egyharmada meglehetősen bizonytalan a rasszista, kirekesztő vélemények igazságtartalmának megítélése kapcsán. Nem csupán a különböző kisebbségekre vonatkozó negatív sztereotípiák elfogadottsága növekedett az elmúlt években, hanem azok aránya is, akik részben elfogadják ezeket a hamis állításokat.

Az előbbieknél több áttételen keresztül jelzi a társadalom fokozott sebezhetőségét, hogy az elmúlt években erősödött a felelősséghárítást jelző attitűd is a felnőtt lakosság körében. Ennek számos megnyilvánulása közül talán a leglátványosabb, hogy számottevően emelkedett azok aránya, akik kizárólag más nemzetekre vagy a körülményekre kívánják hárítani a felelősséget a magyar történelem kedvezőtlen fordulataiért. Öt év alatt tíz százalékkal emelkedett azok aránya, akik szerint a magyarországi holokausztért kizárólag a náci Németországot terheli felelősség, és hasonló mértékben növekedett azok aránya is, akik úgy tudják, hogy a holokauszt idején a magyar lakosság többségének magatartására az volt jellemző, hogy segítették és bújtatták az üldözötteket. Ugyanezt jelzi, hogy a felnőtt lakosság 58 százaléka ma is azt gondolja, hogy Magyarországot a németek kényszerítették bele a II. világháborúba, és az emberek közel fele a II. Magyar Hadsereg pusztulásáért is részben vagy egészben a németekre hárítja a felelősséget. És amint a továbbiakban részletesebben szó lesz erről, ennél is erőteljesebb felelősséghárító tendenciák érvényesülnek a közelmúlt történelmével, a rendszerváltással és napjaink társadalmi problémáival összefüggésben is.

A veszélyérzet és a társadalmi felelősségvállalás csökkenése, valamint a rasszizmussal szembeni elbizonytalanodás nem csupán a jelen, hanem a közeljövő szempontjából is fontos indikátora a társadalom állapotának. A korántsem elenyésző rasszista kisebbség és a demokratikus többség növekvő részének elbizonytalanodása együttesen már komoly figyelmeztetés. Azok számára is, akik kézlegyintéssel kívánják bagatellizálni a veszélyt, de elsősorban azoknak, akik – politikai haszonszerzés reményében – ezekkel az indulatokkal próbálnak játszani, és azzal áltatják magukat, hogy megkaparintva a hatalmat, nekik majd sikerül féken tartani az őket hatalomba segítő szélsőségeseket.

Az antiszemita, rasszista attitűdök terjedése önmagában is komoly válságra utal, veszélyessé azonban akkor válnak e jelenségek, ha a legyengült immunrendszerű társadalomban „integráló” közegre lelnek, és politikai tényezővé növik ki magukat. Hasonlóképpen a Magyar Gárda-típusú szélsőséges szervezkedések is akkor jelentenek valódi veszélyt, ha elszigeteltségükből kilépve jelentős politikai erők munkálkodnak integrálásukon, azon, hogy beszédmódjuk és ideológiájuk a mindennapok megszokott részévé váljon.

A terjedő rasszizmus okaira választ keresve a legkézenfekvőbb magyarázatként a gazdasági helyzet, az életkörülmények, életkilátások hirtelen és nagymértékű rosszabbodása adódik. Balgaság lenne vitatni, hogy a közvetlen kiváltó okok között ezeknek meghatározó jelentőségük van, hiszen a jelenség nyilvánvalóan nem független az életviszonyok romlásától.

Fenyegetővé a rasszizmus akkor válik, ha e két tényező, a súlyos gazdasági helyzet okozta nehézségek és a rasszista előítéletek valamilyen módon társadalmi szinten is összekapcsolódnak, ok-okozati viszonyba kerülnek. Ehhez pedig az szükséges, hogy legyen olyan komoly politikai és médiabefolyással rendelkező réteg, amely a mindennapok részévé teszi a gyűlöletbeszédet, és akár nyíltan, akár kódoltan a társadalom által észlelt legsúlyosabb problémákat összekapcsolja az antiszemita, rasszista előítéletekkel, azaz kimondva vagy kimondatlanul egy-egy kisebbség tagjait teszi felelőssé a válságért. Ha a magyarországi helyzetet súlyosnak minősítjük, ezt éppen azért tehetjük meg, mert az elmúlt évek során a szemünk láttára teremtődtek meg ezek a körülmények.

