KŐSZEG FERENC
Az apród és a hírhozó
Kenedi János hatvanéves
N
o nem, ez nem lehet igaz. Hiszen csak most volt, az imént, hogy először találkoztunk a Hungária kávéházban: a szódáspohárból vizet fröcskölt a nálam is idősebb, ismert újságíró, Szász István fejére. Ki ez a szemtelen kölyök, hogy így mer viselkedni egy felnőttel? Pedig talán még tizennyolc éves sincs. Aztán kiderült, hogy csak tizennégy. Persze túl a hatvanon nyolc év korkülönbség már nem sokat számít. De akkor, végzős egyetemistaként meg voltam rökönyödve. Hogy kerül ez az idétlen kamasz: ide, a híres irodalmi kávéházba? Réz Pált, aki kilenc évvel idősebb nálam, nemcsak mesternek és tanítónak láttam (és látom máig), hanem magamhoz képest felnőttnek is, holott huszonnégy éves voltam, amikor személyesen megismertem, minthogy kollégák lettünk a Szépirodalmi Könyvkiadónál. Kenedi János ellenben a tudatomban megmaradt annak a koraérett gyereknek, akit a Hungáriában megismertem. Pedig kapcsolatunk – talán leírhatom: barátságunk – több mint négy évtizede alatt egymáshoz öregedtünk.
A korkülönbségnek oroszlánrésze volt abban, hogy folyamatosan irigyeltem Jánost, és gyanakodtam rá. Hihetetlenül olvasott volt, végigböngészte a két háború közötti meg a második világháborút követő évek minden számottevő magyar folyóiratát. Folyton szerettem volna tetten érni, hogy nem is olvasta, amiről beszél (ezt én magam nemegyszer megtettem), de sosem sikerült. Nem is sikerülhetett, hiszen csak egy töredékét olvastam annak, amit János. Ennek ellenére János folyamatosan úgy tett, mintha számára volna megtiszteltetés, hogy beszélhet velem, mintha tőlem várna útmutatást. Ez azonban még inkább feszélyezett, részint, mert nyilvánvalóan nem volt alapja, részint pedig azért, mert nem feküdt nekem (és még ma sem fekszik) az idősebb mester szerepe. Közben tudtam, hogy János nem játssza meg magát, nem hízelegni akar (erre nem is lett volna semmi oka), hanem ez következik az odafigyelő természetéből, abból a törekvéséből, hogy kedves legyen és kedveljék, meg abból, hogy valóban gyerekként került nála jóval idősebb, jelentős emberek szellemi vonzáskörébe. Sznobizmusomban valószínűleg leginkább ezért irigyeltem: barátai, beszélgetőpartnerei voltak olyan emberek, akiket én legfeljebb távolból csodálhattam. Hetenként két-három délutánt töltöttem a Hungária kávéházban, de mindig csak piros kárpitos presszóban a magam ismerőseivel, barátaival, de a fél kezemen megszámolható, hányszor jutottam le (fel!) a „mélyvízbe”, Vas István, Kormos, Zelk, Réz Pál törzsasztalához, ahol János mindig szívesen látott vendég volt. „A pesti aszfalt apródja” – Perneczky Géza nevezte így, talán törzshelye, a Muskátli presszó asztalánál. „Hihetetlen mennyiségű ismerőse és barátja van, mondta Bence György úgy 1971 táján. Pedig három év óta csak összevész.” A Csizmadia Ervinnek adott önéletrajzi interjúban Kenedi Vas Istvánt idézi; Vas megbocsátott neki, pedig a szakítások korszakában őt is megsértette: „Hát igen, kedves, simulékony fiú voltál, el kellett valahogy torlaszolnod magad előtt az elkurvulás útját.”
