Forrás: ÉS

Sanders Iván

Esterházy Péter mint tananyag

avagy hogyan birkóztak meg New York-i diákok a Harmonia caelestisszel

Esterházy Péter Harmonia caelestis című regényének angol nyelvű változata, Judith Sollosy, vagyis Szöllősy Judit fordításában 2004-ben látott napvilágot New Yorkban. Statisztikával nem tudnám alátámasztani, de majdnem biztos vagyok benne, hogy amerikai egyetemeken, főiskolákon mindeddig nem sokan jelölték ki tananyagul (még közép-európai témákkal is foglalkozó nagy irodalmi tanszéken sem) ezt az Esterházy-könyvet, amelynek paperback kiadása közel kilencszáz oldal. Még azt is megkockáztatom, hogy alighanem én voltam az első tanár a keleti partvidéken, aki a Harmonia caelestist felvette kurzusa könyvjegyzékébe. Ez az elmúlt szemeszterben történt, a New York Universityn, ahol felkértek, tartsak egy bevezető modern közép-európai irodalomkurzust. Szokatlanul nagy – 32 fős – volt az osztály. Három magyar művet olvastattam el velük: egy Márait, egy Kertész Imrét és a Harmonia caelestist. Márai A gyertyák csonkig égnek című regénye (angolul Embers) nagyon tetszett hallgatóimnak, tán jobban a kelleténél, minthogy én nem tartom az Emberst Márai legjobb regényének, ha a legsikeresebb is. (Ezt azért nem vallottam be diákjaimnak.) Csaknem mindenkire nagy hatással volt Kertész Imre Sorstalansága, legtöbben ezt a könyvet választották írásbeli dolgozatuk témájául.

A Harmonia caelestis viszont sokkal keményebb diónak bizonyult. Először is többen szóvá tették, sőt még a szemesztervégi kiértékelésben is megjegyezték, hogy igazán nem volt szép tőlem ezt a nagyon hosszú, nehezen megemészthető könyvet az utolsó három hétre hagyni, amikor amúgy is oly sok más olvasni- és tanulnivalójuk volt. Valóban nem volt szép tőlem. De én a Harmoniát nagy szintézisnek, a tanfolyam betetőzésének szántam, hiszen ez a hatalmas, totális regény felvonultatja szinte valamennyi, a szemeszter során tárgyalt témát, az apa-fiú viszonytól kezdve a kelet-európai történelem számos drámai fordulatáig. Még mielőtt elkezdték volna olvasni a regényt, felhívtam figyelmüket a könyv utolsó lapjain közölt megjegyzésre, amelyben – persze nem először a posztmodern Esterházy műveiben – a szerző úgy ismeri el irodalmi elődjeit, pályatársait, kedvenceit, hogy idéz műveikből és e vendégszövegeket beemeli, beleágyazza saját szövegeibe. A jegyzetben közölt, meglehetősen hosszú névsorban megtaláljuk Witold Gombrowicz, Bohumil Hrabal, Franz Kafka, Kertész Imre, Danilo Ki¹, Márai Sándor, Joseph Roth nevét is, azokét, akiknek művei szintén a kurzus kötelező olvasmányai között szerepeltek. Mintha Esterházy az én tanmenetemet is beleapplikálta volna a könyvébe. Lelkesen biztattam diákjaimat, hogy Esterházy regényében a közép-európaiság kvintesszenciáját ragadhatják majd meg. Ezt a beharangozást is csak mérsékelt érdeklődés fogadta. Később néhányan a szorgalmasabbak közül megpróbálták fellelni, beazonosítani a vendégszövegeket, de nem ment ez olyan könnyen. Néhány hosszabb idézet valóban felismerhető, de mint mindig, Esterházy ebben a jegyzetben is (amely egyébként az eredeti magyar kiadásból kimaradt) eleve incselkedik olvasóival: ugratja, froclizza őket, mint amikor ezt írja: „a regény tartalmaz szó szerinti idézetek mellett átformált, átkomponált idézeteket is, olykor csupán egyetlen szót [olyat is, mint „a”, „hogy”, „és” – kérdezzük maflán], bizony [folytatja E. P., mintha nekem válaszolna], egyetlen jelzős szerkezetet, vagy akár szóköznyi rést az alábbi szerzők műveiből.”

