Forrás: ÉS

ÉBLI GÁBOR

A művészetben értelmetlen a nemzetiségi megkülönböztetés

Murádin Jenő művészettörténésszel Ébli Gábor készített interjút

A rendszerváltás óta a nagybányai iskola fokozatosan visszanyerte előkelő helyét a hazai művészeti közízlésben. De kik, milyen társadalmi rétegek támogatták az erdélyi alkotókat a dualizmus korától kezdve a XX. századon át? A ma már szinte hiányzó közép-kelet-európai regionális művészeti identitás tükrében különösen fontos kérdés, hogyan viszonyultak egymáshoz a különböző nemzetiségű alkotók és műpártolók. Egykor románok, szászok és magyarok erősítették egymást e munkában; a húszas-harmincas években további ízt hozott a zsidó vagy zsidó származású értelmiség és polgárság kulturális szerepvállalása. A nagybányai művésztelep megalakítása óta eltelt száztíz év korszakairól, a többnemzetiségű kölcsönhatás fénykoráról, hanyatlásáról és mai újjáéledésének esélyeiről beszél a kolozsvári Murádin Jenő, számos művészmonográfia szerzője (Nagy István, Klein József, Maticska Jenő, Nagy Oszkár), az Erdélyi Múzeum Egyesület alapító tagja, a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola tanára, a kolozsvári Igazság című napilap volt művészeti szerkesztője.

– A modern magyar gyűjtéstörténet aranykorának az I. világháborút megelőző negyedszázadot tartják. Milyen jellegzetességei voltak az erdélyi gyűjtésnek?

– Én nem a békeidők utolsó negyedszázadát tartom Erdélyben a műgyűjtés aranykorának, inkább ráillik ez a jelző a két világháború közötti korra, a kisebbségi helyzet ellenére. A századfordulóra visszatekintve, elsősorban az erdélyi arisztokrácia kastélyaiban alakultak ki műgyűjtemények. Ezek rendszertelenül gyarapított kollekciók voltak, ám már meghaladták a főúri ősgalériák biedermeier kori portréválogatásait. Az érdeklődés klasszikus művek megszerzésére irányult: Barabás Miklós, Feszty Árpád, Munkácsy Mihály vagy Madarász Viktor számított népszerűnek, továbbá fontos volt a műtárgyak, főleg porcelán, ezüstnemű és üvegtárgyak megszerzése.

– Kik voltak a legfontosabb gyűjtők?

– Jelentős gyűjteménye volt a marosnémeti kastélyban gróf Gyulay Lajosnak, amelyet az Erdélyi Múzeum Egyesületre örökített. Népszerűek voltak az 1834-1911 között élt Melka Vince művei, aki Rudolf trónörökös erdélyi vadászatairól nagy műgonddal festett képeket. Ezekből szerzett be többet báró Bánffy Ádám válaszúti kastélyában, továbbá a Bornemisza család. A marosillyei kastélyban Melka több éven át dolgozott. A legnagyobb gyűjteményt a Kolozsváron élt Ugron István, egykori monarchiabeli diplomata, 1918 után az Országos Magyar Párt elnöke birtokolta. Páratlan néprajzi anyaga alakult ki – folyamatos gyűjtés révén – a Tordán élt Bethlen Máriának.

– Milyen intézményi háttér született e gyűjtemények kíséretében?

– Az érdeklődést a XX. század elején megalakult vidéki múzeumok és a kultúrpaloták ösztönözték. Frissítően hatott a modern művészet térhódítása, Nagybányának az erdélyi részek felé kisugárzó hatása is. Nagyváradon a “Holnap” progresszív köréhez képzőművészeti kezdeményezések is fűződtek. Komoly visszhangja volt a MIÉNK, a Magyar Impresszionisták és Naturalisták Köre tárlatának és a fővárosi Művészház egyesület erdélyi kiállítássorozatának. Marosvásárhelyen a kultúrpalota megépítésekor rangos képtár alakult, amely Ferenczy Károlytól kezdve, Paál Lászlón át Vaszary Jánosig remekművek sorát őrzi máig. Bernády György polgármester a magyar államtól letétbe kapott anyag mellett vásárlásokkal is bővítette a muzeális kollekciót, és személyesen is jelentős képgyűjteményt tudhatott magáénak. A MIÉNK kiállítássorozata 1909-ben Kolozsváron, Nagyváradon és Aradon elsőnek mutatta be a modern magyar művészetet Erdélyben. Ezt a Bölöni György kezdeményezte akciót ismételte meg a Művészház 1910-ben, gróf Teleki Géza alsózsuki földbirtokos támogatásával. Mindkét esetben jelentős vásárlásokról tudunk. Lukács Hugó, Janovics Jenő, Óvári Elemér, Gyalui Farkas és mások vettek színvonalas képeket.