Lecsószezon
A szakítások korszaka 1968 augusztusával kezdődött. Hosszú ideig úgy véltem, a csehszlovákiai intervenció sokkja generációs probléma: aki érett ésszel élte át 1956. november 4-ét, annak 1968. augusztus 21-e sok újat nem mondhatott. Jánosról azonban tudtam – bár nemigen beszéltünk erről -, hogy hiába volt csak kilencéves azon az őszön, 56-ról nagyjából ugyanazt gondolja, amit én, s ő is azok közé tartozik, akik soha le nem írnák, soha ki nem ejtenék az ellenforradalom szót. Az Elhülyülésem története című, 1977-ben írott önéletrajzi vázlatából értettem meg, hogy Jánost nem maga az intervenció késztette arra, hogy végrehajtsa a „Du sollst dein Leben ändern” rilkei parancsát, hanem barátai többségének önigazoló vállvonogatása. Ezek az emberek úgy vélték, hogy a maguk makrancos lojalitásával nemcsak a saját létezéstechnikájukat biztosítják, de hozzájárulnak ahhoz is, hogy a létező szocializmus keretei között szabadabb, élhetőbb legyen a világ. De ha Prágában bebizonyosodott, hogy a létező szocializmust megreformálni sem lehet, akkor vezetnek-e valahová a kis lépések, akkor az önérdeken kívül igazolja-e bármi is a lojalitásukat? S főképpen: mi igazolja az acsargó megvetést azokkal szemben, akik kérlelhetetlenségükkel, úgymond, veszélyeztetik a már elért eredményeket? A Hungária mélyvizében véletlenül tanúja voltam egy beszélgetésnek: János éppen az ÉS-sel kiépült kapcsolatát perzselte fel. „Ha ennyire elutasítasz mindent – mondta a lap egyik vezető munkatársa -, akkor lélegzetet se vegyél!” Elképedve néztem rá. Ez az eszes és józan ember valóban elhiteti magával, hogy a levegőt is a rendszernek köszönhetjük? Homályosuló emlékeimet három évtized múltán Erki Edit igazolta vissza, akivel sok évi távolságtartás után időnként jókat beszélgettünk bevásárlás, illetve kolbászevés közben a Rákóczi téri vásárcsarnokban. „Kenedivel, mondta, nem is 56-on vesztünk össze, hanem 68-on. Egy ideig nem is értettük, mitől kattant be. Aztán persze kiderült…” János 1968 lecsószezonjában Várady Szabolcshoz kezdett járni, ahol rádiót hallgattak, „mindig ugyanazt a műsort / ugyanazon az adón” „néha / több mint húszan, abban a kis szobában” (V. Sz.: Rádiózás lecsószezonban). Aztán megismerkedett Bence Györggyel is. A Lukács-óvoda éppúgy felfedezte, ráharapott néha nehezen követhető, de nagyon szuverén gondolkodásmódjára, ahogy korábban az újságírók és művészek csapata. „…beszálltam közéjük, de nem zupás őrmesternek” – idézte fel a fordulatot a Csizmadia Ervinnek adott 1989-es interjúban. Így kezdődött Kenedi János pályájának második szakasza, a demokratikus ellenzék egyik irányt mutató személyiségeként. Még mindig csak huszonegy éves volt.
Adjunk itt teret egy rövid közbevetésnek. Ha Kenedi nem lesz „disszidens” (ami személyisége és pályakezdése ismeretében elképzelhetetlen), kiváló filmesztéta, irodalmi esszéista vagy sajtótörténész lehetett volna. Így mind a három lett. Összeállított egy remek antológiát Írók a moziban címmel (1971), aztán megtetézte egy másikkal a filmzenéről (1978). Az évszámok azt jelzik, hogy a retorzió – a publikálási tilalom – nem azonnal sújtott le a lázadó szerzőre, hanem fokról fokra terjedt szét, mint a bürök bénító hatása Szókratész testében. Írt továbbá egy hatszáz gépelt oldalnyi monográfiát Jancsó Miklósról, amely egyebek közt azt mutatta be, hogyan lesz a nagy filmek gazdag szimbólumrendszeréből a Fényes szelek után lapos karneváli spektákulum. Én ugyan – ellentétben Jánossal – az Égi bárányt nagyon szerettem, de el kellett fogadjam, hogy az 1971-ben elkészült Még kér a nép az alkotó személyiség szétesésének a tüneteit mutatja. Azt persze egyikünk sem sejthette, hogy húsz év múlva Jancsó, túl a nyolcvanon egy teljesen új, groteszk stílussal tér vissza a filmkészítés nagyjai közé. Nem hiúsult meg, csak évtizedes késedelmet szenvedett Kenedi sajtótörténészi vállalkozása. A Zsolt Bélától kölcsönzött Ars scribendi cím alatt sorozatot tervezett a huszadik századi magyar publicisztika klasszikusainak írásaiból. Csakhogy mire a terv elkészült, kiderült, hogy 1980-ban egy efféle lekozmált seggű disszidens neve még sorozatszerkesztőként sem jelenhet meg a hatalomvédte első nyilvánosságban. A cikksorozatból a rendszerváltás után könyvsorozat lett. János kedvencei, K. Havas Géza, Gáspár Zoltán, Kádár Erzsébet írásait rendezte sajtó alá.
