Forrás: Magyar Hírlap

Történelem

A német megszállás alatt lévő Magyarországon 1944 júliusában Koszorús Ferenc ezredes hősies akcióval megakadályozta a budapesti zsidóság deportálását (Fotó: Mti)

Auschwitzot megjárt barátom, Győri György írta visszaemlékezésében (melyben külön fejezetet szentelt a magyar zsidómentésnek): „A jót soha nem szabad elfeledni, akkor sem, ha a rossz erősebb volt nála, és írni, írni kell a jóról is, nemcsak a rosszról.” Ez jutott eszembe az elmúlt hetekben, amikor a holokauszt emléknapja alkalmából sokan és sok helyen megemlékeztek arról a borzalomról, amely 1944-ben a magyar zsidóságot érte. A jóról talán csak egy orgánumban olvashattunk, pedig már 2001-ben megjelent Charles Fenyvesi Mikor az angyalok túljártak a világ eszén – Akik zsidókat mentettek a háborús Magyarországon című könyve. Mottóját így fogalmazta meg a szerző: „Anyám, Schwarcz Róza emlékének, aki e könyv megírására ösztönzött, örökül hagyva tiltakozását a feledés igazságtalansága ellen.” Mégis, a holokauszt-megemlékezések idején sokszor elhangzott az az igaztalan vád, amely szerint az egész magyar társadalom minden részvét nélkül tűrte honfitársainak deportálását. Közeleg az évfordulója a legnagyobb zsidómentő vállalkozásnak, a Koszorús-akciónak, amely 1944. július 6-7-én megakadályozta a budapesti zsidóság elhurcolását és elpusztítását. Vegyük sorra, mi mindenről kellene, lehetne írni, szólni!

Mindenekelőtt azt kell megjegyeznünk, hogy a német megszállás, 1944. március 19. előtt Horthy Miklós kormányzó és a Kállay-kormány ellenállása miatt még a zsidók elkülönítésére vonatkozó hitleri követelés sem talált meghallgatásra.

A jeruzsálemi Eichmann-per főügyésze, G. Hausner szerint a megszállás egyik oka éppen az volt, hogy „a magyar kormány nem hajlandó leszámolni a nagyszámú magyar zsidósággal”. Ezt a véleményt támasztja alá az a tény is, hogy Veesenmayer, a későbbi birodalmi megbízott 1943-ban kétszer is járt Magyarországon. Jelentéseinek az a lényege, hogy nácibarát hatalomátvételre nem lehet számítani, mert a magyarországi szélsőjobboldalnak külső segítség nélkül nincs elég ereje a változás kikényszerítésére. Vagyis katonai beavatkozásra van szükség.

A megszállás utáni helyzetről pedig Szita Szabolcs holokausztkutató leírja Halálerőd című könyvében, hogy az ellenállási mozgalomnak a Honvédelmi Minisztériumban részt vevő tisztjei 1944. május 1-jén kiharcolták a németeknél, hogy a munkaszolgálatos századok számát 210-ről 575-re emeljék. Ezzel elérték, hogy mintegy 150 ezer javakorabeli zsidó férfit mentesítettek a deportálás alól. A szerző megállapítja: „A magyarországi munkaszolgálat történetének egyik különös fordulata volt, hogy a Honvédelmi Minisztérium (…) 1944 nyarára olyan kormányzati intézménnyé vált, amelynek egyes szervei szerepet vállaltak a zsidó életek megmentésében.”

A magyar társadalom a zsidókkal való együttérzés számtalan jelét adta. Molnár Ernő a győri munkásmozgalom történetével foglalkozó művében idézi Pohárnok Jenő nyilas újságíró kifakadását: „A gettóba vonuló zsidókat, batyus vonulásuk útján sok érzékeny lélek titkos sajnálkozása kísérte (…) az utcán többen is kifejezték sajnálatukat, bűnnek állítják be a zsidók elkülönítését.” A Soproni Szemle egyik 1957-es számában ez olvasható: „A gettóból munkaszolgálatra kiemelt férfiak menetét a soproni utcákon sok nem zsidó sírása kísérte.” És miről árulkodik ez a kiskunhalasi helyi lapban megjelent kis hír: „A zsidóknak tejet adó gazdákat vagyonelkobzással büntetik.”? Török Sándor, a Keresztény Zsidók Szövetségének egyik vezetője egy interjúban elmesélte, hogy az őrzésükkel megbízott rendőrök egy reggel kijelentették: „Nehogy azt higgyék, hogy most az egész ország részt vesz abban, ami a zsidókkal történik. Vegyék tudomásul, hogy mi magukkal érzünk, és elítéljük azt, ami van.”

