Forrás: ÉS

KŐBÁNYAI JÁNOS

Egy író elindul

Forgatókönyv Pap Károly novellái alapján

(Befejező rész)

23. kép

Kávéház. Az előzőnél klasszikusabb, márványasztalok, ünnepélyesebb csillárok, éles, fekete és fehér fények. Itt fogadja Osvát Ernő a „klienseit”. A fotókról ismert, sovány, aszkéta alak, papos fekete öltözet, kutató szem, hátrafésült ősz haj, szigorú cvikker. A márványasztalon előtte kéziratok, toll, egy pohár víz. Dacára, hogy a kávéház bohém, vidám fogalmat asszociál, ez az asztal gazdájának köszönhetően komor ünnepélyesség aurájába vonja azt, aki közelébe kerül. Osvát épp egy írót bocsát el. Pap Károly egy oszlop mögül figyeli a jelenetet, s csak akkor mer az asztalhoz lépni, amikor Osvát „kliense” távozott. Ekkor az asztalhoz lép.

Pap Károly: Kéziratot hoztam.

Osvát feláll, átveszi a paksamétát. A kezével és szemével int, hogy vendége üljön le. Ő is leül. A papírlapokba mélyed, majd ahogy előrehalad az olvasásban, szúrós, lemeztelenítő tekintettel vizsgálja Pap Károly arcát. Mintegy össze akarja hasonlítani a papíron futó sorokat a szerző arcával. Lelkével. Közben:

Pap Károly (belső hangja): Apostol. Komor és rajongó hívő. Már a föld méhében dicsérte azt, aki másokért megfeszíttette magát. Nem állhatok meg ennek az embernek az ítélete előtt.

A kedves, bűbájos Mikes bácsi majd csak felkarol, a verseket elteszem magamnak… Ennek mindent oda kell adnod, egy hajszálat sem titkolhatsz el magadból, fel kell áldoznod magad teljesen, és aztán halj meg!

Itt nem szabad panaszkodni, itt csak áldozni szabad minden írást, szüntelen írni éjt-napot, és hozni, míg az én arcom is olyan lesz, mint az övé, éppoly komor és zárt, míg szemeim épp oly rajongással égnek, s szájam éppoly fagyosan fog hallgatni magam felől… Itt szégyen lett volna kérni.

Osvát: Többet szeretnék egyszerre! Amije van, minden írását hozza el! Ez kevés! Többet kérek…! Van miből élnie?

Pap Károly: Mikes megvett egy novellámat, s kaptam előleget egy következőre.

Osvát arca, Mikes neve hallatára megrándul. Ami elárulja, hogy Mikes a riválisa – s a köztük húzódó mély ellentétről is tudósít, amit itt minek is tárna fel egy kezdő előtt. Komorsága mögül előbújik a fájdalom.

Osvát: Nekünk, sajnos, nincs annyi pénzünk.

24. kép

Mikes dolgozószobája. Mikes és Pap beszélgetésébe kapcsolódunk.

Mikes: Maga nagyon sötéten lát mindent. Majd meglátja, egyszer csak éjféltájban úgy fog vele találkozni: kéziratok helyett egy üveg pezsgőt lát a hóna alatt, meg se fogja ösmerni magát, úgy fog dalolni, táncolni, végig a körúton…

Pap Károly: Ha önöket együtt láthatnám egyszer…

Mikes: Minek az? Mi nagy ellenségek vagyunk.

És mosolyog, mintha játék lenne. Majd föláll, Pap vállára teszi a kezét.

Mikes: Jöjjön! A tulajdonos, Miklós Andor figyelmét felhívtam magára. Most itt az alkalom, közölheti vele a zsidó gondjait.

Pap Károly: Köszönöm, nem rejtem a véka alá, hogy mit gondolok.

Mikes: De azért azt ajánlom, hogy előbb kérjen tőle egy kis előleget. Ha elmondja a zsidó gondjait, utána, attól félek, hogy nem ad egy petákot sem magának.

25. kép

Miklós Andor fogadószobája. Divatos képekkel díszített, valóságos terem. Az íróasztal előtt kényelmes fotelek, ide ülteti a két jövevényt a lapvezér.

Miklós Andor: Mikes úr a figyelmembe ajánlotta önt. Még nem olvastam a novelláit, de, mihelyst időm engedi, megteszem.

Pap Károly: Nagyon örülök, s kérem, engedje meg, hogy zsidó emberekről írhassak verset, novellát vagy amit éppen tudok.