Elvesztegetett évek?
A beilleszkedett értelmiséggel folytatott vitáiban kisarjadt konfrontáló hajlamát János a formálódó demokratikus ellenzékben is megőrizte. Néhány cikke – leginkább talán a Kritikában, 1969 novemberében megjelent Ernyedt extázis című – feltűnést keltett. Miközben a beatkultúra megjelenése Magyarországon a Nyugatra tekintő értelmiség szemében a szabadság mozgásterének újabb gyarapodását jelentette, Kenedi arról írt, hogy a már hivatalosan is támogatott ifjúsági szubkultúra nem a 68 előtti nyugati ellenkultúrához, hanem az ellentétéhez, az ellenkultúra kommercializálásához kapcsolódik. Ennyi azonban még belefért a kultúrkritika tűrt kereteibe. János azonban ahelyett, hogy az érdeklődést kihasználva szókimondó, de rendszeresen publikáló közíróvá próbált volna válni, szántszándékkal olyan cikkeket írt, amelyeknek az elutasítása borítékolható volt. Nem holmi establishment-értelmiségiek, hanem a Lukács-óvoda vezetői próbálták lebeszélni erről a magatartásról. Nem helyes, mondta Kis János, valamikor 1970 kora őszén, hogy azt tudatosítod a szerkesztőkben, a te cikkeidet vissza lehet utasítani. Kenedi bűntudatosan bólogatott, és ment tovább a maga útján, amely nem vezethetett máshová, mint a szamizdatkészítéshez. A többször idézett életrajzi interjú szerint már a kezdet kezdetén felvetette, hogy a magyar ellenzék is hozzon létre olyan szamizdat kiadványt, amilyen a Mindennapi események krónikája a Szovjetunióban, amelynek a számai 1968-tól kezdve tizenöt éven át rendre megjelentek, annak ellenére, hogy szerkesztőit sorra letartóztatták, és kényszermunkára ítélték. A szamizdat története azonban Magyarországon csak 1977-ben kezdődött – Kenedi ezt utólag is nyolc elvesztegetett évnek értékelte. Ennyi idő múltán még csak felvetni sem lehet a „mi lett volna, ha?” kérdését. Kétséges, lett volna-e befogadó közege 1968-69-ben Magyarországon a szamizdatnak, de az is kérdéses, lett volna-e miről írnia, hiszen Magyarországon ez idő tájt – szerencsére – nem létezett az a kiterjedt és durva represszió, amelyről az orosz Krónika hírt adott. Amikor azonban az 1976-os év végén Bence György és Kis János elkészítette az első két – még írógéppel sokszorosított, de a Szamizdat szót kiadói jelzésként magán viselő – kiadványt, Kenedi nyomban hozzálátott egy periodikának szánt gyűjtemény, a Kelet-európai Figyelő összeállításához, majd megszerkesztette az előző évek visszautasított írásainak ezer gépelt oldalt tartalmazó kötetét, a Profilt. A vállalkozás jelentőségéhez az is hozzátartozott, hogy Kenedi „népfrontos” antológiát hozott létre, s az anyaggyűjtésben Csoóri Sándor is segített. A munka során ismét megmutatkozott Jánosnak az a képessége, hogy összehozzon a saját körükből nehezen kimozduló embereket. Ebben a hermészi, hírvivő és közvetítő szerepkörben első lépésként összehozta Bence Györgyöt és Kis Jánost az 56-os Halda Alízzal, majd Alíz révén Donáth Ferenccel. Ezek a találkozások (meg az erdélyi találkozás Kende Péterrel) kellettek ahhoz, hogy a formálódó demokratikus ellenzék tudatában a méltó helyére kerüljön a magyar forradalom tradíciója. Mindez aligha történhetett volna meg Kenedi János nélkül. Ehhez a közpolitikai jelentőségű kapcsolatteremtéshez képest persze csekély súlyú, hogy engem is János hozott össze Bence Gyurival, aki elindított a demokratikus ellenzék felé, megváltoztatva ezzel az életemet is.