Nem voltam egészen naiv, tudtam előre, hogy Esterházy regényének „átadása” nehézségekbe fog ütközni. Gondoljunk csak a Harmonia jelzésrendszerére, a történelmi, kulturális, politikai utalások tömkelegére, a sok-sok – főleg magyar – helység- és személynévre. Mit tehetek azért, hogy diákjaim ne keverjék össze Rákóczit Rákosival vagy Szálasival? Semmit. Hogy tudnám gyorsan megmagyarázni nekik, hogy miért fontos a Szörényi-Bródy szerzőpár neve ma is? Vagy hogy ki az a Hajnóczy Péter, Váli Dezső, Somló Tamás? Hogy értessem meg velük, hogy mi az Agrobank vagy a Tüker-alágyújtós? Sehogy. (Egyébként Somló Tamásról elcseveghettem volna, Esterházy modorában, hogy gyerekkori barátom öccse [igaz!], akit annak idején észre se vettem, hiszen ő volt a kicsi. Nem tettem. Nem fontos. Maradjon rejtély a sok név. A magyar olvasó sem ért meg minden utalást. Mindez a regény felszínén mozog. Különben is egy amerikai kiadó egyszer azt mondta nekem: lábjegyzetek egy regényben vagy akár fejezetcímek a mű vesztét jelenthetik. Olyanok, mint egy vicc csattanójához fűzött magyarázat.)

Az osztály egyik legértelmesebb, legfelkészültebb tagja, miután elolvasott a regényből pár száz oldalt, előrukkolt a kritikával, hogy a szerző nem győzte meg őt arról, hogy ha a számozott mondatok és fejezetek közül ötöt vagy ötvenet kihagy, sokat veszítene vele. Amilyen finoman csak tudtam, közöltem vele, hogy már a hozzáállás, a kérdésfelvetés is rossz. És elismételtem szokásos mondókámat posztmodernizmusról, intertextualitásról, új befogadási stratégiákról, utalva a fordító bevezetőjére is, amelyben helyesen megjegyzi, hogy a Harmonia caelestis lemond a láthatatlan és objektív elbeszélő illúziójáról a markáns írói jelenlét javára, és felhagy azzal az illúzióval is, hogy egy irodalmi mű zárt egység, amely befejezett, mielőtt olvassák.

Később ugyanez a diák azt is a tudtomra adta, hogy bár eleinte nagyon unta a regényt, mihelyt rájött, hogy mégiscsak „cool” szerzővel van dolga – merthogy jöttek egymás után a vaskos trágárságok -, kezdte a dolog jobban érdekelni. Az angol Celestial Harmonies nagyjában-egészében trágárabb, mint a magyar eredeti, de nem árt neki. Nem könnyű egy fordítónak egy másik fordító munkáját agyondicsérni, de jelen esetben kénytelen voltam ezt tenni. Szöllősy Judit a végsőkig kiaknázza a vérbő, ízes idiómákban igen gazdag amerikai nagyvárosi köznyelv-lehetőségeit, és ötletes, sokszor zseniális megoldásaival érzékelteti az Esterházy-stílus kimeríthetetlen játékosságát, e stílus mélyére hatol, s közvetíteni tudja azt is, hogy ez az ember bohócsapkában is halál komoly dolgokról beszél. Szöllősy Judit telitalálatai közül egyetlenegyet ragadnék ki – messze nem a legjelentősebbet, a kedvencemet. Ebben a passzusban megtudjuk, hogy az egyik „édesapámnak”, vagyis Esterházy-ősnek az a nagyszerű ötlete támadt, hogy a legyőzött Napóleon fiának, csakhogy betömjék a száját, valamilyen „röhejes” hercegi címet ajánljanak fel. A cím – Herzog von Mödling – „magyarul mutatis mutandis Rákospalota grófjának felelne meg”. Ennek az angol megfelelője pedig, ismét mutatis mutandis, „the Prince of Lower Bronx”, ami már jobb nem is lehetne, főleg a lower (alsó) miatt.