Mikes: Pap úr mindenben a zsidóságot keresi. Ezzel a vesszőparipával állított be hozzám. Mondtam neki, hogy ha erről lemond, egészen jó novellista válhat belőle.

Miklós Andor: Zsidóság. Ilyen nincs, kérem. Csak emberek, akik szeretnének dolgozni és rendesen élni. Hogy az utca és a jobboldali sajtó mit mond, erre nem kell odafigyelni. Ahogy jött, úgy el is fog múlni.

Miklós Andor Paphoz intézi a szavait – de Mikes felé int.

Miklós Andor: Kérdezze meg a szerkesztő urat. Nem szoktam rosszul jósolni. Annak idején megmondtam, hogyan dől el a világháború. Azt is megmondtam előre, hogy sem Károlyiék, sem a vörösök nem maradnak meg. Meglátják: a zsidózás sem marad meg. És mi mindig itt maradunk, és végezni fogjuk a munkánkat. Nem igaz, Mikes úr?

Mikes: Hogy én itt leszek-e, arra nem vennék mérget. A magamfajtát könnyen elviszi az ördög.

Miklós Andor: Az ördög, vagyis a halál mindenkit elvihet. De az utcai zsidózás nem olyan halálos baj.

Mikes: Nos, Pap úr, ha Miklós úr prófétált, prófétáljon maga is. Ne adja magát olyan könnyen.

Miklós Andor: Tessék, mondja csak el, hogy mit gondol.

Pap Károly: Csupán annyit, hogy erősen üzleti gondolkodásúak vagyunk…

Miklós Andor: Hála Istennek, hogy ebben igaza van. Nem gondolja, hogy épp ez, ami bennünk a legjobb? S hogy elsősorban ezzel teszünk kitűnő szolgálatot mindenütt, ahol a kommerciális gondolkodás még nem eléggé fejlett, mint ahogy itt nálunk, Magyarországon sem?

Pap Károly: Tehát mégiscsak beismeri, hogy ez egy külön zsidó hivatás. S ha igen, akkor ezzel azt is, hogy van ilyen fogalom, hogy zsidóság. Csak amit én üzleti gondolkodásnak vélek, s nagyon nem szeretek, azt ön mint gazdasági gondolkodást határozza meg, s a zsidóság missziójának tartja.

Miklós Andor: Az se külön misszió. Általános emberi hivatás, hogy minél egészségesebben, azaz minél gazdaságosabban gondolkodjunk. És ha ezt egyszer eléri az emberiség, akkor végre nem lesz zsidókérdés, hanem békés jólét lesz a földön. Kár ezt elítélni.

Mikes: Látja, Pap úr, lefőzték. Ha mindenki a gazdasággal fog foglalkozni, azaz mindenki zsidó gondolkodású lesz, akkor nem lesz többé zsidókérdés, akkor, amint a költő mondja, eljön a Kánaán. Látja, Pap úr, így sokkal egyszerűbb! Mindnyájunknak zsidókká kell lennünk.

Miklós Andor (nevetve): Hát, így lehet mondani. De akár tréfára veszi, akár nem, meglátják, hogy a világ ebbe az irányba halad, s ez csak a javára válik.

Pap Károly: Én nem szeretném, ha a világ csak a gazdaság szemével nézné önmagát. Mennyi helye lesz benne a művészetnek? Már ebben a világban is bolondnak számít, aki a művészetre adja a fejét. A végén elmegyógyintézetbe csuknak bennünket.

Mikes: De ott legalább jó lesz az ellátás, nem úgy, mint itt szabadlábon Az Estnél.

Csöng a házi telefon.

Miklós: Uraim, köszönöm a látogatást. Mostanra várok valakit. Lesz még alkalmunk eszmét cserélni.

Miklós kezet fog vendégeivel, a telefonért nyúl, s már „nincs is ott.” Mikes és Pap kimegy az előszobába. Ott a titkárnő épp egy új vendéget készít elő a bebocsátásra. Egy öltözetében és kinézetében is tipikus ortodox zsidó szakállas embert. Kezében talmud fóliánsok.

26. kép

A kiadóhivatali folyosó. Mikes és Pap visszafelé megy Mikes szobájához.

Mikes: Látta? Ez Miklós valamelyik közeli rokona.

Pap Károly: Láttam. Milyen más, két külön világ. Hol van itt a rokonság?

