Forrás: Mazsihisz

Zoltai Gusztáv 2007. szeptember 10-én elhangzott táblaavató emlékbeszéde a Városmajor utcai ortodox zsidó kórház előtt.

A költő csak a maga rémült szorongását írta le. És papírra vetette: milyen bénító, ijesztő az érzés, amikor „éjjel az órák össze-vissza vernek”.

De mi most azt is tudjuk: milyen pokoli a ránk törő szívdobbanás, hiszen 2007-ben az órák már egyenesen visszafelé járnak! És hirtelen éjfél van újra, pedig mi a napfényt vártuk, s a nevetés ideje helyett a nyirkos sötétség borul ránk.

Barátaim, ne beszéljünk képletesen! Ne bújjunk el a szavak homálya mögé! A 21. század – a demokrácia, a szabadság, a függetlenség gyönyörű ideje – törött órával jött el hozzánk. A mutatók 1944-et, 1945-öt jeleznek!

Az árpádsávos zászlók alatt vonuló, a fekete egyenruhában grasszáló nyilas bakancsosok újra az utcán vannak. „Szebb jövőt!” – kiáltásuktól hangos a Vár, a Duna-part, röplapjaik, könyveik, újságjaik szabadon kaphatóak, szónokaik most már nem is kódoltan, egyenesen hivalkodón uszítanak. A zsidózás közönséges szófordulat, az otromba indulat mindennapos megnyilatkozás.

Most már csak az a kérdés: meddig megy ez így, meddig tart, tarthat ez a kurzus?

Álljunk meg egy pillanatra!

1945. január 14-én, délelőtt 11 órakor – hírhedt páterükkel, Szálasi zászlóavató hű papjának vezetésével – nyilaskeresztes rohamlegények jelentek meg a Városmajor utcai ortodox kórház aulájában, a folyosókon, a kórtermekben. Élesre töltött géppisztolyaikból azonnal tüzet nyitottak. Lelőtték a főorvost, Bíró Dánielt, le az egészségügyi személyzetet; aztán a fekvő betegeket az ágyaikban, sokat szíven, tarkón találva, másokat hátul ért a golyó; voltak, akiket az udvaron végeztek ki, néhány menekülőt az alagsorban, a szeneskamrában.

De hogy a pokol igazi legyen, valóságos dantei infernó, a vértócsában megdermedt halottakat leöntötték petróleummal és felgyújtották. Az épület két napig lángolt. Csakhogy az igazi borzalom nem ez. A szovjet csapatok ugyanis már a szomszédban álltak. A Volgától ezer és ezer győztes csatában jutottak el idáig, s nyilvánvaló volt, hogy még ötszáz méter és a haláltáncnak vége.

De nem! A nyilassávos, bakancsos osztag tébolyult hittel lövöldözött és rabolt tovább, tovább a szomszédos épületekben is, a Maros utcában, az Alma utcában; a legutolsó órán sem feledve a hősi bátorságot, a kéjes ősi virtust, mert hiszen tehetetlen öregeket, nőket és gyerekeket öltek meg, s a tetemeket diadalmasan felgyújtották. Csak itt, az ortodox kórházban százharminc fekvőbeteget és 24 orvost, ápolót gyilkoltak meg, s ma már nem is tudjuk: a közeli házakban hányakat, kiket.

Pár nappal később a szovjet hatósági szemlész szenvtelen szavakkal írta le ezt a mondatot: „Találtunk egy női cipőt, benne megszenesedett lábcsonkkal.”

Hát ennyi. Ez, és így történt meg az élet és a halál mezsgyéjén, a magyar vallásos zsidóság egyik jelképessé lett egészségügyi intézményében, s vele a többi helyeken.

Mire szolgálhat a példa, amelyet most összeszorult szívvel idéztünk?

Nemcsak arra, hogy az órák ma már nem is össze-vissza vernek, hanem igenis visszafelé járnak!

És arra, hogy az emberben felébredt a sátán. Reméljük: egyelőre nem nőtt nagyra, kicsi még; kispatás Mefisztó, kezelhető, kordában tartható. Csak éppen vigyázni kell vele. Művészettel, irodalommal, kultúrával, neveléssel.