Többen az osztályban nekem szegezték a kérdést: miért van az, hogy Esterházy könyvében elég gyakran találkozunk jiddis eredetű szavakkal, kiszólásokkal, amíg azoknál a zsidó származású íróknál, akiknek a műveit szintén olvastuk – Canettinél, Joseph Rothnál, a lengyel Bruno Schulznál -, szinte soha. Egyrészt örültem a kérdésnek, mert azt jelentette, hogy gondosan olvassák a szöveget, ugyanakkor nem mondhattam mást, mint azt, hogy Közép-Európában ez kényes téma. Tény, hogy az elmúlt évszázadban, néhol már jóval előbb, több európai nyelvbe, pontosabban a nagyvárosi argóba beépültek idegen eredetű szavak, kifejezések, nem utolsósorban jiddisizmusok, a budapestibe éppúgy, mint később a New York-iba. Esterházy Péter éppen származása miatt – egy arisztokratának minden megengedett! – szabadabban él ezekkel a szavakkal, mint az asszimilált zsidó írók zöme. Fordítója is előszeretettel használja őket, sőt néha saját kútfőből merít. Példa: egy Esterházy-ős nagyon szép, de nem túl eszes arájáról a szerző nemes egyszerűséggel, zárójelben, németül megjegyzi: „popo-dumm”. Ezt a kifejezést, amelyet a legtöbb magyar olvasó szerintem könnyen megért, Szöllősy Judit bravúrosan, de azért sok amerikai olvasó számára rejtélyesen „tochis-brain”-nek fordítja.

A Harmonia caelestis elemzése a New York Egyetemen mégsem csupán szórakoztató apróságokban merült ki. Voltaképpen akkor kezdett a regény izgalmassá válni diákjaim számára, amikor végre felfogták, hogy itt egy mesésen, mitikusan gazdag családról van szó. Pedig olvashatták már a könyv elején, hogy az Esterházy név „álmot jelent; magyar álmot a pazarló gazdag emberről, a bugyellárisában két kézzel vájkáló úrról, a bankókat gabona módjára szeleltető, az aranyat és ezüstöt vékaszámra mérő gazdáról, akinek alakja szinte a meséből való… [A] név legenda, a XIX. század végén, amikor valójában düledezni kezdtek a magyar udvarházak, jóformán csak két nevet lehet hallani azokban az órákban, amikor a magyar ember álmodozva néz a pipája füstkarikái után. Az egyik név: az édesapámé. A másik név: a Rothschildé.”

Aztán arra is rá kellett jönniük hallgatóimnak, hogy az Esterházyakat nem igazán lehet mai arisztokratákhoz vagy akár királyi családok tagjaihoz hasonlítani, azaz csakis olyanokhoz lehet, akiket, mint a film- és pénzvilág ünnepelt hírességeit, legendák öveznek – másmilyenek, mint régen, de legendák. Ennek a felismerésnek a fényében közelebb kerültek ifjú New York-i hallgatóim a történelmi családhoz. Hogy van közös vonás az akkori és mostani celebritások között, az persze Esterházy Péternek is eszébe jutott. A 218. számú mondatában ezt írja: „Édesapám a megszólalásig hasonlít Dianára (később azonban megszólalt).” Szerencsére Esterházy nem családtörténetet ír; nem krónikás ő, hanem regényíró. Egy 880 oldalas, szokványosan előadott kelet-közép-európai családtörténetet, ha mégoly híres nemesi családé is, nem tudtam volna eladni diákjaimnak. Különösen az első részben (Számozott mondatok az Esterházy család életéből) a rengeteg „édesapám” alakja, akár a múlt és a jelen, öszszefolyik; a királyi vagyonnal és hatalommal vetekedő nagyurak portréi egybeolvadnak a püspök, miniszter, tudor, kalandor, szélhámos, szabadságharcos Esterházyéval. A szerző lecsupaszítja az ősöket, a kiemelkedőket éppúgy, mint az átlag-Esterházykat, mígnem ráeszmélünk, hogy abszrahált Everyman-történetet olvasunk.