Mikes: Ezt a hallatlan ellentétet, amit itt figyelhettünk meg, én majd” minden zsidó családban megtapasztaltam. Mindenütt van ilyen Miklós-féle. Az ő Bibliája az egyszeregy és a kétszerkettő. Amit a számok igazolnak, csak az a jó, csak az a szent neki. Fanatikusan hisz a számokban, ez az ő törvénytáblája. S mint hallhatta, szerinte a zsidóság ezzel a törvénytáblával jár elöl a népek között. Ez a típus folyvást lót, fut, telefonál, cselekszik, vesz és elad, termel és cserél, ahogy ezt a számok istensége parancsolja. Kíméletlenül és gátlástalanul rohangál a számoszlopokon, az életen, mint az angyalok Jákob lajtorjáján.

Akárhogyan is legyen, amit nyer mindezzel, sohasem válik áldássá, mert fogalma sincs az elmélyült, nyugodt szemlélődésről, vagy a művészet örömeiről, a művészet harmóniájáról. S csak egész homályos fogalma van a minőségről, az összefüggésről ember és alkotás között. A legtöbb, ami tőle kitelik, hogy beleszeressen egy színésznőbe, s rápazarolja minden számítását.

A szobája elé érnek.

Mikes: Nos, megérkeztünk Pap úr, legyen máskor is szerencsém, most elbocsátom.

27. kép

Osvát kávéháza. Osvát Pap Károly verseit olvassa. Közben csóválja a fejét. Izzad, megtörli a nyakát, a szemüvegét. Valami belső és külső betegség gyötri.

Osvát: Csak hozza a többit is. Hozzon még többet. Ez még kevés.

Pap Károly már menne, amikor Osvát a szemével int, hogy maradjon.

Osvát: Egyet jegyezzen meg, fiatalember: az irodalom és az irodalmi élet két külön dolog.

Pap Károly: Mikes mellett nem lehet éhen veszni, ha bekopogok hozzá néhány írással, mindig tudok másnap ennivalót venni. Egy hete éppen. Igen meg voltam szorulva. Elmentem a lakására azzal, hogy az aznap írt novellámat azonnal vegye meg, tüstént fel is olvasom. Jó, csak olvassa, mondta az ő jóságos szivarfüstje mögül. Felolvastam, illetve úgy tettem, mintha olvastam volna, mert üres lapokról meséltem el neki a történetet. Amikor kiderült a turpisság, jót kacagott, de fizetett.

Osvát (először látjuk így) elmosolyodik.

Osvát: Nono, csak vigyázzon, egyszer ott is elfogy ám a pénz! Nem szabad visszaélni a mosolygó emberrel, ez nem illik egy fiatal íróhoz!

Majd minden átmenet nélkül, mintegy magának. S miközben beszél, és Pap Károly megkövülten figyeli, Pap reakcióját is halljuk foszlányokban, suttogva tapadva Osvát vallomásához.

Pap Károly (belső hang): Az én fájdalmamból van az arca, az én fájdalmam a szeme, a húsa, ideges ujja, körme is, hosszú, pásztori hajzatában is az én fájdalmam őszül s omlik alá.

S mégis: mit ér az én fájdalmamból élő Osvát Ernő?

Osvát: Kik az írástudók? Akiknek az a hivatásuk, hogy az érdekek fölött álló egyetemes igazságot, erkölcsöt, logikát hirdessék. S vajon az igazság nem áll-e fölötte minden vélt vagy valóságos érdeknek? Az írástudók hivatása nem az én igazságom hirdetése, nem a Te igazságod hirdetése, hanem az Igazság hirdetése. Ha az ember már megtalálta volna azt az igazságot, azt az erkölcsöt, melynek megtalálásában való hit nélkül az értelem használata csak valami legnagyobb szabású szórakozás, nos, akkor állítható-e, hogy az igazság komplikált dolog?

De amíg az írástudó csak keresi, elzárhat-e bármily meggyőződést a maga hirdetésétől.

Semmi sem félteni valóbb az igazságnál, s az igazságkeresés még nem az igazság, de a legelengedhetetlenebb kultúrigény.

Hát kik az írástudók? Csak annak a hirdetői, hogy a gondolat az igazság felé tör? Vagy az igazság felé törő gondolat hirdetői?

Pap Károly: Miért mondja ezt, szerkesztő úr? Miért nekem, miért nekem mondja mindezt?

