Forrás: Népszava

– Nem teszi elbizakodottá a siker? – teszem fel a provokatívnak szánt kérdést Fehér Lászlónak, akit talán nem túlzás a legnagyobb, vagy óvatosabban fogalmazva, a legsikeresebb magyar festőművésznek nevezni. Hiszen a kortárs magyar művészek közül ő a hazai árverési csúcstartó, egy képe a Sotheby”sra is kikerült nemrégiben – egyetlenként az élő magyar festők közül -, képeit már a festőállványról elvinnék a magyar és külföldi gyűjtők, múzeumok. A mostani, Ludwig Múzeumban látható kiállításához pedig nem kellett szponzorokat keresni, hanem maga a szponzor, egy neves bank kezdeményezte azt a művésznél.

“A siker nem tett gyengébb festővé, viszont a sikertelenséget, a nincstelenséget, a kiszolgáltatottságot nehezen viseltem” – kapjuk a határozott választ. “Soha nem volt pénzkérdés a festés számomra” – teszi hozzá. A rendszerválás előtt ahelyett, hogy konform képeket festett volna, inkább presszókban dobolta össze a megélhetésre valót. “A belső szabadságért festek, ez mozgatott mindig, ezért élek” – mondja a festő lapunk tudósítójának, miután tucatnyi újság- írót végigvezetett az 1975-2007-ig keletkezett, Néray Katalin által válogatott, Művek című kiállításán. Olyan távolságtartással, mintha nem is saját képeit, saját életének dokumentumait magyarázná.

Fehér a főiskolán a kiváló kolorista Szentiványi Lajos tanítványa volt. Tobzódott a színekben és élte a főiskolások gondtalan életét. Egyszer csak egy Lakner László-kiállítás kapcsán rájött, nem folytatható tovább az a festészet, amit tanult. A valóságot akarta lefesteni. A hétköznapok szürkeségéért nem kellett messze mennie, elégnek bizonyult, ha csak a főiskolára menet fotózta a földalattin reggelente utazó, rosszul öltözött, fáradt embereket. Aztán az egyik képből próbált festményt csinálni, de sehogy sem sikerült. Összegyűrte, földhöz vágta, megtaposta dühében a képet. Majd a gyűrött képet látva rájött, igen, ezt akarta lefesteni, hiszen ilyenek vagyunk. Ebből a gyűrött képből készült az első jelentős mű, az Aluljáró című festmény 1975-ben.

Egy bázeli tanulmányút nyitotta ki a világot számára a nyolcvanas évek elején. Itt találkozott a kortárs izraeli képzőművészettel és számos klasszikus művel: Chagall-lal, Picassóval. Elégedetlen kezdett lenni a szociofotókról vászonra festett alakjaival. Nekiesett hát egy ronggyal a festőállványon álló képének, és addig törölgette, míg csak a hajszálvékony körvonalak maradtak meg. Eltűntek, és jelen is voltak egyszerre a figurák. Megint átalakult hát Fehér művészete. Számos megrendítő élményt sikerült ezekkel a tünékeny figurákkal feldolgoznia. Mint az auschwitzi haláltáborral való szembesülést, amikor megbénult a kezében a fényképezőgép. A Kőbéka című képben pedig gyermek 56-os élményeit sikerült megfogalmaznia.

Megint egy elrontott kép lendítette túl a művészt, ezúttal 1988-ból. De ezúttal az utolsó vásznat is “elpocsékolta”, nem maradt más, mint az alátétnek használt farost lemez, amelyre erős sárgával festette meg a Balkon című képét. Az ezt követő évek fekete-sárga képeiből állt össze az 1990-es Velencei Biennále magyar anyaga, melyet a kiállítás mostani kurátora, Néray Katalin állított össze. Velence vált aztán a világhír kapujává Fehér számára. Peter Ludwig lihegve szaladt a művészhez: “ugye nincsenek eladva a művek!” – s aztán ott, a magyar pavilon füvén nyomban meg is vásárolta őket.

Aztán következett a kilencvenes évek rózsaszín korszaka – ekkor már kézről kézre adták a külföldi galériák – majd egy 2000-es jeruzsálemi út után a zsidó témájú képek sora. Legutóbb a sárgát és a rózsaszínt a piros szín váltotta fel. Kíváncsi volt a művész, hogy az orosz avantgárd emblematikus színe hogyan hat, ha hétköznapi tárgyakat jelenít meg, mint női ruha, pad, kézitükör kerete.

A hétköznapok banalitása egyébként is meghatározó Fehér művészetében. Legszűkebb környezetét, családját festi legszívesebben. Hamarosan jó ismerősünk lesz a művész felesége, lánya és fia, ha végigsétálunk a Ludwig tág termein. “Sokszor kérdezik, miért nem foglalkozom a globális problémákkal, a terrorizmussal, a környezetszennyezéssel, a rasszizmussal. Azt hiszem nem kell, mert ebben a zárt miliőben is megtalálom mindazokat az emberi helyzeteket, amikről szólni érdemes.

2004 táján azonban kiszakad néhány évre a családi körből, s rátalált a Móricz Zsigmond körtéri hajléktalanokra. Megrendítő portrékat festett a lét peremére került emberekről. “Ez az én gesztusom, hogy beemelem őket a halhatatlanságba” – mondja Fehér a reneszánsz mesterek öntudatával. A hajléktalanképeknek aztán nem lett folytatása, kitérőnek bizonyult.

Ezzel szemben az önarcképek egyre-másra szaporodtak. Tizenhat évesen festett először önarcképet, amikor az ember keresi magát, az arcát, a testét, a személyiségét. Aztán ötvenévesen – az élettel való számvetés idején – fordult ismét szembe önmagával. “Bár, végül is minden jó kép önarckép” – vallja a festő.

Hamvay Péter

Keretes cikkek

Ludwig Múzeum

A Ludwig Múzeumban szeptember 16-ig tekinthető meg Fehér László Művek 1975-2007 című kiállítása. Június 28-án és szeptember 15-én Fehér László festőművész kalauzolja a látogatókat a kiállításon. A Ludwig Múzeumban szeptember 2-ig látható még Breuer Marcell Dizájn és építészet című kiállítása.

Podhorányi Zsolt

Comments are closed.