Forrás: Magyar Hírlap

Szinte egyhangúlag választották ismét a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetségének (Mazsihisz) élére Feldmájer Pétert. Az antiszemitizmus veszélyéről, árpádsávos zászlókról, zsidók és nem zsidók közötti gyanakvásról is beszélgettünk a régi-új elnökkel.

feldmájer péter: csak egy kisebbség gondolja úgy, hogy akik itt születtek, azok között idegenek is lehetnek

(Fotó: Hegedűs Márta)

– Bár korábban jó néhány kritika érte a Mazsihiszt, a tisztújító közgyűlésen szinte egyetlen bíráló szó sem hangzott el, s ön elsöprő fölénnyel lett ismét elnök. Mit gondol, egységet jelent fölényes újraválasztása, s egyben azt, hogy elégedettek az eddigi munkájával?

– Úgy hiszem, a küldöttek többsége valóban elégedett a munkámmal, bár az, hogy 103 szavazóból 87 rám voksolt, inkább választási matematika. Ha lett volna ellenjelöltem, esetleg más lett volna a helyzet.

– Pedig volt egy ellentábor, mégpedig meglehetősen hangos, mégis a csendesebb oldal nyert.

– A zsidóság ügyeivel nyíltan kell foglalkozni, de személyi kérdésekben sosem szerettem a harsányságot.

Pályakép

Feldmájer Péter 1953. július 14-én született Nagykőrösön. Nős, felesége dr. Bottka Erzsébet, négy gyermekük van – Lea (1977), Benjámin (1980), Máté (1984) és Dán (1992). Tanulmányait a JATE-JTK-n végezte 1972 és 1977 között. Jelenleg ügyvédként dolgozik, a Feldmájer és Somogyi Ügyvédi Iroda vezetője. 1982-ben lett a nagykőrösi zsidó hitközség elöljárója, 1991-ben a Mazsihisz elnökévé választották, és 1999-ig állt a szövetség élén. 2005-ben újra Mazsihisz-elnöknek választották, s azóta is ő vezeti a szövetséget. Munkáját 2002-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjével ismerték el. – Vádak, pénzügyi viták és korrupció gyanúja állt a másik oldalon, önnel kapcsolatban viszont nem voltak ilyen fenntartások.

– Nem, mert nem kapok juttatást, elnöki fizetést, és az üzleti ügyeim sem hozhatók összefüggésbe a hitközséggel. Többekkel ellentétben elődöm, Heisler András is ilyen volt, én tartom magam az általa képviselt vonalhoz.

– Mennyire egységes most a magyarországi zsidóság?

– Szerencsére semennyire. Vannak bizonyos alapvető kérdések – mint a holokauszt emléke vagy az antiszemitizmus elítélése, az Izrael Állam léte fölött érzett öröm -, de sok minden másban nagyon eltérők a vélemények. És az a jó, ha nagyon sokféle nézet van jelen az életünkben.

– Mit gondol, miért van megint görcs zsidók és nem zsidók között, miért van, hogy körbegyanakodjuk és körbesértődgetjük egymást?

– Úgy hiszem, a hétköznapi életben nincsenek ilyen gondok, legfeljebb a filozófia vagy a politika szintjén létezik bizalmatlanság. Az utcán, a presszókban, az üzletekben nincs ember és ember között különbség.

– Mi van a meccseken?

– Előfordul néha útszéli zsidózás, de az más réteg, s lassan már csak azok járnak futballmérkőzésre – tisztelet a kivételnek -, akik botrányra várnak. Az az emberi világ, ahol zsidó, katolikus, sváb, cigány csak ünnepeiben és gyászában különbözik egymástól, munkában, alkotásban pedig nincs különbség.

– Hogy látja, mitől lett újra zsidókérdés Magyarországon?

– A médiában erősödött fel, hogy az ősszel zsidózni kezdett néhány ezer ember.

– Az nem túl sok, bár azt is megértem, ha valaki egyet is soknak tart.

– Ennyiben talán mondhatjuk, hogy nem sok, de amikor arról beszélnek, hogy felerősödött az antiszemitizmus, akkor hangos csoportokról van szó, amelyek tönkreteszik tízmillió ember ünnepét, és rossz szájízt okoznak Magyarország zsidóságának is.

– Nem érzi úgy, túlzott az ár-pádsávos zászlók elleni tiltakozás?

– Nem. Ha valakinek beverik az ablakát, az másnak nem ügy, de nagy gond az ablak tulajdonosának. Akik az árpádsávos lobogót lengetik, visszacsatolják magukat a háború előtti borzalmas időkbe. Önmagukban nem veszélyesek ugyan, de azokká válhatnak, ha nem lépünk fel ellenük.

– Nem felmentés ugyan, de a szomszéd antiszemitizmusa mintha nagyobb lenne. Ha szétnézünk a világban, azt látjuk, hogy Franciaországban például zsidó üzleteket törnek össze.