Osvát: Ez most csak éppen eszembe jutott. És még ez is: Az illúzió személyes elvesztéséhez való jog: az élet joga. Az illúzió fölkeltése pedig az igazi jóság. Nem tudom, Pap úr, meddig hallhat egy beteg embertől ilyen bölcsességeket. Most menjen, menjen, kérem…

Osvát megtörli izzadt homlokát, iszik a vízből, látszik, hogy halálosan beteg, hogy „napjai meg vannak számlálva.”

28. kép

Pesti utca forgataga. Pap Károly dúltan föl-alá járkál. Nem abban a városban, ahol látszólag van. Benső monológja.

Pap Károly: Éppen most kell Osvátnak betegen feküdnie! Ó, ha legalább egy kis meghallgatást, tanácsot, tisztulást kaphatnék tőle, mit nem adnék, tennék ezért! Az ifjúság ordítozásával verjem fel ágya csöndjét? Könyvek szent zűrzavarától borított szobáját én dúljam fel esetlen mozdulatokkal? Fogom-e őt még látni valaha? Akárhogy is, el kell mennem hozzá!

29. kép Pap Károly kóborlása során egy virágos bódé elé ér. Szórakozottan bámulja a pompás kínálatot. Egy vödörből gyönyörű piros rózsák hajtogatják ki bimbóikat.

Megszólalnak.

Rózsák (több susogó női hang, mint egy görög dráma kórusában): Bújj csak mögénk! Rejtsd csak gömbölyűségünk mögé szögletes mozdulataidat, rejtsd pirosságunk mögé szellemed sápadt gerjedelmeit, rejtsd illatunk mögé rossz szagú ifjúi nagyravágyásodat! Így bemehetsz, így illik a szertelen fiatalnak meglátogatnia a tiszteletre méltó beteg öreget!

Pap Károly az árushoz fordul.

Pap Károly: Egy pengő van a zsebemben, ad érte három szál rózsát? Nagybetegnek viszem, kevesebbet vinni illetlenség. (Magában: maga a mezítelenség, vajon mi mögé rejtőzhetnék?)

Árus: Hová gondol, fiatalember? Március van. Üvegházban nevelkedtek. Darabja három pengő.

Pap Károly megtapogatja a nyakában függő arany medált.

Pap Károly (magában): Odaadjam a rózsák helyett ezt az igen kedves holmit? Rejtélyes, egyetlen zsidó Krisztusomat? Holnap is van még egy nap, ó igen, de hátha holnap már magamat másképp találom, s Osvátot, ki tudja, egyáltalán megtalálom-e még?

Előveszi a medáliát. Aranyból van. Egy afrikai, öreg zsidó fej, körülötte héber betűk. A kamera ráfókuszál. Az arany szín elmosódik.

30. kép

Az arany szín felolvad egy izzó sivatagi képpé, ahol egy kortalan beduinszerű ruhába öltözött Jézus-szerű fiatalember mondja a körülötte ülő tanítványoknak.

Álombeli figura: Aki tehát a hasonlatosságot keresi, a lelket keresi az. Amint mondottam, keresheted ezt a föld minden dolgaiban, de ha az embernél keresed, a legjobb helyen találod azt. Mert, aki megkereste magát az ő atyjafiában, s odasiet hozzá: hasonlatos hozzám, és szeretem, mint enmagamat.

Éppen ezért hasonlítom a lelket a gyermekhez, aki holtan született: még e világra sem jött, máris mögötte az egész világ, de sohasem fog róla beszélni emberi nyelven.

Aztán hasonlatos a lélek a napóra rúdjához. Ő mutatja az időt mindeneknek, de néki nincs szüksége az idő tudására.

Ismét hasonlatos a lélek a napóra rúdjához: Senki se nézi őt, hanem csupán az ő árnyékát.

Ímé példázat, példázat után, de egyik sem teszi megfoghatóvá s hihetővé a lelket, mert mindez csak beszéd, s a beszéd a lélek fogsága, de a cselekedet az ő szabadsága. S adhat-e jelt magáról az ember, aki a fogságban ül? Bizonnyal nem adhat; azonképpen a lélek sem adhat hírt magáról a beszédben, hanem csupán a jó cselekedetben.

Pap Károly megcsókolja a medáliát, és odanyújtja az árusnak. Holnap érte jövök, addig fogadja el zálogul egy csokorért.

Árus: Ma este nyolc óráig ha érte jön, visszakapja. Nekem is meg kell fizetnem a szállítómat.