– Milyen fordulatot hozott az I. világháború?

– Már a háborús idők felé menetelve alakult ki az előbb említett Janovics Jenő gyűjteménye, amely festmények mellett műtárgyakban, színháztörténeti anyagban volt gazdag. Villájában szinte házi múzeum működött. A két világháború között azután az erdélyi társadalomnak egy újabb lelkes és elkötelezett rétege fedezte fel a gyűjtés örömét, ügyvédek, orvosok, birtokosok, gyáriparosok vásároltak képeket, szobrokat. 1922-ben Kolozsváron megalakult a Műgyűjtők Köre, amely két kiállításon mutatkozott be. A kezdeményezés előmozdítója az 1886-1945 között élt, a nyilasterror áldozatává vált Diamant Izsó, aki a Felvidékről került Erdélybe, s itt a ma is működő aranyosgyéresi szeg- és sodronygyár egyik létrehozója volt. A nagyüzem jövedelmének nettó két százaléka illette meg őt, s ebből hozta létre gyűjteményét. Jeles külföldi grafikai kollekciót szerzett be; tulajdonában volt például Jules Bastien-Lepage és Claude Monet egy-egy rajza. Kolozsvári villáját Josef Hoffmann-nal, a világhírű bécsi építésszel terveztette meg. Nemzetközi kitekintését bizonyítja a háromezer darabból álló japán fametszetgyűjteménye is, de erdélyi és nagybányai mesterek alkotásait is rendszeresen vásárolta. Villájába ugyan beköltözött a Gestapo, de úgy távoztak, hogy érintetlenül hagytak mindent – míg a környékbeliek az oroszok bevonulása után széthordták az anyagot. Sok mű bekerült a Kolozsvári Múzeumba, ám eredetük máig homályban maradt. A nemtörődömség mellett ennek oka lehet a restitúciós igényektől való félelem is: egy eljárás más gyűjtők örökösei számára is precedenst szolgáltatna.

Ugyancsak Kolozsvárt jött létre Löw Rudolf jelentős gyűjteménye, többek között Nagy István műveire építve. Coriolan Tataru bőrgyógyász kollekciója Nagy Istvántól szintén közel negyven művet tartalmazott: villája éppen a Diamant-villával szemben húzódó dombon, a Fellegváron állt. Tãtaru, aki 1938 és 1940 között politikusi szerepet is vállalt, Szamos megye prefektusa volt, egészen a háborúig bőkezűen vásárolt, és jócskán magyar alkotóktól is, például Szervátiusz Jenőtől. Kitűnő példa arra, hogy a román értelmiség a művészek megbecsülésében, a gyűjtésben nem tett kisebbségi megkülönböztetést. Szervátiusz és Szolnay az 1939-ben rendezett kiállításukról mindent eladtak – és a vásárlók zömmel románok voltak. Tataru a bécsi döntés után elmenekült, villájába a német konzulátus költözött. Aztán a két világháború között jött létre az Elekes és Menyász család többgenerációs gyűjteménye, Giurgiu Nicolae képkeretező kollekciója, és Octavian Goga csucsai kastélyában ma is megvan Ferenczy Noémi nagyméretű faliszőnyege.

Kolozsvárt egyébként számos kollekció egyben is maradt. Így a báró Bánffy Istváné, aki 1956-os börtönbüntetésének letöltése után igyekezett összeszedni a család bonchidai grófi ága kastélyának berendezéseit és képanyagát. Gyűjteményében Barabás Miklós nyolc festményét, továbbá Iványi Grünwald Béla, Ziffer Sándor, Kmetty János és mások műveit lehetett a legutóbbi időkig látni. Egészen különleges eset a két világháború között Kolozsvárt élt Wagner Artúré. Erre a művészetbarátra a pályatársak a legnagyobb szeretet hangján emlékeznek. Minden kiállítást megnézett, látogatta a műtermeket. Bár fizetése nem volt nagy, egy román biztosítótársaság hivatalnoka volt, irodája falát kitapétázta művészbarátai festményeivel.

– Kolozsváron túl milyen városokban jöttek létre még jelentős gyűjtemények?

