SZÉKY JÁNOS
Ötvenhat csapdája
Némelyek azt kérdezik, miért nem övezi 56-ot fél évszázad elteltével olyan össznemzeti mítosz, mint annak idején 1848-at. Azt felejtik el, hogy 1898-ban még állt Hentzi szobra, előtte, 1867-ben a politikai osztály többsége engedett a 48-ból, s mindezt még az önkényuralom idején a lehetőségek és tévedések józan, sőt néha kétségb”esett intellektuális fölmérése előzte meg. Ötvenhatról azonban nem született sem Forradalom után, sem Nagyidai cigányok. Nem illik felnőttként beszélni róla tanult politikusok/politizáló értelmiségiek között, s így naiv mítosznak sincs hely, olajnyomatnak a tisztaszoba falán.
Mítosz helyett széthullás
A helyzet egyre képtelenebb, ahogy távolodunk a rendszerváltástól. A jobboldalinak mondott kormánykoalíció 1992-ben azt igyekezett a köz tudomására hozni, hogy vannak igazibb 56-osok a mindaddig általános tisztelettel övezett liberális, „értelmiségi” 56-osoknál – azoknál, akik például civil minőségükben kiharcolták „a rendszerváltás napját”, a mártírok újratemetését. Nem derült ki viszont, hogy milyen az igazi, „jobboldali” 56, ha a ballib-értelmiségi változat hamis. A keresztény-nemzeti elméletgyártók ugyanis nem tudtak mit kezdeni a félbeszakított forradalom uralkodóan szocialista arculatával, a konzervatív hivatkozási alap gyérségével. A nyugati mintájú demokratikus intézményrendszer csak ígéretként derengett föl azon az őszön. Mindszenty bíboros – újraolvasva meglepően nem „reakciós”, hanem szabályosan konzervatív – nyilatkozatát valamiért nem tekintik alappontnak. Maradt tehát a tények közötti önkényes válogatás, a végső butaságig kilúgozott legenda a hősies politikai ösztönlények lázadásáról. Akik megváltották Magyarország becsületét, megmentették Európát az ázsiai mételytől, akiknek automatikusan igazuk van mindenben, s ezt éppen meghurcoltatásuk igazolja. Hűvösebben fogalmazva: a történelmet használó propagandisták nem egyszerűen a rossz döntés lehetőségét zárták ki a kanonizált körben, hanem egyenlőségjelet húztak az irracionális cselekvés meg a helyes cselekvés között.
A helyzet ma már kétségbeejtő, noha nem humortalan. Legújabban a Magyar Gárda avatott szimbolikusan ötvenhat fiatal újoncot, lyukas zászlóval, a kedvelt komikus magor parancsnokságával, ötvenhatos halálraítélttel mint zászlóanyával, árpádsávos karszalagot viselő barna ingesek közreműködésével. Az egész végérvényesen el van rontva, olyasfajta válság, amelyből nincs más kiút, mint nem venni róla tudomást. A tudomásul nem vételnek többféle módja van, például vállrándítással elintézni 56 politikai használatát, és csakis tárgyilagos történettudományi műveket olvasni, de ez tömegesen kivitelezhetetlen. Vagy pedig vállrándítással elintézni 56-ot általában.
Ez utóbbi megoldásról különben gondoskodik majd az idő, hiszen máris szavazati joggal bír az a korosztály, amelynek a rendszerváltás és a Kádár-kor nem több mint zörgő lap a tankönyvben. Csakhogy még évekig politikai kulcspozíciókat foglal el annak a rendszerváltó elitnek több képviselője, amely valamiféle üdvtörténeti kapcsolatot tart számon az 1956-os forradalom és szabadságharc, illetve a mai rendszer között, és másoktól is elvárná, hogy higgyenek benne.