A gyűlöletbeszéd lassan egy évtizede mindennapjaink része. Valójában – az egyetlen, Heti Választól eltekintve – a hangnemet illetően nincs különbség a szélsőjobboldali és a jobboldali média között, ami már csak azért sem meglepő, mert személyi állományukban is jelentős átfedések tapasztalhatók. Mint ahogy oda-vissza szabad az átjárás a legnagyobb ellenzéki párt és a szélsőjobboldal között is. A hungarista hetilap főszerkesztője a Fidesz-rendezvények rendszeres résztvevője, a párt kulturális tagozatának oszlopos tagja, a Jobbik elnöke és a Fidesz elnöke együtt alapított polgári kört, a Fidesz országgyűlési képviselője beszédet mond a Magyar Gárda megalakulásakor, és a Fidesz szellemiségéhez közel álló Magyar Nemzet nem egy újságírójának nevével találkozhatunk rendszeresen szélsőséges lapok és portálok oldalain. Orbán Viktor sem azzal lépte át a Rubicont, hogy nem határolódott el a Magyar Gárdától, ezt már sokkal korábban megtette, amikor a fasiszta szellemiségű Demokrata olvasását ajánlotta híveinek; amikor önmagát a nemzettel és a hazával azonosítva a parlamentben hazaárulónak bélyegezte azokat, akik bírálták politikáját; amikor idegenszerűnek, genetikusan nemzetellenesnek minősítette a magyar baloldalt. Újdonságként legfeljebb annyit állapíthatunk meg, hogy manapság már többet tartózkodik „odaát”, a demokrácia ellenségeinek túlpartján, mint a demokratikus térfélen. Ezek az átjárások, személyi átfedések nagyon is tudatos üzenetek a határok elmosásáról. Mint ahogy üzenetértékű a narratíva, mely egyrészről a haramia, tolvaj, beteges hazudozó kormányról, másrészről a nemzeti érzéstől fűtött, jó szándékú, ám megtévesztett fiatalokból verbuválódó Magyar Gárdáról szól. Ha így festjük fel az alternatívát, akkor a választás egyetlen „tisztességes magyar ember” számára sem lehet kétséges.

A politikai ellenfél egzisztenciális és fizikai fenyegetése, a tudatos hazudozás, a rasszista és kirekesztő hangnem az ellenzéki parlamenti pártokat támogató orgánumait éppen úgy jellemzi, mint a szélsőjobboldali sajtót, és minden más állítással ellentétben nem a balliberális, hanem a Fidesz-közeli média és értelmiség fasiztázza le rendszeresen politikai ellenfeleit. A Szetey Gáborról a jobboldali rádió honlapjára felkerült elborzasztó montázs az önmagát mérsékeltnek tekintő jobboldali média jelentős részében sem elszigetelt jelenség, legfeljebb ott jobban – bár egyre kevésbé – ügyelnek a csomagolásra, és súlyt helyeznek a rasszizmus és homofóbia metaforikus megjelenítésére.