– A nagyváradi, aradi és temesvári polgárság műgyűjtői aktivitása ebben a korszakban különösen fontos. Erdélyt itt már nem a történelmi fogalom szerint kell értelmezzük, mindazt ideszámíthatjuk, ami a trianoni döntés értelmében a magyar határon túlra, Romániához került. A nagyváradi Balkányi-gyűjteményben kiváló műveket tartottak számon, amint a Nagyváradról Kolozsvárra került Szántay-féle anyagban is, vagy éppen Dászkál István római katolikus megyéspüspök tulajdonában is. Nagyváradi magángyűjteményekből a hetvenes évek elején rendeztek átfogó kiállítást. A Szántay család története egyúttal jó példa a generációkon keresztül hagyományozódó gyűjtésre: Szántay János biológusnak már a kalaposmester apja elkezdte a gyűjtést. A klasszikus részt Perlrott Csaba Vilmos egy 1908-as remekművén túl Mund Hugó, Dömötör Gizella, Iványi Grünwald Béla, Ziffer Sándor és mások festményei alkotják, míg a kortárs egység Mohi Sándor, Fülöp Antal Andor, Jakobovits Miklós és mások, tehát az idősebb jelenkori művészek munkáira épül. Erdélyben általában is jellemző, hogy a családi kulturális vállalások tovább élnek, lehetőség szerint folytatják a gyűjtést, vagy legalábbis nem szívesen válnak meg a művektől. Ez bizonyos konzervatív szemlélettel is jár, ezért szerepelnek az említett kortárs művészek között is korábbi évtizedek befutott mesterei. Történetileg nézve, e gyűjteménygyarapítási láz titka a két világháború között az volt, hogy bár a társadalom egésze szerényebb jövedelmi körülmények között élt, a tehetősebbek, a gyűjtők kezében mégis viszonylag nagy összegek maradtak művek vásárlására, ráadásul hihetetlenül olcsón lehetett nagyon jó képekhez jutni, akkori kortársakéhoz, akik ma már a klasszikus modern művészet részét képezik. A magyar művészettörténet-írás is sokáig elfeledkezett arról, hogy a nagybányai művésztelep az I. világháborút követően is működött, s oda élvonalbeli alkotók is vissza-visszatértek, így Perlrott Csaba Vilmos, Kmetty János, Mattis Teutsch János és zsögödi Nagy Imre.

Bár csak ritkán, de művészek is gyűjtöttek. Incze János kollekciója Désen ma is megtekinthető. Aurel Ciupe kolozsvári festő gyűjteménye is jelentős, többek között Mattis Teutsch János, Nagy István és bánsági festők műveiből. Mint látszik, Ciupe is bőven vásárolt vagy cserélt magyar műveket: sokféle megkülönböztetés sajnos valóban létezett, létezik, ám más ágakon a román értelmiség nagyon nyitott. Nagy Istvánról monográfiát is először román műbarátok kezdeményeztek. Nagyváradon Tibor Ernő alakított ki szép anyagot barátai, művészkollégai munkáiból. S akik nem is gyűjtöttek, azok is őriztek egy-egy fontos képet: Ziffer Sándor és Szolnay Sándor például igen szerény körülmények között éltek, mégis kölcsönösen tartottak egy-egy művet egymástól a lakásukon.

– Az erdélyi társadalom más rétegei mennyire vettek részt a gyűjtésben?

– További műbarátcsoportot képezett a kispolgárság, ahol gyűjteményekre nem jutott pénz, de vettek egy-egy színvonalas művet. Nagy István halála után sváb származású felesége Bajáról egy nagy köteg grafikával visszajött Kolozsvárra, mert tudta, hogy itt becsülik a férje műveit, és el is adta mindet. Különleges történet Berger Lajosé. Nagybányán vezetett cukrászdát, ahol kiállításoknak adott helyet, valamint a művészek egy-egy időszak kávé- és süteményfogyasztását műalkotással egyenlítették ki. A Berger-asztal egyedi művészeti emlék lett, a rendszerváltás után Sümegi György közbenjárásával a Kiscelli Múzeumba került. Berger Lajost Auschwitzban ölték meg, gyűjteménye szétszóródott, de Nagybányán annyira jó emléket őriztek róla, hogy hazatért, utóbb pedig Haifába távozott lányának több művész ajándékozott képet, az egykori gyűjtemény jelképes pótlására. Beszélgetésünkben már többször felmerült a zsidó gyűjtemények sorsa a II. világháború végén – valójában ez sem feltárt kutatási kérdés. Az tény, hogy 1944 májusában bekövetkezett a gettósítás, majd egy hónapra rá a deportálás, akkor a zsidó tulajdonban volt képeket, bútorokat, műtárgyakat összegyűjtötték, és utóbb feltehetően széthordták.

– Erdély távolabbi részein milyen volt a gyűjtés?