Ugyanakkor Esterházy Péter, nemegyszer eredeti forrásokra támaszkodva, mégiscsak családja krónikása akar lenni. Megemlíthetném mulattató és hajmeresztő felsorolásait. Oldalakon át idéz egy régi családi inventárból, amely számba veszi a családi ékszereket – hadd ámuldozzon, hüledezzen az olvasó, hogy mi mindenük volt ezeknek. Igaz, a krónikás be-beszúr a lajstromba olyan „vagyontárgyakat” is („Fényképes villamosbérlet alumínium fémtokkal”, „egy doboz még bontatlan Munkás cigaretta”), amelyek abból a korból valók, amikor már semmijük sem volt. Ezzel együtt egy idő után – diákjaim is úgy gondolták – túl sok a gyémánt, a rubin, a smaragd, a figyelem ellankad. Ezt megelőzendő, amikor egy másik enumerációhoz, egy későbbi „édesapám” kedveseinek jó hosszú névsorához értünk, felhívtam figyelmüket arra, hogy ezek a gondosan lejegyzett nevek jól tükrözik a Monarchia etnikai, társadalmi sokféleségét. Van itt Kovács Mariska, Szabó Veronka, Vojnovics Ilka, Piránszky Zsuzsika, Schwarzenberg Milly, Zucker Paula, Fuchs Irma és így tovább. Ez érdekes volt, de nem túlságosan. Azután azt mondtam, nézzék meg jobban Fuchs Irma nevét – Fuchs mint róka. Megnézték. Kuncogás. Hahota. Tudniillik a Fuchsban a ch-ból ck lett. Először magam is azt hittem, hogy a fordító leleménye, tréfája. De nem: szegény Irmának az eredetiben is így van írva a neve. Nem állítom, hogy az ilyen szóvicc (ha csakugyan az) különösebben kifinomult humorérzékre vall, de a kamaszos malackodás szintén Esterházy Péter sajátja. Már említettem, hogy a regény első részében az elbeszélő ide-oda cikázik időben és térben, meg-megállva egy Esterházynál egy anekdotafoszlány vagy elmés észrevétel erejéig. Épp ezért az általános vélemény a magyar olvasók körében kezdettől fogva az volt, hogy ez így elvont és uncsi, szemben a második résszel (Egy Esterházy család vallomásai), amely már szaftosabb, regényszerűbb, hiszen itt mégiscsak egy Esterházy családra összpontosít a szerző, felismerhető apával, anyával, nagyszülőkkel, testvérekkel, és a családi vallomások is nyíltabban válnak magánvallomássá.

Érdekes módon az osztályom többsége azt mondta, őket jobban lekötötte az első rész, talán azért, mert ők a kelet-európai közelmúltat sem ismerték sokkal jobban, mint a régmúltat, és az valahogy kalandosabbnak, egzotikusabbnak tűnt. Abban viszont megegyeztek, hogy a második rész hőse (és egyben antihőse) Esterházy Mátyás, a szerző igazi édesapja. Voltaképp tragikus figura, aki 1919-ben beleszületett ugyan a legirigyeltebb magyar főúri családba, kiváltságait már nem nagyon élvezhette. De közrejátszott itt valami más is. Mátyás édesapja, gróf Esterházy Móric, még igazi nagyúr. Így jellemzi nagyapját Esterházy Péter, miután megtudjuk, hogy a grófot a Tanácsköztársaság idején letartóztatták: „Nagyapát az Isten is letartóztatásra teremtette. Már a szeme se állt jól, pontosabban mindene jól állt, mintha róla mintázták volna az arisztokratát, kifinomult vonások, előkelő mozgás, ősi magabiztosság, műveltség, tudás, gőg, nagyapám nem csupán önmaga volt, hanem „minden”, a régi világ, kvintesszencia az úri bitangságtól a tündérvilágig, mindenesetre nehéz lett volna őt alulról lenézni, így aztán a század folyamán időről időre gondolkodás nélkül azonnal letartóztatták – még mielőtt a száját kinyithatta volna. Ha meg kinyitotta, az csak rontott a helyzetén. Ha valakire ráemelte jeges, több évszázados pillantását, az illető azonnal kővé vált.”