Pap Károlyon látszik, hogy ezt reménytelennek tartja, de nincs más választása, közben, már kezében a rózsákkal.

Pap Károly (magában): Osvát, Osvát, mily nehezek a dolgok, mily szövevényesek, s ha most még be sem mehetek hozzád, rózsával sem, terveimmel sem, mi lesz velem…!?

31. kép

Osvát lakásának ajtaja. Leghűségesebb famulusa, Gellért Oszkár nyit ajtót a rózsái mögé rejtezett Pap Károlynak.

Pap Károly: Mikestől hallottam, hogy nagy beteg, ugye bemehetek hozzá?

Gellért Oszkár: Ne zavarja soká! Nagyon szenved.

Pap Károly elindul egy hosszú előszobán keresztül. Lenyomja a belső szoba kilincsét. Egy nagyobb, könyvekkel, kéziratokkal zsúfolt szobában az ágyon Osvát fekszik. Mozdulatlanul, fehéren, mint az ágynemű. Pap Károly még szorosabban az arca elé tartja a rózsákat. Látja Osváton, hogy már „vége”. Heves zokogás rázza meg, e zihálástól peregni kezdenek a szirmok, s mint vércseppek terítik be a padlót.

Osvát tekintete lassan e különös jelenség felé irányul. Szótlanul nézi. Majd rekedtes, gyenge hangja töri meg a csendet.

Osvát: Köszönöm, Pap úr, hogy meglátogatott. Húzzon ide egy széket! Látja, gyöngélkedem. Köszönöm a szép virágokat. Gellért úr, kérem, tegye egy vázába!

Miközben Gellért elveszi a csokrot, Pap Károly egy széket húz maga alá, belső hangját halljuk.

Pap Károly: Találkozásunk hasonlatos rózsáimhoz: drágán vettem, s máris el kell hullania.

Osvát: S hol vannak a tövisek? Hozott kéziratot?

Osvát már nyúlna a kéziratért, de Pap Károly ügyefogyottan kifordítja üres tenyerét.

Pap Károly: A tüske bennem van. Egy Krisztus-regény.

Osvát mosolyog, s bólint.

Osvát: Igen-igen nagy tüske. Az egész világ húsa szenved belé. Maga se féljen hát tőle! Minden zsidóban benne van, de igen nehéz ott virágra fakasztani, mert igen mély, és sokszor vérrel öntözték. Kihúzni azonban még nehezebb, s regényt írni róla éppenséggel a legnehezebb. Ez maga az eleven ellentmondás.

Pap Károly: Nincs más választásom, meg kell próbálnom. Hogy legyőzzem mind a fájdalmakat, a tisztát éppúgy, mint a szennyeset, a hiút éppúgy, mint a zárkózottat, s megszabadítsam magam a haláltól. Ehhez kell a Krisztus-regény.

Osvát: A Krisztus-regény, fiam, a bűn kérdése. Mi a bűn az egyesek ellen, a nép ellen, a világ ellen s önmagunk ellen? Aki ezt meg akarja írni, annak mindezt a bűnt magára kell vállalnia. S ha hozzáfog, már magára is vállalta! Ezt sohase feledje!

Osvát lehunyja a szemét. Már megint „nincs itt.” A látogatásnak vége. Pap Károly föláll, s nem fölszabadultan, mint e látogatástól várta, hanem még nagyobb tehertől roskadozva, kihátrál a szobából. Miközben ez a néma jelenet zajlik, az álombeli figura hangját halljuk.

Álomfigura: …Aztán hasonló a lélek a kóstolóhoz, aki a császár lakomáján áll kinek-kinek a háta megett, midőn valamennyien az asztalhoz ülnek. Ő kóstolja meg előbb az ételt és az italt, nehogy a vendégek megfélemedjenek. Azonképp a lélek: ő mondja meg tinéktek, hogy mi a jó s a rossz, hogy el ne kárhozzatok.

Megint hasonlatos a lélek a kóstolóhoz, aki azért áll az asztalhoz, hogy mindent megízleljen, de nem azért, hogy jóllakjék ő maga is. Azonképp a lélek: megmondja, mi a jó s mi a rossz, de ő maga csak a halál után fog jóllakni.

32. kép

Mikes dolgozószobája, ahová Pap Károly feldúlt arccal érkezik. Mikes felriad gondolataiból.

Mikes: Mit akar? Én is meghaltam már! Nem látja? Nincs pénz. Osvát elvitte magával az összes pénzeket, amiket még adhattam volna a fiataloknak.