Talán így még lehetséges Bál-Belzebub lokalizálása, visszaszorítása, humanizálása. Ám, ha másfelé nézünk, ha egyetlen álmos pillanatra szem elől tévesztjük, máris kibújik bőréből, ágál, megkeresi hasonszőrű társait, jelszavakat skandál, felvonul, és élesre tölti a géppisztolyát.

Ezen az emlékező napon azért még illik valamit elmondani.

Hogy senki ne gondolja, ami egyszer megesett a zsidósággal, az újra megtörténhet vele. Büntetlenül senki nem léphet kétszer ugyanabba a véres folyóba. Mi is tudjuk az Ábrahámmal közölt szövetség bátorítását: „Ne félj!” -, mert az isteni pajzs veled van.

A papi segédlettel felavatott gárda megalakulása vízválasztó. Az egyenruhába belebújtak, a vezényszó elhangzott. Nagyjában-egészében kész a jelkép-, a cél- és az eszközrendszer is.

Csak a társadalom, a tisztességes és józan emberek összefogása, a közösen és hangosan elmondott „Nem!” szava hiányzik! A válasz. Az igazi. Az együttes akarat. Mert ami pár napja megtörtént, a szétszórtan szervezett találkozás a parkokban, a randevú az utcasarkokon kizárólag önképzőköri kezdeményezésnek tekinthető. És a folytatás?

Hol van a Városmajor utcai kórház szomszédainak tiltakozása? Miért maradt el a polgári lakóépületekben élő emberek kiáltása? Miért nem fogják meg egymás kezét Battonyától Velemig, Szegedtől Miskolcig, Győrig azok, akik pontosan tudják: holnap már ellenük vonulnak ezek a feltartott állú, feszes arcvonású, sávjelvényes urak? És aztán tüzet raknak a házunkban, s az utódok csak a romokat takaríthatják.

Miért nem látjuk újra és újra az élőláncot, ahol szilárd hitű tudósok, művészek, politikusok, járókelők és háziasszonyok vonulnak szorosan és eltökélten, mert hitet kell tenniük az Egyisten, a közös emberi értékek, az európai hagyományok és az igazi nemzeti kultúra mellett?

Vannak, lehetnek beteg pillanatok egy közösség életében. De az élet nem lehet örökké beteg, mert az a vég.

Nem magányos átkot szórunk a Városmajor utcába bevonuló és a máshová, máskor érkező – hírhedt alakokra. Hiszen a nap minden órájában velünk van a millió és millió jóérzésű ember, a barátaink ebben a hazában éppúgy, mint kontinensünkön máshol és a nagyvilágban mindenhol. Akik pontosan érzékelik: csak együtt és kizárólag közösen őrizhetjük meg a világot, annak sokszínűségét és csodás voltát.

Barátaim! Tapasztaltuk: olykor remeg a föld és reccsen az ég. Villámok futnak át a sötét felhők között, és ólmos eső hull a nyakunkba. Harc folyik, mert a Teremtő ellen fellázadt Bál-Belzebub, teremtményeire pedig fegyvert fognak bakancsos katonái. Ám a tor nem tarthat sokáig: a rossz varázslata véget ér, elmúlik, mint a boszorkányszerda, és a sas a porba hullik.

Pár nap és a zsidó naptár új évre fordul. Az ősatyák reménysége ismét bizonyosságot nyer; a jó Napja elindul felfelé az égen. Az elromlott, megbolondult óra mutatója pedig ismét felveszi a maga higgadt ritmusát, s helyreáll az Idő rendje. A reményünk mindenesetre nem vész el.

Csak a Városmajori kórház helye üres – az emlékeinkben mindenképpen él -, és a lelőtt betegek és orvosok hiányoznak mellőlünk. De ez az emléktábla jelezze: lelkünkben frissen él a soha el nem múló fájdalom.

Aki tudni akarja, mi a történelem, milyen az ember, ha ördöggé lesz, s milyen az, amikor a jó társak nem fognak össze a szépért, az igazért, az 2007-ben se feledje 1945. január 14-ét. S ezt az utcát itt Budán, a Városmajorban.

Köszönöm, hogy elmondhattam e márványba vésett betűk előtt megemlékező beszédemet.

Mazsihisz news