MEGYESI GUSZTÁV
Drosophila melongaster
Van azért abban valami mélységesen megnyugtató, hogy dr. Nagy Attila debreceni háziorvos szerint a homoszexuálisokat „senki se akarja a Dunába lőni, viszont börtönben lenne a helyük”. Hogyne volna ez megnyugtató, sőt egyenesen reménykeltő, amikor az orvosi kamara honlapján megjelent cikkének megjelenése előtt nem sokkal, egy igen kellemes nyári délután a melegek tüntetése ellen tüntetők, kvázi ellenmelegek, a rendőri sorfalak előtt azt skandálták órákon át, hogy „buzikat a Dunába, zsidókat meg utána”.
Ami akkor már csak azért is komoly megrökönyödést váltott ki, mert hiszen az egyre látogatottabb kurucinfós honlap vonatkozó szakirodalma szerint a zsidó és a buzi egy és ugyanaz, tehát sorrendiséget megállapítani közöttük térben és időben maga az értelmetlenség, arról nem is szólva, hogy kimaradtak a cigányok.
Bizonyos értelemben tehát a debreceni háziorvos szavai mély humanizmusról és erkölcsi emelkedettségről tanúskodnak, ő maga a Dunába lövetés helyett megadja a lehetőséget a bűnös rétegnek, hogy megbánást tanúsítva esetleg megjavuljon a börtönben, és igaz magyarként megtisztulva kapcsolódhasson vissza a társadalom vérkeringésébe. Más oldalról nézve viszont dr. Nagy maga is ellenséggé válik: az azonnali likvidálás mellőzésével gyakorlatilag a buzi, egymást nyaló, tangában és reverendában vonagló, antimagyar, szocionista, médiahéber, visító judeonáci, heterofób, galiciáner söpredék uszályába került, és ez nem vicc, mert ha egyszer elindul valaki az úton, akkor menjen is rajta végig.
Ugyanezekben a napokban a Szőke Szikla nevű magyar futball-legenda a labdarúgó-szövetség elnökének legfőbb és legokosabb tanácsadója, élő tévéadásban azt a mondatot találta kivariálni a rendelkezésére álló kétszázas szókincsből, hogy a magyar klubok a tehetséges hazai fiatalok helyett inkább idegen futballistákat szerződtetnek, akik épp most jöttek le a fáról Afrikában. Gyorsan hozzáteszem, hogy olyan mértékű elhatárolódás vette kezdetét e szavak nyomán, hogy a Szőke Sziklának végül le kellett mondania, sőt, a legszélesebb nyilvánosság előtt elhatárolódnia önmagától; ilyet még soha nem látott a harmadik köztársaság. A kurucinfón aztán a Szőke Szikla is megkapta a magáét: „Mészöly Kálmán igazat mondott a négerekről, majd megfélemlítésre visszakozott”, ám számunkra most nem ez a fontos (a Szőke Szikla nyilván megkapja majd méltó büntetését a nemzeti számonkérő széktől), hanem az elhatárolódás.
A médiahéber sajtó, a szocionista egészségügyi minisztérium és a heterofób, galiciáner SZDSZ (Zsadesz) is épp az elhatárolódást várja el az orvosi kamarától, mondván, a dr. Nagyéhoz hasonló tartalmú szöveg, pláne megfejelve a miniszter asszony népirtó és tömeggyilkos színben való beállításával, nem valami komilfó, a szerző elvetette a sulykot. Az orvosi kamara azonban nem határolódik el se dr. Nagytól, se a többiektől, akik a homoszexuálisokat bűnözőknek tartják, mert egyrészt szólásszabadság van, másrészt annyiféle orvosból áll a kamara, hogy nem létezhet olyan intézményes állásfoglalás, ami kifejezné ezt a sokszínűséget.
Na most ez ugye, tipikusan a honi pártokra jellemző válasz, ám hogy őszinte legyek, már hosszú ideje nem érdekel semmilyen intézményes elhatárolódás, sőt az egyéni sem. Már a Zuschlag-ügy idején, amikor a pártaktivista a holokauszt-ünnepségen a holokauszton viccelődött, megfigyelhető volt, hogy az érintett személy, amikor nem tehet már mást, mert akkora a cirkusz, visszakozik, ám mindig és kizárólag az etikett megsértésében érzi magát vétkesnek. Mármint hogy holokauszton viccelődni meg általában is zsidózni, cigányozni, buzizni, ráadásul ízléstelenül és brutálisan beszélni nem illik széles nyilvánosság előtt, mint ahogyan a marhapörköltet sem kanállal esszük az esti fogadáson. De gondolni azt nyilván lehet, s akkor abból semmi botrány nem lesz, ekképpen semmi kivetnivaló sincs benne, tehát minden rendben.
Azt én nem tudhatom, hogy dr. Nagy milyen orvos. Ám abban én már nem vagyok biztos, hogy a kamara honlapján írottakat és az orvosi praktizálást élesen külön tudja választani; egyszerűen nincs olyan, hogy „írói munkásság része”. A homoszexualitását nyíltan vállaló Szetey államtitkár vagy a letömeggyilkosozott miniszter asszony helyében én a gyötrelmek gyötrelmét kiállva se feküdnék fel dr. Nagy vizsgálóasztalára, mert ha egy orvosnak az a véleménye, hogy a homoszexualitás olyan betegség, ami büntetendő, akkor az az orvos nem olvas szakirodalmat, nem képezi magát, saját tudománya mai állásával egyáltalán nincsen tisztában, a genetikáról speciel sohasem hallott, ergo maximum funkcionáriusnak alkalmas, akár mindjárt az orvosi kamarában. Az tőlem hülyén jönne ki, ha én kezdeném magyarázni azt az evidenciát, hogy az azonos neműek iránti vonzódás hajlamáért az anya X nemi kromoszómája által átvitt gén a felelős etc.; ám ennek nem ismerése olyan, mintha dr. Nagy a geocentrikus világkép jegyében nézne fel estelente a csillagos égre, kozmikus méretű börtönudvarokról álmodozva.
Pedig tán nem is tudja, hogy miről marad le, ha nem ereszkedik le a genetika mélységes bugyraiba. A „buzikat a Dunába, zsidókat meg utána” c. opus szerzőinek, előadóinak és tánckarának is mondom, hogy a közelmúltban jelentette be dr. Hibbing amerikai kutató, hogy „40 vagy akár 50 százalékban is a gének lehetnek a felelősek a politikai beállítódásért”, s gondolom, megvan rá az esély, hogy ez az arány a további kutatások nyomán csak nőni fog, tehát már a magzatvízből meg lehet majd állapítani, hogy valaki újgenerációs judeokrataként népjogokat fog tiporni, vagy csak egyszerűen körzetvezető lesz a Jobbik delegálásában. Nem mennék bele a részletekbe, viszont A gyümölcslégy az ember barátja című és általam egyre sűrűbben forgatott alapműben olvasom, hogy ha hisszük, ha nem, az emberi agy működésének a mechanizmusát tulajdonképpen a Drosphila melongaster, közkeletű nevén a gyümölcslégy agyi funkcióiból lehet levezetni. Annak ellenére van ez így, hogy nevezett állat annyira primitív, s annyira képtelen koordinálni a tevékenységét, hogy rendre a táplálékában, leginkább falusi kocsmák vörösboros poharában végzi.
Helyben is vagyunk.
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 29. szám
