VÉGSŐ ZOLTÁN
London és New York között
Építészet
Courtney Pine harmadjára, Jamie Saft pedig első alkalommal érkezett Budapestre saját formációjával. Nincs miért hímezni-hámozni, nyugodtan kijelentem, hogy az első negyedév legjobb dzsesszkoncertjeiről van szó, muzsikusbarátaink gőzerővel navigálták a közönséget az induló tavaszba. Elméleti fejtegetnivaló sem maradt túl sok a vitalitástól duzzadó zenemutatványok tükrében. Így csupán két helyi zenészen keresztül egy londoni és New York-i dzsesszszemle marad.
Igen, mutatvány, mert Courtney Pine teljesítménye nyugodtan alkalmazható volna cirkuszra is. Bő két órát tülkölt a szoprán- és tenorszaxofonon, de mégsem a fizikai teljesítmény, hanem a zenekari szervezettség, az intelligens témaszövés, a briliáns technika nyűgözött le, holott a program – megengedően minősítve is – az esztrádból merített. A legutóbbi album címe Resistance, a borítón számos nyelven feltüntetve a szó jelentése, magyarul persze helytelenül, a lényeget lepuhítva az szerepel: „helytállás”. A koncertet hallgatva világos, hogy Pine a dzsesszt az ellenállás szimbólumának tekinti; de elég csak a harmadik világ lemaradó országaiban tett zeneterjesztő misszióira, a nagy szabadságharcosokért folytatott kiállásaira gondolnunk, no meg arra a megalkuvásmentes hangorkánra, amely a fülünket szaggatta az A38-on. Az emelkedett kezdet James Brownnak szólt, az ő témáiból indult a jó negyedórás zúzás, amit a Sunny körlégzéses variációja csak fokozott. Pine a ceremóniamester, a zenekarban pedig a többiek főszereplők: legnagyobb hatása a turnéra beugró dobosnak, Cheryl Alleyne-nek volt. A nők kezében másképpen áll a dobverő, talán ezért is tudnak jobbak lenni a férfiaknál, az intenzitás itt nem művi, pontosan értettük, hogy a dob bőrének horpasztása arról szól, hogy nem hagyom magamat. Emlékeznek a Vissza a jövőbe című film azon jelenetére, amelyben a főszereplő Michael J. Fox a rock&roll partin a földön fetrengve hendrixes szólóba kezd? Cameron Pierre is hasonlóképpen mutatott, ahogyan a Wes Montgomery-stílusú gitárjával megszülte az addig nem létező hangokat a koncert közepén, hogy aztán a Take5 izmos változatába csusszanjon bele a zenekar. A karcsú elektromos bőgőn játszó Darren Taylor és a billentyűs Chris Jerome maradt ki a felsorolásból, ők alkotják Alleyne-vel a zenekar ritmusszekcióját. A Body and Soulon megpihenhettünk kissé, a Summertime és a különféle Sonny Rollins-idiómák pedig teljessé tették a katarzist.
Az Electric Masada lassan három éve szerepelt a Mediawave-en (V. Z.: Zenébe zárt szellem, ÉS, 2004/19.), a Fender Rhodes mai királya, Jamie Saft akkor került a hazai dzsesszközönség látóterébe. Most a Bob Dylan- és John Zorn-szerzeményekre specializálódott triójával érkezett a Trafóba, nekünk pedig nem maradt más dolgunk, mint hogy az amerikai zene egykori és mai meghatározó alakjai között meghúzódó összefüggéseket keresgéljük. Saft azonban azt sem hagyta, hogy felfejtsük magunkban ezt a szálat, mert az interpretációk leginkább a Zorntól örökölt szervezettség keretein belül mozogtak. Így a Zorn-darabok egyértelműen autentikus formájukat mutatták, hiszen Saft Zorn Tzadik nevű kiadójánál jelenteti meg lemezeit, és játszik is a szerző zenekaraiban, míg a Dylan-darabok folk-rockos jellege éppen lekopott, és semmiképpen nem tűnt woodstocki népzenének. Zorn miatt a zenék zsidó gyökereinek hangsúlyozása adott volt, de ugyanez a világ a Dylan-dalok esetében pluszként szolgált. A Trafóban járt már hasonló Dylan-formáció, a holland-amerikai Michael Moore vezetésével (V. Z.: Folk and Roll, ÉS, 2004/20.), és ezek után a zenebarát hamar azt a következtetést szűri le magában, hogy érdemes újra meghallgatnia néhány Dylan-albumot. Muzsikusszempontból az est szenzációja a bőgős Greg Cohen, a New York-i zsongás emblematikus alakja: Woody Allen zenekarától John Zornig keresztül-kasul játszott már a nevezett szcéna jelesebb formációiban, de fellépése nem csak ezért keltett feltűnést. Finom hangütés, rendkívüli alkalmazkodóképesség, vonózás közben éteri üveghangok és áradó nyugalom. A dobos Ben Perowsky újabb felfedezés, persze csak nálunk. Misha Mengelberggel és Steven Bernstein (Sex Mob) Millenial Territory Orchestrájával hallottam korábban. Szokatlan módon szorongatja a dobverőket, ebből kacifántos szólók születnek, vagy ahogy Saft átiratai kívánják, a szaggatott lüktetés dominál. Saft a Rhodes helyett hagyományos zongorán játszott, és nyugodtan mondható ma már: hagyományosan. A húrok pengetése, a csapkodós blokkjáték ma már alapfeladat, vagyis semmi különös nem történt, hacsak a Ballad of a Thin Man szándékosan eredetire hangolt, dylanes előadását nem tekintjük annak. Saft énekhangja szörnyű, de Dylané sem jobb: dzsessz, pop, rock és folk között kevesebb az áthághatatlan meredély, mint gondolnánk.
(Courtney Pine, A38, március 13.; Jamie Saft Trio, Trafó, március 19.)
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 13. szám