Felpattan az íróasztalától, s föl-alá jár, füstbe burkolózva.

Mikes: Nem látta? Megszökött vele, s engem itt hagyott a pácban, pénz nélkül.

Most bujdoshatok maguk elől, látja, ez a maga Osvátja. Mindég mondtam, hogy ravasz ember volt, nem maradt utána senki-semmi, s még a pénzt is mind elvitte!…

Megáll Pap előtt, és mélyen a szemébe néz

Mikes: No, most aztán mi lesz?

Meglátja Pap Károly arcán a könnyeket.

Mikes: Ne sírjon! Maga sír, Osvát meg kinevet mindkettőnket. Főképp persze engem, hogy itt maradtam a nagy családommal és a sok fiatalemberrel. Én most már elbujdosom, maga pedig mondja meg mindenkinek, hogy én is meghaltam, s Osvátnál van minden pénz.

33. kép

A régi híradókban vagy szintén régi hollywoodi filmekben használatos forma. Forgó újságcímek hirdetik, hogy az idei Baumgarten-díj nyertesei közül a kultuszminiszter az utolsó pillanatban kihúzta Pap Károly nevét.

34 kép.

Pap Károly becsönget Mikes lakásának ajtaján. Mikes kinyitja az ajtót. Szó nélkül betessékeli a szobájába.

Mikes: Revolverrel jött?

Pap Károly: Miért jöttem volna revolverrel?

Mikes: Hogy megöljön.

Pap Károly: Megölni? Azt, aki évékekig olyan jó volt hozzám? Aki elindított?

Mikes: De én elárultam magát.

Pap Károly: Igen, megmondták nekem. Azért jöttem, hogy megkérdezzem, miért tette. Jobban mondva: mi oka volt erre? Engem csak az érdekel, hogy mi az igazság. Az írásaim vagy a személyem adott arra okot, hogy elhagyjon?

Mikes átöleli Pap Károlyt nagy szeretettel.

Mikes: Drága Pap úr. Én nem magát árultam el, hanem magamat. Eleinte nem gondoltam senki másra, csak az én jelöltemre: Fodor Józsefre. Mindenki egyhangúan lehurrogott. Rettenetesen megharagudtam. Hát ki vagyok én? Mi vagyok én? Nem én táplálom az egész fiatal magyar irodalmat? Nem nekem kell megküzdenem napról napra Miklós Andorral magukért? S azt, aki a legkedvesebb nekem, akinek a tehetségében a legjobban bízom, egyszerűen lehurrogják! Az én ítéletem, az semmi nekik? Nagy dühösen végignéztem a listát. Sajnos nem támadható rajta senki. Talán csak az egyetlen, Pap Károly, aki kommunista volt, börtönben is ült érte. Ha kitudódik, az egész bizottságnak kellemetlensége lehet belőle. Még az is előfordulhat, hogy megszüntetik az egész Baumgarten-díjat. Javukra is lehetek, hogy figyelmeztetem őket erre. Maga, Pap úr, maga a legmegszállottabb közöttük, minek magának a pénz? Hogy villát vegyen rajta, vagy világkörüli utazásba fektesse?

Pap Károly: Mindez nem igaz, Mikes bácsi. Az igazságot akarom.

Mikes leül, vagy inkább összeroskad.

Mikes: Fiam, magam sem tudom, hogy mi az igazság. Ez óta az eset óta a magam számára is rejtély vagyok. Egyszerűen nem értem, mi vitt rá. Talán mégis csak a hiúság. Maga, Pap úr, ahogy Móricz Zsiga mondja, a lélek szüretének szüretelője. Maga mit gondol?

Pap Károly: Én azt gondolom, Mikes bácsi, hogy aki annyi jót tett velem a legnehezebb időben, arra én változatlan szeretettel és hálával gondolok továbbra is.

A két ember megöleli egymást.

35-36. kép

Mikes frissen ásott sírja. Csak a neve van odatűzve egy deszkalapocskára és az életrajzi adatok (1872-1930). Pap Károly egyedül ül a sírral szemben: a még friss földhányáson ugyanolyan égő, vérpiros rózsák, amelyeket Osvátnak vitt.

Pap Károly belső hangja.

Pap Károly: Előbb meghalt a bölcsesség, amely győzött az élet fájdalmán, aztán meghalt a másik bölcsesség, amely győzött az élet örömén, mindkettő azért győzött, hogy szolgálja a magán kívüli világot.