A szamizdatkészítést szorgalmazó múltjához képest János, mint köztudott, ahhoz a „szkeptikus többséghez” tartozott, amely ellenezte a szamizdat-folyóirat megindítását. Önéletrajzi interjújában azt mondta, nem hitt abban, hogy a demokratikus ellenzék létre tud hozni egy, a szellemi infrastruktúrától elkülönített technikai infrastruktúrát, hiányolta a lap vonalát meghatározó programot, és attól tartott, hogy nem lesz a lapnak „politikailag ambiciózus” szerzőgárdája. „Tévedésemre rácáfolt a Beszélő 27 száma”, mondja János bocsánatkérőleg az interjúban. Magam viszont, sok-sok év múltán visszagondolva a Beszélő indulására, úgy láttam, Jánosnak igaza volt. A technika infrastruktúrát nem a demokratikus ellenzék hozta létre, hanem Kis János, a két Bálint. Magyar és Nagy, továbbá a lapot előállító Orosz István meg a felesége, Békés Erzsébet. Erről a demokratikus ellenzékből, beleértve a Beszélő szerkesztőit is, senki más nem tudott – ezért maradhatott fenn a dunabogdányi nyomda egészen 1986-ig. Az első számot lapozgatva az is igaznak tűnt, hogy a folyóiratnak gyér a mondanivalója, kevés a szerzője. A Beszélőt a történelem mentette meg, annak a bizakodásnak a bukása, amelynek jegyében létrejött. Az első szám megjelenése napján a lengyelországi hadiállapot véget vetett a Szolidaritás korszakának, a magyarországi ellenzék pedig szembetalálta magár a Sto gyélaty? kérdésével. A Beszélőt az tartotta életben, az tette fontossá, hogy választ keresett a kérdésre, latolgatva a lehetséges programokat kialakította a maga vonalát, és 1987-ben Társadalmi Szerződés címmel elkészítette a Kenedi által régóta igényelt programot is, amely bár hivatalosan csak a lapé volt, a demokratikus ellenzék programjának számított egészen addig, amíg át nem adta a helyét a Rendszerváltás Programjának, amellyel a hajdani SZDSZ 1990-ben megszerezte a parlamenti helyek 23 százalékát.
Bibó
1977-78-ban, a Hétfői Szabadegyetem indulása idején Bibó István legfőbb szószólója a szabadegyetem szervezője, Szilágyi Sándor volt. De Bibó nevét a későbbi demokratikus ellenzék tagjai körében ugyancsak Kenedi mondta ki először, 1971-ben, a Donáth Péter és Gáspár Zsuzsa Attila úti lakásán, némileg konspirált külsőségek között tartott szemináriumon. A szeminárium egyik megvitatásra javasolt témája a zsidókérdés volt. Kenedi kötelező olvasmánynak ajánlotta Bibó 1948-ban írott, A zsidókérés Magyarországon című cikkét. A javaslatot nem fogadta kitörő lelkesedés. Az ok valószínűleg egészen egyszerű volt: a szeminárium filozófus résztvevői nem voltak nagy véleménnyel a magyar szerzők teoretikus teljesítményéről, és ezt a véleményüket látatlanban Bibóra is kiterjesztették. Emlékezetem szerint a résztvevők többségét a tanulmány hallatlan tárgyszerűsége és kritikus tisztessége sem győzte meg Bibó kivételes jelentőségéről. A demokratikus ellenzék csak akkor fedezte fel Bibót, amikor a megegyezés lehetőségeit kutató 1945-48-as írásokban rátalált a michniki új evolucionizmus magyarországi előfutárára. Kenedinek természetesen nem kellett rátalálnia Bibóra, rátalált már évekkel előbb, amikor „huligán korában” a koalíciós idők folyóiratait olvasta, vagy amikor a Budapester Rundschau szerkesztőségében Horváth Zoltánnal, Esterházy Mátyással beszélgetett Bibóról. Különös módon nem a megegyezés lehetőségét kereső politikai bölcsessége tette rá a legnagyobb hatást, még csak nem is a morális hajthatatlansága, hanem egy olyan megfigyeléssor, amelynek igazsága éppen