Annus fallibilis
Jellemző, hogy 56 közjogi örökségeként manapság olyan egyetemes értékekre hivatkoznak, mint a többpárti demokrácia, a szabadságjogok és a nemzeti függetlenség. A rendszerváltáskor megfogalmazott alkotmány azonban vagy kinyilvánítottan, vagy hallgatásával elveti az olyan sajátosan 56-os elveket és célokat, mint az alulról fölfelé piramisszerűen építkező tanácsrendszer, a külpolitikai semlegesség, a köztulajdon uralma vagy a munkás-önigazgatás. A fogalmazók szeme előtt talán Jugoszlávia példája lebegett, ahol az önigazgatásos szocializmus és a semlegesség együttese nem akadályozta meg a társadalmi egyenlőtlenségek kialakulását. A nyolcvanas évek azonban negyvenszázalékos életszínvonal-zuhanáshoz vezetett, annak összes – demokratikusan csillapítatlan – politikai következményével.
Mi történik, ha mindez többpártrendszerrel társul, de kapitalista viszonyok nélkül? Az alig tagolt társadalomban a pártok nem megnyerni kívánt választói csoportok eltérő érdekeit képviselik, racionális gazdasági programokkal, hanem a csupasz politikai hatalomért, az állami újraelosztás váltókezelői posztjaiért küzdenek ideológiai zászlók alatt. A kettős hatalmi hierarchiából adódó viszályok a végletekig éleződnek. Alighanem hamar összeomlik az egész. (Ennek különben már 56-ban megmutatkoztak az előjelei. A forradalom lényegében gazdasági áramszünet volt. Október 26-án leállt a termelés. A munkás- és forradalmi tanácsok egyik fő tevékenysége a sztrájkbizottságok létrehozása volt; és félreértés ne essék, az októberi általános sztrájkkal még a szovjetek cinkosának tartott Nagy Imre-kormányt akarták a politikai követelések teljesítésére kényszeríteni. A minisztériumok kongtak. Bár a kisgazdák méltánytalanul kevésnek tartották a felajánlott három miniszteri posztot, a kényszerhelyzetre való tekintettel mégis elfogadták; a kényszerhelyzethez viszont a gazdasági összeomlás réme is hozzátartozott. Kovács Béláék egyébként ugyanazt a Varga István professzort bízták meg a stabilizációs program kidolgozásával, akit a következő hónapban Kádárék az egyik reform-főbizottság élére neveztek ki.)
Míg a színfalak mögött zajló, tényleges rendszerváltási folyamatban 56-ról – alapos okkal – inkább hallgattak, csakugyan „kulcsfontosságúvá” lett abban a néhány szertartásos órában, amelyet a nyilvánosság fordulópontnak érzékelt. Mivelhogy ekkor vonták be a publikumot a történetbe, ha nem is mint cselekvő erőt, de legalább mint élő közönséget, ünnepi érzésekkel jutalmazott statisztériát. Az újratemetés például a Történelmi Igazságtétel Bizottság civil kezdeményezése volt, még a pártok megalakulása előtt. A közvéleményt megdöbbentették a megtorlás kiterjedtségéről és vadságáról nyilvánosságra hozott adatok, de senki sem gondolta az újratemetést és a rehabilitálást az átmenet elégséges feltételének. Később, fokozatosan vált a játszma központi tétjévé, s ebben az ésszerű taktikai megfontolásoknak éppúgy részük volt, mint az elveknek. Az ellenzék, főként az SZDSZ és a Fidesz látványosan végezni akart a Kádár-rendszerrel, egyszersmind erősíteni pozícióját a tényleges rendszerváltás színhelyén, a Nemzeti Kerekasztalnál.