Meghalt a két tökéletesség, a két ellentét, amely mindég egymást idézi bennem. Ők ama nagy testvérek, akiket elválasztott Isten a teremtéskor, és nem találkozhatnak, csak a halálban e világnak végekor, amikor a két ellentét és két tökéletesség, az öröm és a fájdalom bölcsessége örökre egyesül egy tökéletességgé, egy egésszé…

Miközben az előző kép hangjait halljuk a kamera ráfókuszál a rózsákra. Fölbontja színeit, majd elmélyíti és kifehéríti a hajnali derengés színeire.

Ez látszik egy ablakból.

Aztán a szobát látjuk. Mester és tanítványai a széder esti asztalnál ülnek. A Mester az álombeli figura.

Tanítványok: Ki a jó ember Izraelben?

Álombeli figura: Sokféle lehetséges. Itt van először a gazdag, aki szívesen ad a szegénynek. Ád, mert azt mondja: „Van elegem, hát mért ne adjak belőle egy keveset? Vigye az ördög!”

Aztán itt van a másik gazdag, ez meg azt mondja: „Adok – és összehúzza a szemét ravaszul -, hátha valóban felszámítja az Isten ezen vagy egy másik világon? Mit lehet tudni?”

Ismeritek azt a gazdagot is, aki szintén szívesen ad, mert így gondolkodik: „Adok, hadd beszéljenek rólam szanaszéjjel, amerre csak a szegények járnak. S hol nem fordul meg egy ilyen lézengő?”

De van olyan is, aki nemcsak ád, hanem még tanítja is a szegényt: „Nesze – mondja -, tedd a pénzzel ezt meg azt. Én is így szereztem a jómódot. Csináld utánam. Aztán ha sikerül, még vissza is adhatod. No, Isten veled, és hallass magadról.”

Ez a legkülönb azok közt, akikről idáig beszéltem nektek, de nyomába se jöhet annak, aki szégyenlős zavarral megöleli a szegényt, s így szól: „Gazdag vagyok, de csak az Ég tudja, miért. Sokszor restellem. Tégy boldoggá azzal, hogy végy el gazdagságomból magadnak, s vele együtt szégyenemből is…”

Ennél az embernél kezdődik az igazi jótékonyság. Mert jól jegyezzétek meg: adni, az a legkevesebb. De minden fillérnek csak annyi súlya van, amennyire megalázzátok magatokat az előtt, akinek odaadjátok. És mindez, mondom, még csak kezdete az igazi jótékonyságnak. Kezdete azért, mert ha a Mindenható úgy akarja, jöhet idő, mikor nem lesz semmije sem, és hol lesz akkor a jótékonyság? Pedig jól jegyezzétek meg, hogy majd csak akkor, ha egy köpenye és egy vándorbotja leszen egész Izraelnek, csak akkor lesz nyilvánvaló, hogy ki az igazán jótékony, és micsoda a valódi jótékonyság.

A tanítványok lehajtott fejjel hallgatnak.

Tanítványok: Mikor lesz ez az idő? S hogy készüljünk fel rá?

Álomfigura: Az idő minden nap, minden órájában elkövetkezhet. S ha akkor lesznek közöttünk, akik oly tüzet gyújtanak szíveinkben, hogy elég azon minden szenvedés, és szívesen adjuk oda életünket Isten nevében egy egységesebb és közösebb emberiségért – ez lesz a valódi jótékonyság, az egyetlen.

Tanítványok: Úgy hát a Messiásra gondolsz?

Álombeli figura: Valóban, de nem egyre, hanem ezerre és ezerre, annyira, hogy elég legyen az egész föld kerekének. Mert egy volt már, és tíz is volt már. De mindez kevés volt. Mert, azóta ugyancsak megnőtt a földkerekség, és rajta az emberiség minden nyavalyája igen megsokasodott.

Egyik tanítvány: De mért vállaljuk ezt? Talán elődeink vétkei miatt? Vagy szeretetből az emberiség iránt?