napjainkban válik ismét időszerűvé. A Bibó-Emlékkönyvbe írt esszéjében (A hajthatatlan és a megalkuvó, 1979) az Elit és szociális érzék című 1945 előtti Bibó-írást elemzi. Mi történik ott, ahol a tekintélyen alapuló rendszerek anélkül bomlanak fel, hogy a demokratikus forradalom tapasztalatai áthagyományozódnának nemzedékről nemzedékre? Ahol gyenge a demokratikus késztetés, ott az emberek beérik bármi mással is. „Az ilyen hamis helyzetben élő közösség – idézi Kenedi Bibót – mindinkább ferde viszonyba kerül a realitással, az eléje kerülő újbóli problémák megoldásánál nem abból indul ki, ami van, és ami lehet, hanem abból, aminek képzeli magát, ami lesz, vagy ami szeretne lenni. (…) a téveszmék és hamis reakciók békés családfőkben, hatgyermekes családanyákban, légynek se vétő szelíd emberekben fognak tovább élni, és a közösség egy nemzedéknyi idő alatt kitermeli” a társadalmi hisztériát.
Olvasókönyv
A rendszerváltás idején Kenedi fontos szerepet játszott az SZDSZ létrehozásában, részt vett a megalakulni készülő párt Elvi Nyilatkozatának a szövegezésében, de a parlamenti politizálásba már nem kapcsolódott be. Ehelyett a Nyilvánosság Klub egyik vezetője lett, és a pártállami rendszer elnyomó apparátusa, az állambiztonsági szervezet kutatója. Történész, de olyan történész, aki kutatási eredményeit a politika formálásában is hasznosítani akarja. Tizenhét éve ír arról, hogyan mentette át szervezetét és szellemét a rendszerváltáson a pártállam állambiztonsági szolgálata, és hogyan épült újjá apparátusa hol konzervatív, hol szocialista kormányok hathatós segítségével. S tizenhét éve küzd, nem eredménytelenül, de nem is győzedelmesen az információs önrendelkezési jogért, hogy az egykori áldozatok megtudhassák, mi az, amit az egykori (és mai) tettesek lehallgatással vagy ügynökök révén megtudtak róluk, de máig eltitkolnak előlük. Ennek a történészi-politikai tevékenységnek két nagy eredménye született. Az egyik az iratfelmérő bizottság, amely a liberális belügyminiszter, Kuncze Gábor támogatásával (s Horn Gyula, valamint Boross Péter harsány tiltakozása ellenére) bejuthatott a Belügyminisztérium archívumába, és felmérhette az egykori állambiztonsági iratoknak azt a töredékét, amelyre nem tették rá a kezüket még a választások előtt a régi-új titkosszolgálatok. A másik a Kis állambiztonsági olvasókönyv. Ez az imponáló filológiai gondossággal összeállított dokumentumgyűjtemény arról szól, hogyan bánt az állatarcú szocializmus az emberekkel az állítólagos puha diktatúrában is. A emberi életeket széttaposó kegyetlenségről szól, amelyet csöppet sem enyhít a kegyetlenkedők végtelen ostobasága. Nem született ennél leleplezőbb könyv az államszocialista önkényuralomról. Csak persze ezt a hivatásos antikommunista acsargók nem fogják sem megérteni, sem beismerni.
Nem szeretném ilyen indulatosan befejezni. János, az állami titkolódzás nagy ellenfele, rejtőzködő természet, aki még barátaival is szeret enigmatikusan viselkedni. Egyszer valamilyen kiadói ügyben találkozott a későbbi feleségemmel, Fekete Évával. Amikor megbeszélték a megbeszélnivalókat, János sietve felállt. Mennie kell, mondta, egy műfordító barátjával találkozik, nem szeretne elkésni. Az időpontokat egyeztetve rájöttünk, hogy a titokzatos műfordító én voltam. Akkoriban már együtt éltünk. János ezt jól tudta, bennünket is ő hozott össze.
A hatvanadik születésnapján ezt is köszönöm neki.
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 28. szám