Csakhogy még az újratemetés előtt valami történt, amivel az ellenzék a hétről hétre változó helyzetben nem számolt. A Kádár-rendszer – mint politikai szisztéma – megszűnt létezni. A névadót 1989. május 9-én megfosztották párttisztségeitől, a második Németh-kabinet szakértői kormánnyá nyilvánította magát, eltörölték a káderhatásköri listát, felfüggesztették a vízlépcső építését, a nyilvánosság azt látta, hogy érvényesülnek a szabadságjogok. Megszűnt a KB-titkárok és az alájuk tartozó pártközponti osztályok „politikai kormány”-funkciója, az addig ügyintézéssel foglalkozó „állami vonal” saját politikai hatalomra tett szert. Az Ellenzéki Kerekasztalnál márciusban még arról vitatkoztak, hogy az MSZMP reformerőivel vagy hatalmi központjával tárgyaljanak – júniustól, a plenáris, középszintű és munkabizottsági tárgyalások kezdetétől mindinkább az derült ki, hogy „MSZMP” címen az Igazságügyi Minisztérium, a minisztertanácsi hivatal, az „államminiszteri titkárság” vagy – nem utolsósorban – a Belügyminisztérium embereivel ülnek szemben. A kormány óvatosan, de hathatósan addig is támogatta az újratemetés ügyét, most pedig fölismerte, hogy a tömegrendezvényből politikai haszna származhat. Így míg egyik énjével irdatlan belügyi készültséget rendelt el, s kényszeresen vigyázott arra, nehogy elfajuljanak az események (mint Kenedi János Kis állambiztonsági olvasókönyvéből tudjuk), a másik énjével koszorúzott, és egész napos élő tévéadásról gondoskodott. Az avatatlan szemlélő a helyszínből, a külsőségekből, a diplomaták jelenlétéből, a közvetítésből azt szűrhette le, hogy ez többé-kevésbé hivatalos rendezvény – megtörtént a rendszerváltás, éspedig úgy, hogy ez már nem „az” a rendszer.
Az ellenzék azonban nem tudott szabadulni a május előtti sémától. Egyfelől úgy fogta föl az újratemetést, mint a Hatalmon aratott győzelmet (ami nem történt meg), másfelől úgy, hogy ez a győzelem azonos a kádárizmus morális halálával (ami megtörtént). Ezzel a leváltandó rendszert a Kádár-rezsimre egyszerűsítette, a rendszert gonosz személyekre, a leváltás indokát pedig egy erkölcsi kérdésre, az 56 utáni terror bűnére. Ám az elképzelt forgatókönyvből nem lett valóság. Megmaradt, és nem is gyengült meg végzetesen anyagilag és személyileg – nem „a” Kádár-rendszer, hanem az új állami-technokrata elit, amely a nyolcvanas évek végére leváltotta a régi gárdát, és maga is túllépett Kádáron. (Már amennyire Magyarországon túllépésről lehet beszélni.) Persze hogy nem történt meg a rendszerváltás – ha nem ismerik el a megtörténtét. Ha a demokrácia védelmében végzett legfőbb tevékenység a személyek kipécézése, az üdvtörténeti sémától való bűnös eltérések ostorozása. Hogyan lehetne szakítani a kádárizmussal, amikor egyéneket és tömegeket újra meg újra kádáristának – s ezzel a demokrácia nem egyenrangú résztvevőjének – bélyegeznek? Miközben saját oldalukon egyszer sem néznek szembe azzal, hogy mit is vettek át gondolattalanul az előző rendszertől?
Hitler, Sztálin, Franco
A hazai politikai beszéd egyik olcsó közhelye a nácihasonlat. Emögött az a tétel rejlik, hogy egyik diktatúra olyan, mint a másik, tehát minden diktatúra olyan, mint a hitleráj. (Mellékfeltevés: minden kommunista sztalinista.) Önnön szellemességüket roppantul élvező publicisták módfelett cizellált allegóriákat képesek előállítani, ahol a kádári Magyarország szakasztott olyan, mint a Harmadik Birodalom, az 56 utáni terror a vészkorszak megfelelője, Kádár Hitleré, MSZMP = NSDAP, KISZ = Hitlerjugend stb., stb. A párhuzam olyankor válik kellemetlenné, amikor élesben határozza meg a hivatásos politikusok gondolkodását.