Esterházy Péter nem volna az, aki, ha rögtön a következő részben nem közölné velünk, hogy a 60-as években „…osztálykiránduláson meg kellett néznünk a köveket. Mert volt egy igen kommunista igazgatóhelyettes, a Váradiné, aki rajtunk gyakorolta az osztályharcot, az öcsémen meg rajtam… Bakony-Vértes-Gerecse, kastélyudvar. – Íme, a feudalizmus elrettentő példája! – mutatott Váradiné indulatosan a kövekre. – Jó srác lehetett a nagyfaterod – súgták.”

Apjához képest Esterházy Mátyás puhány volt és tétova. Helytállt a legnehezebb időkben is, gondoskodott családjáról: volt mezőgazdasági munkás, parkettázó, szállító. Amikor az ötvenes évek derekán visszaköltözhettek a kitelepítésből Pest környékére, és ő elhelyezkedhetett mint fordító, később mint lapszerkesztő, életük úgy-ahogy normalizálódott. Bár Esterházy Péter ezt írja: „Apám ekkor lett igazán magányos. Úgy látom őt most már örökké, hogy ül az íróasztal mögött és gépel. Zúg át a világmindenségen az írógép kattogása, betölti minden zugát, elér minden távoli öblöt, rejtett hajlatot, ez a hitvány, irgalmatlan kopogás, amely inkább zihálás és hörgés, mint egy gép tárgyias zaja, a kudarc beismerése, elcsukló sírás és könyörgés, evvel telítődik az egész teremtett világ, ez apám életének utolsó zengő szava, ez az iszonyatos, iszonyatosan elrontott, közönséges, ijesztő, rossz, engesztelő hang, ez a tehetetlenség, egyszeriség és teljesség.”

Itt kell elmondanom, hogy a Harmonia caelestisszel foglalkozó előadásaimon, egész az utolsó óráig, elhallgattam a regény utóéletét, a szenzációs revelációt, hogy Esterházy Mátyás 1957 és 1980 között besúgó volt. És természetesen egész addig nem tettem említést a Javított kiadásról sem, erről a fájdalmas függelékről, ráadásról, amelyben a szerző megpróbálja leírni és feldolgozni apja ügynökmúltját. Amikor végre előjöttem a farbával, az osztály, mondhatom, mélyen megrendült – annak ellenére, hogy egy-két stréber addigra felfedezte a titkot az interneten. Mint sokan mások, mi is visszalapoztunk, újraolvastunk részleteket, árulkodó jeleket kerestünk, a leleplezést figyelembe véve igyekeztük újraértékelni Esterházy Mátyás mélabúját, kimaradásait, hoszszú hallgatásait, italozását. A szemfülesebbek ilyen mondatokra bukkantak: „Édesapám a negyvenes évek végén, ötvenes évek elején összeesküvéseket szervezett (…), majd ezeket az összeesküvéseket följelentette.” És arra a késői fejezetre is gondoltunk, amelyben Péter, mint kiskatona, próbálja rávenni egyik társát, hogy írjon róla titkos jelentéseket. Sőt hajlandó lett volna meg is fogalmazni ezeket a gyanút keltő beszámolókat: „Kevés dolgot élveztem annyira, mint az önfeljelentést… Élvezettel cincáltam szét az életemet, szedtem darabokra, akár egy legóépítményt, vagy öltöztethető babát, s a darabokat ide-oda hajigáltam, nagyítottam, kicsinyítettem, eltüntettem őket, a megtörténteket kevertem a képzelet szülötteivel, a képzeletet valóságnak tekintettem, a tényeket pedig kifundáltnak, és fordítva, őszinte vallomásokat helyeztem velejéig hazug keretbe, és a füllentéseket ellenőrizhetően megtörtént eseményekkel párnáztam.”