A rasszista és kirekesztő indulatok mozgósításához nemcsak a stiláris, hanem a tartalmi kereteket is a média teremtette meg. A fideszes politikai elit és a radikalizmusban előtte járó Fidesz-közeli média korábban soha nem tapasztalt hatékonysággal működött az elmúlt években. Miközben hosszú évek fáradságos propagandamunkájával sikerült a társadalom széles rétegeivel elhitetni, hogy jelenlegi bajaink okai alapvetően a rendszerváltás elégtelenségeire vezethetőek vissza, szorgosan munkálkodtak azon is, hogy megnevezzék a társadalmi csoportokat, amelyek mindezért felelőssé tehetők. A hosszú évek óta hintett mag, nem meglepő módon az életkörülmények hirtelen romlását követően fordult termőre. Bár a közvélemény a kezdetektől gyanakodva és egyre fokozódó ellenszenvvel kísérte figyelemmel a rendszerváltás megvalósulását, az elmúlt néhány évben drámai fordulatot vett a folyamat. Napjainkban a felnőtt lakosság közel kétharmada vélekedik úgy, hogy Magyarországon nem történt valódi rendszerváltás, illetve, hogy amit rendszerváltásnak nevezünk, az nem volt egyéb, mint az ország kiárusítása. A 90-es évek elején lefolytatott társadalmi viták élednek újra. Manapság lényegesen többen támogatnák a kommunista vezetők jogi felelősségrevonását és a hatalomtól való eltiltását, mint a rendszerváltás kezdetén. Ugyancsak hatalmasra növekedett a reprivatizációt helyeslők és az állami tulajdon külföldieknek történő eladását elutasítók aránya. Néhány év alatt drámaian emelkedett azok aránya, akik a külföldi tőkét és az országban élő idegeneket teszik felelőssé a jelenlegi helyzetért. A lakosság csaknem háromnegyede úgy gondolja, hogy akkor lett volna igazi rendszerváltás, ha minden magyar kézbe kerül, ami a magyaroké volt, és az emberek kétharmad része azzal is egyetért, hogy Magyarországon ma sem a magyar érdekek érvényesülnek elsősorban, az ország idegen hatalmak érdekeit szolgálja ki. Látványosan növekszik a piac- és magántulajdon-ellenes, antikapitalista, antimodernista attitűd elterjedtsége, manapság a felnőtt lakosság alig egynegyedéről mondhatjuk azt, hogy a demokratikus átalakulás elkötelezett támogatója. A rendszerváltás megkérdőjelezése régóta sarkalatos pontja a Fidesz retorikájának, és mint minden demagógiában, ebben is az az életveszélyes, hogy miközben számos részigazságot tartalmaz, egészében tökéletesen hazug és kártékony választ ad a valóban feszítő társadalmi kérdésekre. Hiszen nem vitás, hogy a gazdasági rendszerváltás és ezen belül elsődlegesen a privatizáció folyamata semmilyen szempontból nem feleltethető meg az igazságosságról alkotott elképzeléseinknek, ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy az állami tulajdon tömeges lebontása soha, sehol a világon nem az igazságosság elve alapján zajlott. (Mindez persze nem jelenti azt, hogy ne történhetett volna a nálunk tapasztaltnál ízlésesebben.) Nem csupán azért nem nyomhatott többet a latban az igazságosság szempontja, mert ez katasztrofálisan lelassította volna a magánosítás folyamatát, azért sem, mert a tulajdonnal kapcsolatban vagy számtalan igazság létezik, vagy egy sem. Egy olyan országban, ahol az elmúlt évszázadban különböző rendszerideológiák segítségével tömegesen túrták ki korábban megszerzett tulajdonukból egymást az emberek, nem létezik a tulajdonhoz köthető egyetlen igazság. A történet irracionalitását mi sem érzékelteti jobban, mint hogy éppen az a jobboldal szítja a rendszerváltással kapcsolatos indulatokat, és próbálja mindezért a felelősséget a kommunisták és az „idegenek” nyakába varrni, amely valójában levezényelte azt. Az 1990-ben győztes rendszerváltó MDF képviselőinek többsége ma már a Fidesz-vezette pártszövetség padsoraiban ül, ráadásul a kilencvenes évek elején éppen a Fidesz volt az állami tulajdon gyors lebontásának leginkább elkötelezett híve. Nem újdonság azonban, hogy a társadalmi indulatok nem a racionáliák mentén szerveződnek. Arról nem beszélve, hogy a Fidesz vezetői éppen úgy haszonélvezői voltak ennek az igazságtalan privatizációnak, mint az MSZP elitje, Gyurcsány Ferenc családja ugyanazon körülmények között, nagyjából ugyanolyan eszközökkel tehetett szert magánvagyonára, mint az őt ezért „karvalytőkésező” Orbán Viktor és környezete. (A különbség mindössze annyi, hogy a jelenlegi miniszterelnökben van annyi jó ízlés, hogy nem próbál politikai ellenfelével szemben tőkét kovácsolni olyasmiből, aminek Orbán is haszonélvezője volt.)

S bár a felelősség tetemes része mindezért a Fideszt és környezetét terheli, mégsem hárítható kizárólag a legnagyobb ellenzéki pártra. A társadalmi integráció rendkívül alacsony foka, a demokratikus hagyományok hiánya és számos más adottság mellett az Alkotmánybíróságtól az igazságszolgáltatáson keresztül a demokratikus média- és politikai elit tagjaiig mindenki kivette a részét abból, hogy idáig jutottunk.