Holott ha létezik valamennyire analóg eset, az a spanyol diktatúráé. Talán lehetne okulni belőle. Másfél évtizedes totalitárius szakasszal kezdődött, az országot az éhínség határára sodró gazdasági mániákkal, nemzetközi elszigeteltséggel, a közoktatás ideológiai vezérlésével. A következő két évtizedben az elnyomás csillapult, a totális hatalomból unalmas tekintélyelvű rezsim lett. A technokraták gondjára bízott gazdaság gyorsan fejlődött, az ország „polgárosodott”, az emberek életminősége példátlan mértékben javult. A külföld – nevezetesen az Egyesült Államok – ugyanúgy „megbocsátott” a Hitler és Mussolini támogatásával hatalomra jutott generalisszimusznak, ahogy a nyugat-európai vezetők is kézről kézre adták a szenilis Kádárt. A demokratikus átmenetet ott sem tömegmozgalom kényszerítette ki, hanem a diktatúra elitjének józan és intelligens része egyezett meg az ellenzéki elittel. Mely utóbbi, szabad választások híján, egyelőre csak történelmi érvekkel és a demokráciák általános tapasztalataival igazolhatta fontosságát. Mindamellett a spanyolok egyharmada máig meg van győződve, hogy Francónak 1936-ban igaza volt.
A két történet között azonban akad néhány fontos különbség. Először is Franco terrorja nagyságrendekkel véresebb, nem háromszáz, hanem óvatos becslés szerint is harmincezer embert pusztított el a polgárháború után. Másodszor, Spanyolországban kapitalizmus volt, a nemzetgazdaság a világgazdaság szerves része, a növekedés töretlen (az olajválságig) és gyorsabb is; a diktatúra utolsó évtizede nem vergődéssel és tűzoltással telt. Harmadszor: nem idealizálták a köztársaságot, és nem tartották föltámasztandó példának, de a Franco-rendszer bűneit sem vették elő. Magyar szemmel nézve hihetetlen dolgokat bocsátottak meg egymásnak. Santiago Carrillo, a Spanyol Kommunista Párt majdani főtitkára 1936-ban legalábbis politikai felelősséget viselt több mint kétezer, a lázadókkal rokonszenvező fogoly lemészárlásáért. Ehhez képest a király személyesen üzent neki – nem kisebb személyiség, mint Nicolae Ceau?escu révén -, hogy nyugodtan hazatérhet, a pártját legalizálni fogják. Manuel Gutiérrez Mellado, a demokrácia majdani hadsereg-főparancsnoka viszont az ötödik hadoszlop tagjaként francóista ügynök volt a köztársasági Madridban. Az 1981-es puccskísérlet idején annak a három embernek az egyike – Carrillo és az ugyancsak francóista gyökerű Suárez miniszterelnök mellett -, aki szembeszállt a parlamenti ülésterembe rontó csendőrökkel. Negyedszer: létezett olyan történelmi arisztokrácia, élén a királlyal, és olyan hazai „nagytőke és pénztőke” (hogy a klasszikust idézzem), amelynek nemcsak elemi érdeke fűződött a rendezett demokratikus átmenethez, hanem a legitimitása és a hatalma is megvolt hozzá, s létezett olyan képzett ellenzéki politikusréteg, amely kész volt a megegyezésre, utólag pedig nem bánta meg.
Szabadság, egyenlőség, nemzetiség
Itt vissza kell kanyarodni ahhoz a kérdéshez, hogy melyik rendszert váltották le 1989/90-ben Magyarországon. Ha a Kádár-rendszert, abból az következnék, hogy a „szocialista vívmányokkal” úgy általában semmi baj. Akkor a forradalom ugyanúgy csak a Rákosi-rendszer megtisztított változata, ahogy később a Kádár-rezsim állította magáról. (Egyébként azt, hogy az október 23. előtti rendszernek lehettek érdemei a politikai rémuralomtól függetlenül, nem Horn Gyula találta ki mostanában, apologetikus céllal. Ajánlom olvasásra Bibó István 1956/57 fordulóján született följegyzéseit.)