Vártam, reméltem, hogy diákjaim észreveszik: Esterházy itt tulajdonképpen saját munkamódszeréről, stílusáról, ars poeticájáról vall. Megtörtént a csoda. Észrevették.

(Esterházynak ez az eszmefuttatása érdekesen összecseng Milan Kundera szavaival a regényről [ő is terítékre került a szemeszter folyamán]. A cseh-francia író szerint a regény olyan „szintetizáló prózamű”, amelyben a regényes elbeszélések szabadon keverednek ironikus reflexiókkal, önéletrajzi elemekkel, történelmi tényekkel és a képzelet szüleményeivel. Nagyon csodálkoztak diákjaim, amikor felvetettem, hogy ennek ellenére Esterházy Péter lélekben sokkal közelebb áll Kundera honfitársához, Bohumil Hrabalhoz – egyetlen Esterházy-írónévsorban sem szerepel Kundera neve, mondtam, viszont regényt írt Hrabal könyve címmel. Nem vitás, hogy Kundera, csakúgy, mint Esterházy, az írói ént előtérbe helyező, kísérletező regényíró; mindkettő provokál és manipulál, Esterházy mégis másképpen formálja saját életének eseményeit fikcióvá. Az összehasonlítással írásbeli feladvány is foglalkozott, és jó néhányan az osztályban rátapintottak a lényegre, mégpedig arra, hogy míg Kundera mintegy előírja nekünk, hogyan értelmezzük történeteinek váratlan fordulatait, Esterházy Péter nem ír elő semmit.)

Diákjaimnak végül is az imponált legjobban, hogy a Harmonia caelestis szerzője komoly dolgokról is tud komolytalanul írni. És hogy a Történelem számára sokszor burleszk. Egyetlen példa a sok közül: valahol a regényben megemlíti, hogy a 19-es proletárdiktatúra kritikus szakaszában Csicserin szovjet népbiztos naponta váltott táviratot Kun Bélával. A szerző elképzeli, hogy az egyik sürgönyben ez áll: „Béla! Van egy isteni borscs receptem, stop!” (Ugyanez az üzenet angolul [„Béla, have I got a borscht recipe for you!”], brooklyni intonációval, ha lehet, még jobb.)

Szintén izgalmasnak találták azt az erősen stilizált szókratészi párbeszédet, melyet gróf Esterházy Móric folytat egy Sterk Károly nevű forradalmárral a Tanácsköztársaság első napjaiban. Bár a szerző nagyapja szemszögéből és szavaival meséli el a találkozást, a gróf is, a forradalmár is jó debatternek mutatkozik, a szópárbajban mindkettő szerez pontokat. Amikor Sterk kijelenti például, hogy ő „tizenöt évi meggyőződésből kommunista”, a gróf visszavág: „én háromszázötven évi meggyőződésből katholikus”. Később a gróf szemére veti ellenfelének: „Sterk úr, maguk csak felforgatták a világot, de nem változtatták meg. Fölcserélték a fentet és lentet, ami fent volt, az most a lent – juszt sem mutattam magamra – s ami lent volt, az a fent.” „Nálunk nincsen fent és lent”, replikázik Sterk, „megszüntettük, ez a forradalom rövid lényege.” És így tovább.