*

A jobboldali sajtó mellett nem kerülhető meg a média általános felelőssége. Nem új keletű jelenség a média fogékonysága a szélsőjobboldali botrányhősök iránt. Nem Polgár Tamás (alias Tomcat) volt az első, aki egy közéleti műsorban mindenféle ellenvetés nélkül fejthette ki a humanizmus elemi normáit sértő, velejéig hazug nézeteit. A flitteres ruhában fellépő diszkósztárból punkká vedlett, majd a MIÉP frontembereként egzisztáló énekes nem csupán a kereskedelmi, hanem a közszolgálati televízió szórakoztató műsorainak is rendszeres fellépője, s amilyen rugalmasan váltott egykoron a diszkó műfajról a punkra, olyan lendületesen lép át a szélsőjobboldali párt színpadáról a televíziós show-műsorok világába. Hol zsűritagként, hol a parkett ördögeként láthatjuk viszont a legkülönfélébb csatornák műsoraiban, anélkül, hogy bárki bármikor megkérdezte volna tőle, mit gondoljunk tegnapi önmagáról. Nem ő az egyetlen, aki egyszerre lép fel szélsőjobboldali rendezvényeken és televíziós műsorokban, a rasszista, kirekesztő gondolatok hangoztatása nálunk a közszolgálatban sem jelent akadályt, ha valakitől a nézettség növekedését remélik. És nem csupán a szórakoztató, hanem a közéleti műsoroknak is kedvelt vendégei a szélsőséges vélemények megfogalmazói, botrányszagú megnyilvánulásaik közönségnövelő hatása ugyanis felülír mindenféle demokratikus normát.