– Franciaországhoz képest valóban nagyon jó a magyar helyzet, de nem szabad megvárni, hogy itt is zsinagógákat vagy iskolákat gyújtsanak fel. Ilyenekkel nem lehet közösséget vállalni, s azt gondolom, az emberek többsége így van ezzel. S ennek a politikában és a médiában is nyilvánvalóvá kell válnia.

– Csakhogy a politika mintha rájátszana, tudatosan riogatna az antiszemitizmus veszélyével. Volt már ilyen a magyar történelemben, csak akkor éppen a zsidóság nyakába akarták varrni az emberek nyomorát.

– A gazdasági gondok valóban jelentősek, de remélhetően mulandók. A gyűlölködés viszont évszázadokra tönkretehet egy országot. Hosszabb időre, mint a gazdasági recesszió. Most a szélsőjobb kezdte a gyűlölködést: megpróbálta a zsidóságot úgy beállítani, hogy az felelős az ország minden bajáért.

– Ha már a gyűlöletnél tartunk, mit gondol a gyűlöletbeszédről? Valóban büntetni kell?

– Mindenképpen. Az alkotmányos jogrend tizenöt-tizenhat éve nem tud ezzel mit kezdeni Magyarországon sem. Sem büntetőjogi, sem polgárjogi eszközökkel nem lehet fellépni ellene. Pedig Európa bünteti, az angolszász jogrend pedig polgárjogilag korlátozza.

– És ha valakit alaptalanul leantiszemitáznak vagy lerasszistáznak, az nem gyűlöletbeszéd?

– Az nem, de ha valakit hamisan megvádolnak például azzal, hogy antiszemita, a megvádolt jogorvoslást kaphat a bíróságon. Ha ez egy csoporttal esik meg, azt nem lehet megtorolni.

– Ha jól értem, akkor bárki kiállhat, s nyugodtan kijelentheti, hogy rasszista az ország.

– Ez nem helyes. Óvatosabban kell ilyen ügyekben fogalmazni, nem szabad általánosítani.

– Az rendben van, csakhogy: ez nem gyűlöletbeszéd?

– Mást jelent, bár alaptalanul nem lehet másokat megvádolni.

– Sokakból az is némi ellenérzést váltott ki, hogy március 15. előtt ön a zsidókhoz fordult, kérve őket, az ünnepen ne menjenek ki az utcára. Nem volt ez alaptalan, elhamarkodott felhívás, riogatás?

– Nem érzem úgy, hogy az lett volna. Az nem ünneplési forma, ha az utcákon a nyilas múltat idéző zászlók alatt vonulnak emberek, vagy zsidóellenes jelszavakat skandálnak. Ez ugyan még nem jelent fizikai veszélyt, de lelki megterhelést mindenképpen.

– De egy ilyen felhívás másoknak, a nem zsidóknak is lelki megterhelést jelent.

– Ezért kell fellépnünk a nem kívánt jelenségek ellen, akkor a becsületes embernek ez nem lehet lelki megterhelés. Én például az ünnepen a miniszterelnök közelében álltam a Nemzeti Múzeumnál, s mondhatom, ott bizony jó néhányan zsidóztak.

– És ez már antiszemita-veszély?

– Aki átélte a holokausztot, annak nagyon is az. Mutatja a tévé, erről az egész ország értesül.

– Borzasztó, hogy zsidók, nem zsidók nem tudunk békében élni egymással. De maga a zsidóság is jó néhány kérdésben megosztott. Ilyen például a budapesti zsidónegyed vagy a kárpótlás kérdése.

– A zsidónegyed ügyében egyértelmű a Mazsihisz álláspontja, bár roppant nehéz egyensúlyt találni a fejlesztés és a megőrzés között. A megbillent egyensúlyt helyre kell állítani, mindenképpen meg kell őrizni a negyedet az utókornak. Ezt hangsúlyozzuk is.

– A kárpótlás ügye is ennyire egyszerű?

– Most már egyszerűbb, mint korábban. A parlament érzékelte, hogy jelentős csoportok kimaradtak a kárpótlásból, s ezért egyöntetű támogatással törvényt alkotott. A határidő a nyáron járt volna le, ám nagyon sokan csak későn értesültek a törvényről, s ezért a kérvényeket december végéig lehet benyújtani. Ilyen törvényt a világon egyedül Magyarország alkotott, úttörő szerepre vállalkozott.

– És mi lesz az örökösök nélkül elhunytak vagyonával?

– Nos, itt még hosszú és bonyolult tárgyalások várhatók. A kérdés megoldására 1997-ben közalapítvány alakult, és működik, de azóta újabb vagyontárgyakat nem kapott. Nagy vagyontömeg vár még arra, hogy rendeződjön a sorsa.

– És az emberek sorsa mikor rendeződik? Mikor tudunk végre mi, zsidók és nem zsidók minden gyanakvás, rosszindulat, félreértések és félremagyarázások nélkül beszélni egymással? Mikor lesz végre mindenki otthon a hazában?

– Úgy hiszem, itt mindenki otthon van. Csak egy kisebbség gondolja úgy, hogy akik itt születtek, azok között idegenek is lehetnek.

Kiss László