Írni kellene Mester Miklósról, aki az ellenállás megbízottjaként mint kultuszminisztériumi államtitkár mentette a zsidókat egészen a nyilas puccsig. Tevékenységét Stern Samu, a Pesti Izraelita Hitközség elnöke 1945. február 14-én elismerő nyilatkozatban köszönte meg. Ebben hangoztatta, hogy az államtitkár „a nehéz időkben kizárólag igazságszeretettől, tiszta humanizmustól vezetve, bátran és eredményesen szolgálta az üldözött magyarországi zsidóság igaz ügyét.

Szólni kellene Soos Gézáról is, aki a Magyar Függetlenségi Mozgalom sokoldalú zsidómentő tevékenységét irányította. Megszerezte, lefordíttatta és eljuttatta az Auschwitzi jegyzőkönyv eredeti példányát többek között a kormányzóhoz, és ezzel jelentős mértékben hozzájárult a deportálás leállításához. Írni kellene Dávid Erzsébetről, sok debreceni üldözött megmentőjéről, akit a város megmaradt zsidósága „második Eszterünknek” nevezett (utalva a bibliai Eszterre, aki megakadályozta a perzsa birodalomban élő zsidók kiirtását). Halálos ítélet várt rá, és megmenekülését csak annak köszönhette, hogy a város börtönét lebombázták, így – ha sebesülten is, de – megmenekült.

Nem sorolhatjuk itt föl mindazokat, akik méltók a megemlékezésre. De írni, sőt beszélni kellene a parlament és a televízió nagy nyilvánossága előtt az 1944. júliusi Koszorús-akcióról, Budapest zsidóságának megmentéséről. Erről azonban nemcsak a baloldali, de a jobboldali politikusok sem szoktak megemlékezni. A Magyar Örökség bírálóbizottsága sem tartotta méltónak a kitüntetésre, sőt még a deportálás megakadályozását is Bakay Szilárd javára írta a tábornok laudátora, pedig ez a szintén kiváló katonatiszt csak egy hónappal később lett a főváros helyőrségének parancsnoka.

A magyar politikai elit szégyene, hogy a magyar Országgyűlés helyett 1994-ben, a deportálás leállításának ötvenedik évfordulóján a washingtoni képviselőházban Tom Lantos emlékezett meg Koszorús Ferencről. Az amerikai képviselő egyebek között ezeket mondta: „Koszorús ezredes példátlan tette az egyedüli ismert tény, hogy egy tengelyhatalom katonai erővel akadályozta meg a zsidók elhurcolását. Ez a példa nélkül álló, kockázatos hőstett (…) eredményezte azt, hogy Budapestnek a nácik általi végleges birtokba vétele három és fél hónappal eltolódott. (…) Ez tette lehetővé a híres Raoul Wallenbergnek is, hogy sikeres és eredményes mentő küldetését megvalósíthassa. (…) Mindezekért nagy tisztelettel és büszkén szólok Koszorús Ferenc hősies, hazafias erőfeszítéseiről. Sok ezer család él ma, akik életüket egy ember hősies cselekedetének köszönhetik. (…) Ebben az évben, a magyar holokauszt ötvenedik évfordulóján, amikor a világ eltöpreng a történelem leckéjén, büszkén méltatom Koszorús ezredest, a hazafit, a humanistát és a hőst.”

Ránki György szerint „a pesti zsidóság megmentésében végül is Horthyé a döntő érdem”. Ezt annyiban egészíteném ki, hogy a főszerep a mentésben Koszorús Ferencé és beosztottjaié. Charles Fenyvesi szerint: „Az a kétszázezer magyar zsidó, aki megúszta a deportálást, és így túlélte a vészkorszakot, valamiképp a keresztényeknek köszönheti életét.”

Ez mind igaz. Ennek ellenére hangsúlyozzuk, hogy a magyar történelem egyik mélypontja a vészkorszak. Éppen ezért a keresztény magyaroknak ma is együtt kell érezniük a zsidó magyarokkal. Mert a jóra nemcsak emlékezni kell, hanem gyakorolni kell ma is.

Török Bálint