Nehéz józan ésszel elfogadni a hazai jogalkotás és jogértelmezés azon gyakorlatát, amelynek értelmében a társadalom számára nagyobb értéket jelent a kirekesztők, a félelemkeltők, mint a kirekesztettek, megfélemlítettek szabadsága. Ha ugyanis elfogadjuk a szabadság klasszikus értelmezését, mely szerint a liberális demokráciában az egyének szabadsága addig terjed, amíg az nem sérti mások demokratikus jogait, akkor nyilvánvaló, hogy a félelemkeltők korlátlan szabadsága csak a megfélemlíteni szándékozottak szabadságának korlátozása útján valósulhat meg, hiszen jól tudjuk, hogy a félelemmentes élet a szabadság előfeltétele. És nem igaz az a gyakran – legutóbb a köztársasági elnök által – hangoztatott állítás sem, mely szerint a gyűlöletbeszéd korlátozása mindenféle társadalomkritika korlátozásának veszélyét magában hordozza. Nem kell ahhoz egyetemi végzettséggel rendelkezni, hogy meg tudjuk különböztetni a gyűlölködést és uszítást a jogos vagy jogtalan kritikától. Aki pedig erre nem képes, az alkalmatlan a bírói, ügyészi, rendőri hivatásra. Ha Ausztriában, Németországban, Franciaországban és egy sor más demokráciában fenntartások nélkül bíznak abban a jogalkotók, hogy a jogalkalmazó teljes biztonsággal képes ezeket elkülöníteni, akkor nálunk sem jelenthet ez teljesíthetetlen elvárást olyasvalakiktől, akik élethivatásukként választották, hogy ítélkezzenek mások cselekedeti felett. A jogalkalmazók iránti korlátozott bizalom pedig nem szolgálhat indokként a megfélemlítettek kiszolgáltatásához. Nem gondolom, hogy a gyűlölködéssel szembeni leghatékonyabb fellépés a büntetőjog lenne, az elmúlt tizenöt év fontos tanulsága volt azonban, hogy a jogalkotás és jogértelmezés soha nem szakadhat el a társadalmi valóságtól. Azok az eszközök ugyanis, amelyek hatékonyan védelmezhetik a demokratikus jogokat egy fejlett, stabil demokráciában, nem csupán hatástalanok, hanem alkalmanként kifejezetten kontraproduktívak lehetnek azokban az országokban, amelyekben sem hagyományokkal, sem stabil intézményrendszerrel nem rendelkezik a demokrácia. Az elmúlt években megtanulhattuk, hogy nincsenek helytől és időtől független, általános és örökérvényű jogi doktrínák, hanem a jogelveket mindig a létező társadalmi körülményekhez igazítva kell alkalmazni. És ezért elfogadhatatlan az is, amikor a politikai kultúra alakításáért felelős politikai elit tagjai a demokratikus politikai kultúra erejére hivatkozva utasítják el a gyűlölködés és uszítás büntetőjogi szankcionálását. Mert általánosságban igaz lehet, hogy ezek ellen a leghatékonyabban a demokratikus politikai közösség léphet fel, azért azonban, hogy nálunk ez nem történik meg, elsősorban éppen a politikai elitet terheli felelősség. A demokratikus pártoknak az elmúlt másfél évtized nem volt elegendő idő arra, hogy valamiféle egységes stratégiát, magatartásformát alakítsanak ki a szélsőjobboldali politikai megnyilvánulásokkal kapcsolatban. Így azután ha kifogásolták is a jobboldali pártok részéről a szélsőjobb irányába érzékelhető nyílt vagy hallgatólagos támogatást, ez a kívülálló számára – gyakran nem ok nélkül – nem tűnt többnek, mint a mindennapos politikai civódások aktuális felvonásának. És nem volt megalapozatlan a jobboldali vád, hogy a radikalizálódás veszélyének felemlegetése esetenként a politikai haszonszerzés eszközévé vált. Ahogy a Fidesz és korábban az MDF nem volt hajlandó tisztázni a szélsőjobboldalhoz való viszonyát, a baloldali és liberális párt sem volt képes egyértelművé tenni a közvélemény számára, mi az, ami belefér a demokratikus normákba, és mi az, ami elfogadhatatlan. Nem nyújtott világos és egyértelmű mintát a szélsőséges eszmékkel szemben tanúsított magatartást illetően sem. A 2002-es választási győzelem után meghirdetett árokbetemetés szemléletesen példázza a baloldali politikai elit éretlenségét. Olyan árkokat akartak elfedni, amelyeket pedig a demokratikus értékek megszilárdítása érdekében éppenhogy mélyíteni kellett volna. Az árok ugyanis akkor már alapvetően nem a különböző demokráciafelfogások között, hanem a demokrácia hívei és ellenségei között húzódott. Medgyessy Péter és kormánya azoknak kívánt békejobbot nyújtani, akik ajánlatára azt válaszolták, hogy szívesen temetnek árkot, csak előtte a „komcsik” feküdjenek bele. Hátborzongató mondat, a humanizmus alapértékeinek üzen hadat. Mint ahogy nem csupán a polgári kultúrát, hanem a legalapvetőbb emberi normákat sérti a beszédmód, ahogyan a Fidesz és szövetségesei, semmibe véve az érintettek személyes integritását és emberi méltóságát, a kormánypárti politikusokról beszélnek. Nem létezik olyan mély politikai szakadék két demokratikus párt között, amely magyarázatul szolgálhatna a beszédmódra, amely a harmincas évek radikális sajtójának színvonalára zülleszti a közbeszédet. Ha valakiknek lenne okuk nap mint nap kivonulni a parlamentből, azok éppen a kormánypárti politikusok, akiket viszont úgy tűnik, nem lehet megsérteni. Pedig ez a stílus már régen nem a két politikai oldal „magánügye”, hanem egy ország önbecsülését és méltóságát ássa alá.

*

A társadalmi klíma változása tehát nem jeleníthető meg önmagában a rasszista, antiszemita, kirekesztő attitűdök terjedésének mértékével. Egy lényegesen összetettebb folyamat eredménye az, amit azok érzékelnek, akik a fasizálódás rémét festik fel. Önmagában az a tény, hogy az elmúlt években növekedett a kirekesztő, nacionalista attitűdök elterjedtsége, illetve, hogy nőtt a szélsőségesen antiszemiták aránya, nem magyarázza a légkör drámai romlását. A demokratikus normák általános megrendülése, a társadalmi veszélyérzet és felelősségvállalás csökkenése, a közbeszéd színvonalának züllése, a társadalom bajairól felállított hazug diagnózis és az ehhez kapcsolódó bűnbakképzési mechanizmus sikeres működtetése együttesen élesztik fel a radikalizálódás veszélyétől való félelmet a demokrácia sorsáért aggódókban. S ha a társadalom fasizálódása erősen túlzó kifejezés is minderre, a társadalmi légkör drámai romlását felesleges volna tagadni.

Élet és Irodalom

51. évfolyam, 38. szám