Nem tartották jó zsidónak, pedig az volt, csak hát nagyon-nagyon szerette a zenét, meglehet túlságosan is. Reggel zenére ébredt, persze sehol sem szólt zene, csak valahol legbelül, odabent a fejében. Ha ment az utcán, énekelt magában, ha bánatos volt, felidézett egy dallamot, s máris mindent elfeledett, zene szólt, amikor dolgozott, zene, amikor olvasott, sőt még álmában is zenét hallott, de ezekre már utólag sohasem emlékezett. Ezek voltak a legszebb zenék, csodásan szóltak, tisztán és kivehetően hallatszottak a hangszerek, külön-külön mind, legtöbbször a gordonka, de sohasem tudta utólag visszaálmodni a dallamot. Rettenetesen fájt ez neki, mintha elveszett hangjegyek kóborolnának valahol a semmiben, sehová sem tartozóan, magányosan, hangjegyek, melyeket képtelenség lejegyezni, megörökíteni, magunkba zárni, s persze erről ő, ki más, csakis ő tehetett.
Nem tartották jó zsidónak, mert hitt a lélekvándorlásban: úgy képzelte, hogy valamikor szétáradtak a dallamok, s minden zene és minden zeneszerző ennek az örökös szétáradásnak az újabb variációja. Bachtól számította az újjászületőket, hiszen Mozart és Mendelssohn, Beethoven és Mahler, Brahms és Wagner, Sosztakovics és Sztravinszkij, Menuhin és Bernstein, Ojsztrah és Richter, Joachim és Reiner, Klemperer és Toscanini, Bartók és Casals mind-mind valamennyien Bach reinkarnációi, másként nem is lehetséges. Mások már rég lemondtak róla, de a rabbi még sokáig úgy gondolta, hogy megmenthető. Beszélt neki az ősökről, Ábrahámról és Mózesről, a Szinaj hegyéről, az Örökkévaló hangjáról, beszélt a prófétákról. Ő szerette hallgatni a történeteket, de aztán hazament, s otthon ismét minden figyelmét a lélekvándorlás összhangzattana kötötte le.
Történt, hogy egyszer épp egy magas cét hallott kiénekelni, de olyan szépen, tisztán és hosszan, hogy nem sokat gondolkodott, fogta magát, és elindult fölfelé a magas cén. Ment-ment, egyre följebb és följebb, a házakat egyre kisebbnek és egyre viccesebbnek látta, az emberek mind-mind hangyának tűntek előtte, de ő csak ment és ment, talán már a csillagokat is elérte, ott megállt, és visszapillantott: a látvány, ami elétárult, csodálatos volt, szinte leírhatatlan: a föld egy hatalmas kotta képét mutatta, amit énekelni lehetett, benne az emberek megannyi hangjegyek, akadt köztük mély és magas, pianissimo és forte, piano és mezzoforte, sőt amott egy forte fortissimo hangoskodott, külön-külön is szépen szóltak, de az egész úgy együtt megrendítő volt. És persze a gordonkát tisztán hallotta megint, mélyen búgott, nagyon-nagyon fájdalmasan, lélekbe hatolóan, elveszetten és magányosan.
Csak hallgatta a csodás muzsikát, eltátott szájjal, már nem is látott a nagy fényességben semmit, s egyszerre meghallotta az összes elveszett zenét, álmainak muzsikáját, mind ott volt, valamennyi, pajkosan tekergőztek körülötte, elbűvölték, elszomorították, aztán vidámmá tették, csak úgy kacagott és kacagott, hogy aztán ismét a tenyerébe temesse a fejét. És ekkor jött rá arra, hogy a zsidó hagyományt hallja, az ősatyákat, a tízparancsolatot, a törvényeket, a próféták beszédeit, mindent-mindent, amiről odalenn beszéltek, de ami onnan nem zengett fel az égig. Soha ilyen boldognak nem érezte magát, de már nem is ő volt, hanem egy csodás gordonka, és ez sem zavarta, de még az sem, hogy odalenn már elfogytak mind a hangjegyek, a partitúra a végére ért, már csak egy nagy hangzavar volt az egész, semmi más, de számára még mindig tisztán szólt a hagyomány, az, amit a rabbi odalenn tanított, de amott csak nagyon-nagyon keveset lehetett kihallani belőle, ám idefenn minden kristálytisztává vált. Még az is, amikor az utolsó hang is kizengett, s a hatalmas koncert véget ért. De addigra már az ő lelke is továbbköltözött. Tán egy másik partitúrába.
Jorij Vladík – HASZID NOVELLÁK