A The New Republic című folyóirat kritikusa a Harmonia caelestis amerikai kiadásáról írt cikkében megjegyzi, hogy az ő ízlése szerint Esterházy túl sokat idézi apja és nagyapja lesújtó véleményét a fanatikus zsidó bolsevikok ártalmasságáról, a zsidó újgazdagok ordenáréságáról. Hát ha még tudná, hogy az a kiállhatatlan Váradiné, Péter iskolájának igazgatóhelyettese, minden bizonnyal szintén az. (Ezt csak akkor tudhatná, ha valamennyire ismerné a magyar zsidó névmagyarosítás írott és íratlan szabályait, szokásait.) A véresszájú komcsi Váradiné tényleg rettenetes perszóna, de Esterházy jellemző módon őt is megsajnálja, amikor – jóval később – megtudja, hogy otthon Váradiné egyedül gondozta huszonöt éves magatehetetlen, idióta fiát.

Esterházy, mert Esterházy, többet enged meg magának. És persze tisztában van azzal is, hogy családja, mint minden híres és hatalmas család, mindig is ellentétes érzelmeket váltott ki. A kommunista érában illett őket megszánni, akár a többi deklasszált arisztokratát. A hetvenes években Karinthy Ferenc írt egy szép novellát Gyászmise címmel, amelyben elsiratja a letűnt úri osztályt, noha neki, Karinthy Frigyes és Böhm Aranka fiának, vajmi kevés köze volt ehhez az osztályhoz. Mégis, amint gyülekeznek a Mátyás-templomban egy gyászmisére ezek a „ci-devant őslények, ásatag leletek és özönvíz előtti vén salabakterek”, megesik rajtuk a szíve. Ők „itthon maradtak, akkor is, azóta is. Pedig valamennyien elpályázhattak volna, előbb vagy utóbb, oly országokba, ahol esetleg hasznukra is lenne a múltjuk, címük, ám semmiképp nem kárukra. S mind vállalták a mellőztetést, üldöztetést, megaláztatást, nyomort, kitelepítést, még az internálótábort, börtönt is, vállalták nagyúri eleganciával, méltósággal: kevesebb zokszóval adtak le hitbizományokat, mint egy kofa, akitől elvették a standját. És ha most már senki nem bántja is őket, elbánt velük szörnyűségesen az idő, és testük-lelkük megtörte a történelem, e térdeplő roncsokat, akik sose fognak kiegyenesedni, s maguk is tudják talán, hogy nem lesz jóvátétel…”

De 1989 után mégiscsak volt valamiféle jóvátétel. A Harmonia caelestis is bizonyos értelemben az, és egyben leszámolás is, számadás mindenképpen.

Nem igazán tudom, hogy mindebből menynyit értettek meg amerikai hallgatóim. Esterházy könyve nem aratott osztatlan sikert az osztályban. Volt olyan diák, aki megszívlelte az intelmet, hogy némely posztmodern regényt, akár egy breviáriumot vagy a Kincses Kalendáriumot, nem elolvasni kell, hanem sokszor beleolvasni. Sőt egy idő után jobbnak látta egyáltalán nem olvasni. Egy másik azt mondta óra után: olvassa, olvassa, de olyan, mintha nem olvasná; nem boldogul vele. De olyan is volt, egy lelkes, ukrán származású lány, a szép nevű Ksenia Yachmetz, aki beleszeretett az Esterházy családba. Már rég végeztünk a regénnyel, vizsgaidőszak volt, többször összefutottam vele a Washington Square Parkban, és még mindig hordozta magával a vaskos kötetet. Elmondta, hogy közelebb került Esterházy Péterhez, mint bármelyik más szerzőhöz, akinek a művét olvastuk. Tulajdonképpen egyetlen feladott olvasmánnyal kapcsolatban sem voltak különös elvárásaim. A Harmonia caelestis megtárgyalása közben is úgy éreztem, hogy ha egy tipikusnak egyáltalán nem mondható, de nagyon ismerős vonásokkal felruházott magyar családon keresztül egy kicsit is megéreznek, megértenek valamit annak a világnak a tragikomikumából, ha egy kicsit is hozzászoknak egy fölöttébb eredeti közép-európai írói hanghoz, már elértem a célom.

Élet és Irodalom

51. évfolyam, 13. szám