– Székely területekre nem jellemző a gyűjtés. Mégis kialakult egy sajátos kollekció, Gál Ferenc családjáé. A Békás-szoros festői környékére eljutó magyar művészek rendre Gál tanítóéknál szálltak meg, s képekkel viszonozták a vendéglátást. Aba Novák Vilmos még két amerikai tanítványát is elvitte magával. Nagy István, Szervátiusz Jenő, zsögödi Nagy Imre jártak ott. Miután Gál Ferenc felesége, Sántha Júlia megújította a csíki szőnyegfestés hagyományát, a textíliák annyira tetszettek mindenkinek, hogy abból is vettek, vagyis a művészek azért is képeket hagytak ott. Az anyag így Aba Novák Vilmos, Barcsay Jenő, Hincz Gyula és mások alkotásaitól Szőnyi István festményeiig terjed. E történet publikálását a gyergyói származású, ma Németországban élő Lecca Györgynek köszönhetem, ő értékes dokumentumokkal segítette az utóbbi évek nagy Mattis Teutsch-kiállításait is. Szatmárnémetiben Germán János nyolc-tíz éve elhunyt helyi ügyvéd igen szép kollekciót állított össze magyar és román művészek munkáiból, s mindezt egy biedermeier enteriőrben rendezte el. Ami Nagybányát illeti, itt – érthetően – több képgyűjtemény alakult már a század elejétől. Az utóbb létrejöttek közül nevezetesebb kollekciók a dr. Pohl Antalé és az Almer (Kovács) családé. A szellemi fellegvár azonban Nagyvárad maradt, hiszen hagyományosan ez volt a legnyitottabb város, mely Budapesthez is a legközelebb esett.

– Milyen volt a viszonya a szocialista Romániának általában a magángyűjtőkhöz?

– A negatív fordulatot az 1972-ben a nemzeti kulturális javakról hozott törvény indította el. Be kellett jelenteni a művek adásvételét, külföldre vitelét, korlátozták ezek forgalmát. Erre minden gyűjtő a művek elrejtésével válaszolt. Azóta nehéz művészettörténészként is bejutni gyűjtőkhöz. És fontos művek sorát adták el kéz alatt, gyakran külföldre. Néhány évvel később jött az újabb csapás, Bukarestben létrehozták a Magángyűjtők Múzeumát. Bár a műveket a tulajdonosoktól jogilag nem vették el, mégis, kötelező letétbe a múzeumnál helyeztették el, vagyis de facto elvették. A harmadik lökést a gyűjtemények rejtett értékesítéséhez, a gyűjtői nyilvánosság beszűkítéséhez a Ceausescu-rendszer bukása adta. 1989 után egész családi kultúrák bomlottak fel, régóta egyben tartott gyűjtemények estek szét a társadalmi átrendeződés, a határok megnyílása miatt. Sok fiatal nem kívánta folytatni a szülői modellt – és gyakran potom áron elkótyavetyélte a családi gyűjteményt. Ez egybeesett a magyarországi műkereskedelem megélénkülésével, a robbanásszerűen fejlődő magyar műtárgypiac elszívta az erdélyi tulajdonban őrzött műveket.

– Születtek-e új gyűjtemények a közelmúltban?

– Pozitív példa Claudiu Silaghi, fiatal kolozsvári üzletember, banktisztviselő, aki eleinte a rendelkezésre álló anyagi forrásai lekötésére kezdett képeket vásárolni, de megfertőzte a gyűjtés öröme, s megszerette a művészetet. Ma nagy kollekció tulajdonosa. A kortárs művészettel szemben nagyobb a bizalmatlanság, mert nem olyan erős a műtárgypiac, hogy biztosítsa az új vásárlókat afelől, hogy a képeket szükség esetén jó áron el tudják majd adni. Továbbra is erős a kvalitásos művek kiáramlása az országból. Magyarországon számos olyan gyűjtő van, aki rendszeresen hirdetést ad fel Erdélyben, hogy műveket keres, míg mások megbízottat fizetnek, aki számon tartja, hogy a helyi családoknál mikor “mozdul meg” egy-egy kép. Külön csoportot alkotnak az Erdélyből a hetvenes-nyolcvanas években Németországba emigrált, részben magyar vagy szász kötődésű gyűjtők, például Czell Lőrinc, Bay Miklós és Böhm József, akik külföldről hazajárva alakítottak ki kisebb-nagyobb kollekciókat. A szászokat nem véletlenül említem. Igen erős a festészetük, különösen, hogy 1918 után már nem Budapestre figyeltek, hanem Berlinbe mentek tanulni, festeni, és kisebb részben Münchenbe jártak. Komoly gyűjtemények is voltak ebből a korszakból, amelyek igazából a kommunista rendszer bukása után kerültek csak új tulajdonosokhoz. 1989 után, rövid ideig, szinte nem volt a határon ellenőrzés, és ekkor autószámra vitték ki neves erdélyi szász mesterek alkotásait. A szász vonal alaposabb vizsgálata alapján az is kitűnik, hogy a nagybányai hagyományú magyar művészet ehhez képest más utat járt be Erdélyben, amint egészen különböző a bizánci gyökereit mindmáig megőrző román művészet is. A művészet, a kultúra három eltérő felfogásáról van szó – amelyek mégis élő közösséget formáltak itt.

Élet és Irodalom

51. évfolyam, 35. szám

Comments are closed.