Forrás: hirszerzo.hu

Gavra Gábor 2007. március 15. 10:34

Bár távol áll tőlünk, hogy bármit elkiabáljunk, őszintén reméljük: néhány év múlva az idei március 15-ére nem a 2006-os „harag ősze” folytatásaként, hanem a parlamentáris jobboldal és a „nemzeti radikálisok” szakításának időpontjaként emlékezünk.

Minden idők legkomolyabb magyarországi antiszemita-penetrációjáról, külföldön hosszúhétvégéző és/vagy otthonukban gubbasztó zsidókról szóló hisztérikus nyilatkozatok, valamint az árpádsávos zászló használatáról folytatott, a szokásoknak megfelelően tökéletesen parttalan vita vezette fel az idei március 15-ét, miközben csak találgathatunk, vajon tartogat-e a szeptember-októberihez hasonló izgalmakat a nemzeti ünnep.

A Budapest belvárosában ipari méretekben gyártott Molotov-koktélok tegnap bejelentett lefoglalása, budapesti és vidéki fegyverraktárak leleplezése közepette viszonylag kevés szó esett eddig az évforduló olyan mellékszereplőiről, mint Petőfi Sándor és a többiek, pedig lehet, hogy nem ártana felidézni, minek az ürügyén készülnek egyes honfitársaink Budapest csatatérré változtatására.

                                                   *

Az államalapítás mára semmilyen érvényes üzenetet nem hordozó ünnepével és a valószínűleg még évtizedekig feldolgozhatatlan sérelmeket szimbolizáló, továbbá a reform- és antikommunista hagyomány kibékíthetetlensége miatt az egykori résztvevőket és örököseiket máig inkább elválasztó, mint összekötő október 23-mal szemben március 15., a modern magyar nemzet születésnapja alkalmas lenne arra, hogy a demokratikus minimumot magukévá tevő politikai erők közös nevezőjévé váljon.

Március 15. öröksége nem kevésbé sokszínű, legfeljebb (az eltelt időnek hála) letisztultabb, mint október 23-é. 1848 a radikális kortársak eszményképéhez, a francia forradalomhoz hasonlóan egyszerre öröksége a magyar liberalizmusnak és nacionalizmusnak, valamint a korai szocialista törekvéseknek. Éppen e hagyományok egyidejű, és az adott pillanatban nem egymás ellen ható jelenléte miatt lehetne a nemzeti, szabadelvű és baloldali politikára vevő honfitársainknak, ha nem is közös, de az örökség egyes elemeinek kölcsönös elfogadásán alapuló ünnepe.

Amit ehelyett látunk, kétségbeejtő, és elsősorban nem a konkrét fizikai erőszak fenyegetése miatt.

                                                   *

Egészen abszurd, hogy 2007-ben Magyarországon a nyilasok által kompromittált árpádsávos zászló március 15-i használatáról folyik a vita, miközben piros-fehér-zöld nemzeti lobogónkat és az utóbbi években a polgári körök szektája által kompromittált, ugyancsak háromszínű kokárdát éppen az 1848-as forradalomnak köszönhetjük.

Gyalázat, hogy akár a leghalványabb esélye is lehet annak, hogy egyesek antiszemita utcai parádévá változtatják annak a forradalomnak az ünnepét, amelyre többek között a magyarországi zsidóság jogegyenlőségének biztosítása miatt lehetünk büszkék.

Az utcai erőszak kiújulása nem zárható ki, ahogy senki nem állíthatja, hogy az őszi zavargások nélkülözték volna az antiszemita felhangokat. De túlságosan büszke azért ne legyen magára a miniszterelnök, aki a The Times-nak adott, többek között a Magyarországon tomboló, szerinte sosem látott mértékű antiszemitizmusról értekező interjújával tett kísérletet arra, hogy a legnagyobb ellenzéki pártot az október 23-án randalírozó és akkori produkciójának megismerésére készülő utcai harcosoktól történő elhatárolódásra kényszerítse.

A kétségkívül nemes cél nem szentesíti a miniszterelnök által használt eszközt. Épeszű vagy ép erkölcsi érzékkel rendelkező ember nem állíthatja, hogy Magyarországon akár a húszas évek elején a Teleki Pálnak köszönhetően kormányzati szintre emelkedett fajvédő politika tombolása, akár a harmincas évek végétől, a zsidótörvények, majd zsidó honfitársaink százezreinek kiirtása idején gyengébb volt az antiszemitizmus, mint manapság.

                                                  *

Nem mintha Gyurcsány akciója nem lett volna sikeres: 2002 óta először fordult elő, hogy a Fidesz nyilvánosan megtagadta a közösségvállalást az Orbán Viktor által fél évtizede az egy zászló alatt gyülekező egy táborba integrálni próbált „nemzeti radikális” (ejtsd: hungarista) csoportokkal.

Szijjártó Péter előbb a Fidesz (ki tudja, honnan származó) információi szerint a párt nagygyűlése helyszínére, egy órával a rendezvény elé tervezett radikális megmozdulás betiltását követelte; majd Orbán Viktor pártja gyakorlatilag kormánybérenceknek nevezte az este a Nemzeti Múzeum elé, a Fidesz-gyűlés tőszomszédságába igyekvő Kossuth térieket.

Mindez kétségtelenül a kormányfő taktikai sikere. Nem lepődnénk meg azonban, ha kiderülne: akár néhány éves távlatban a magyar jobboldal nyerhet azon, hogy a Fidesz vezetőit az antiszemitizmus csodafegyverét bevető baloldali roham színvallásra kényszerítette az utcai harcosokkal kapcsolatban. És bár távol áll tőlünk, hogy bármit elkiabáljunk, őszintén reméljük: néhány év múlva az idei március 15-ére nem a 2006-os „harag ősze” folytatásaként, hanem a parlamentáris jobboldal és a „nemzeti radikálisok” szakításának időpontjaként emlékezünk.

Ez még mindig távol van az évforduló méltó megünneplésétől, de az elmúlt évekhez képest az előrelépés vitathatatlan. Az, hogy releváns-e, pár óra múlva kiderül.

A publicisztika rovatban megjelenő írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A Hírszerző fenntartja magának a kéziratok rövidítésének és szerkesztésének jogát.