Az előző rendszerváltás azonban nem 1956 novemberében történt, hanem 1945 és 1953 között. És nem csupán a többpártrendszert és a szabadságjogokat számolták föl, s nemcsak a nagybirtokrendszert, hanem a kapitalizmust is. Utóbbi folyamat, a kártalanítás nélküli államosítással, a magyar történelem legnagyobb szervezett rablása volt, legalábbis békeidőben (és ne csak a nagy gyárakra tessék gondolni, hanem például vendéglőkre, ahol még az aprót is kisöpörték a pénztárgép fiókjából). Ezzel egyszersmind megszüntették a holokausztban amúgy is meggyengült városi tulajdonos középosztályt. Osztályirtás, ha volna ilyen szó. Hogy mennyire lényegtelen ez a tény a rendszerváltók szemszögéből, arra csak egy példa. A Terror Házában külön szobát kapott a beszolgáltatás, az egyházak elnyomása, Mindszenty – és a kitelepítés. Utóbbi helyen említik az „osztályidegeneket”, de hogy miként lettek osztályidegenek, arról nem esik szó, csak egy emelettel följebb, „50-es évek” címszó alatt értesülhetünk egy félreeső helyen a magántulajdon megszüntetéséről – „a kultúra államosításával” összevegyítve.
Magyarországon a rendszerváltást nem királyok, hercegek, grófok, naplopók és burzsoák hajtották végre hivatásos politikusokkal karöltve, hanem értelmiségiek és középszintű hivatalnokok. A rendszerváltó értelmiségiek pedig – kevés kivétellel – igyekeztek nem végiggondolni, hogy negyven év egalitarizmusa után a további, szabad fejlődéshez egyenlőtlenségeknek kell létrejönniük. Ráadásul olyan országban, amelynek berendezkedését a nép tetemes része minden addiginál igazságosabbnak tartja. Biztosak voltak abban is, hogy nem belőlük lesznek a gazdagok (bár az új politikai elit egy-két év múlva már megteremtette magának a feltételeket e hátrány ledolgozásához). Hathatós fegyvernek egyvalami maradt: az erkölcsi felsőbbrendűség hangoztatása és folytonos igazolása. Az igazoláshoz viszont folyton új bűnöket kellett fölfedezni, az 56 eltiprására egyszerűsített Kádár-rendszerhez való hűség egyre újabb jeleit a másik oldalon, miközben a saját oldal már rég nem volt bűntelen. A dorongolás közepett jó esetben semmibe vették, rossz esetben sátáni aknamunkának minősítették mindazt, amit az utolsó „kommunista” kormányok, majd a Horn Gyula-féle „posztkomcsi” kormány technokratái a kapitalista átmenet érdekében tettek. Spanyol stílusú megbékélésről – ennek előnyeire Jorge Semprún és mások figyelmeztették magyar vendéglátóikat 1989 táján – ilyen körülmények között szó sem lehetett. Más amúgy sem hirdetett megbékélést, mint az MSZP és néhány „értelmiségi” 56-os, például Göncz Árpád 1994. június 16-i beszédében. Az előbbieket röhögve kigúnyolták, az utóbbiakat árulónak nevezték érte. Az egyoldalúan moralizáló, megbékíthetetlen, rituális kommunistázás mint a rendszer megváltoztatásának pótszere – ez 56 csapdája.
2002-ben Orbán Viktor mutatta be jó barátja, Mart Laar volt észt miniszterelnök magyarul megjelent könyvét a XX. Század Intézetben. Az „észt csoda” Friedman-díjas megalapozójának egy mondata szállóigévé lett: „A harmadik út a harmadik világba vezet”. Laar a kapitalizmus és a szocializmus közötti harmadik utat érti rajta. Orbán viszont a helyes utat valamiféle antikommunista-nemzeti megváltás aktusának értelmezte, a rossz nyilván ennek az ellentéte volna, a közbülső harmadik pedig talán a kommunista hazaárulókkal szembeni engedékenység, akárkicsodák és akárhányan vannak. A kiváló tehetségű magyar politikus ezen félreértése: a harmadik köztársaság tragédiája, dióhéjban. Ha a jelenlegi kormánykoalíció szereplő óhajt lenni ebben a tragédiában, lelke rajta.
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 35. szám