Álombeli figura: Azok vállalják, akik legjobban szeretik az életet. Sokan vannak köztünk, akik bűneik miatt szeretik az életet oly nagyon és sokan, akik tisztaságaik miatt. De mindnyájunknak vállalni kell egyformán, mert így vagy úgy, de mi szeretjük legjobban az életet s urát, a Mindenhatót. És ő is, így vagy úgy, de legjobban szeret minket. S amit a vállalás napján hirdetünk, és életünkkel megpecsételünk, azt követni fogja az Ő többi gyermeke is: mind az emberiség. És minden város, ha nem is épült hegyen, az Úr városává lesz. És minden falu az Úr falva. És megszűnik az, hogy az ember bárhol is a föld fia legyen, hanem aki lesz, az mind írástudó leszen. És nem betű, hanem szíve szerint. És nem vér, hanem lélek szerint.

36. kép

Közben a hajnali rőt világosság a felkelő naptól vérvörössé változott. A társaság kilépett a házból. Kiderült, hogy nemcsak a naptól van ez a vörös fény, hanem a zsidónegyed felgyújtott házaitól is, amelyeket épp most gyújtottak fel a beözönlő (keresztes, kozák?) lovasok. Heves lópatacsattogásba jajkiáltások vegyülnek.

Az Álombeli figura rámutat a hatalmas lángokra.

Álombeli figura: Íme, lássátok: ahogy most lángolunk itt kívül, úgy kell majd lángolnunk itt belül. De gondoljátok ezt milliószorta, mert így lesz velünk az egész földön. S aztán az egész Földdel is.

A tanítványok elborzadva hallgatják, mesterük azonban különösen mosolyog.

Álombeli figura: Mit borzadtok? Ami utána jő, nem volt még oly áldás ezen a földön, hanem csak az Éden kertjében.

37. kép

A tanítványok a tűz felé sietnek, a Mester azonban csak a tűz fényét bámulja odafent az égen, amit egyre füstösebb lesz, végül egyetlen gomolygó feketeség. Sűrű, csillagtalan éjszaka. A lópata dobogása vonatzakatolássá alakul át. Majd egy hirtelen virradással a Buda környéki hegyek és erdők szegélyénél világosodik ki ez a sötétség. Innen lép ki Pap Károly. Három vagy négy, a mai Budapestet jellemző városképsnitten keresztül (bennük fel-felvillan antiszemita falfirka is) látjuk, amint gyors, rugalmas léptekkel jön lefelé a városba, míg le nem ér a Moszkva térre, a padokra (56-os villamos megállója), ahol a kezdeti képekhez oly hasonlatos mai koldusok, nyomorultak csapatostól üldögélnek. (Igen, az ötletet Passolini Ödipuszából vettem, de hát a kultúra azért van, hogy lopjunk, azaz át is vegyünk-alakítsunk belőle.)

Ezalatt halljuk tovább a következő szöveget az Álombeli figura hangján.

Többen: Rabbi, szólj valamit az igaz tanítóról, az ő tanításáról. Miről ismerjük meg őt?

Álombeli figura: Nem jön az igaz tanító, csak főbenjáró dolgokban és veszedelmes időkben. Arról ösmeritek meg, hogy együtt találjátok nála mind a hármat: a tanítást, az életet s a halált. S ha csak egy is hiányzik e három közül, ne mozduljatok, míg meg nem kapjátok az utolsót is: az ő halála pecsétjét.

Jól vigyázzatok hát, midőn jön a pecsételés ideje, s ő így szól: „Vegyétek az én tanításomat, de ne kívánjátok az életemet.” Ne fogadjátok el a tanítást tőle.

S aki ezt mondja: Nesztek az én tanításom, s az életem is, de kívánjatok tőlem halálos bizonyságot: az ő tanításától is riadjatok vissza! Mert aki tanítást ad, s nem pecsételi meg azt az életével, olyan, mint aki életet ád az ő gyermekének, de nem ád neki kenyeret. S aki tanítást ad, s megpecsételi azt az életével, de megtagadja a halál bizonyságát: olyan az, mint aki életet adott gyermekének, s kenyeret is: de nem ád neki inni, midőn azt legjobban gyötri a szomjúság!

Csak aki mindhármat adja, ő az, akit mindnyájan kerestek.

38. kép

Az előző kép utolsó mondata alatt a kamera Pap Károly arcára fókuszál. A kép kimerevedik, s még mielőtt a film készítőinek neve végigfutna rajta, ezt írjuk fel rá:

Pap Károly 1945 elején, a Bergen-Belsen-i koncentrációs táborban pusztult el.

Krisztus-regényéből már 700 oldal készen állt, amikor egy házkutatás alkalmával egy nyilas tűzre vetette.

Élet és Irodalom

51. évfolyam, 34. szám