A korszaktól – melyre árpádsávos zászlóikkal a tar tarkójú mélymagyarok akaratunk ellenére emlékeztetnek – mi sem állt távolabb, mint 1848 szelleme: a szabadság, a testvériség, az egyenlőség eszméi. Ma mégis engedjünk a fekete ruhák, bakancsok, árpádsávos zászlók unszolásának, és emlékezzünk a 7 évtizeddel ezelőtti március 15-re! Akkor már öt éve minden egyetemen, de elsősorban a debreceni egyetemi hallgatók között tartósultak az antiszemita heccek. Turulistákra és megalázottakra, megvertekre szakadt ketté az univerzitások hallgatósága. A „minden ember születésénél fogva egyenlő” eszmét csak a kirekesztettek dédelgették magukban. A korszak kikényszerített axiómái voltak a megkülönböztetés, a születési kiváltságok, a nemesi előjogok írott és íratlan normái. Hét évtizede a Turul-szövetség az akkor megszokott náci igénylistát állította 12 pontban össze. Követelte a fajvédelmi törvényt, a kötelező munkaszolgálatot, a szakszervezetek és a szocdem párt feloszlatását, az örökletes betegséget hordozók magtalanítását a német birodalommal való legszorosabb azonosulás jegyében. Némi déja vu érzetet kelthet, hogy akkortájt is puccsra készülődtek a szélsőjobboldali szervezetek. Ezt a baljós közéletet azonban váratlanul megtörte a fővárosban és Debrecenben egyszerre fellépő Márciusi Front, mely 1937-ben a népi írók (Erdei Ferenc, Illyés Gyula, Féja Géza, Veres Péter, Kovács Imre) és a kommunistává vált egyetemisták (Losonczy Géza, Ujhelyi Szilárd, Zöld Sándor, Haraszti Sándor, Donáth Ferenc, Szilágyi József, Majerszky Klára, Béki Ernő) egy-egy csoportja vezetésével verbuválódott. E kommunista diplomások jórészt előbb a csendőr-, majd az ÁVH-börtönök lakóivá váltak, és vezetőik javarészt 56-ban Nagy Imre körét alkották, majd a forradalmat követően, ha élve maradtak, ismét zárkaéveket vesztettek.
„Miről volt szó 1848-ban? Ugyanarról, amiről 1918-ban, majd a Márciusi Front megalakulásának napjaiban, a német csizma sarka alatt, 1944-ben és 1945-ben a demokratikus Magyarország alakulásának első hónapjaiban: arról, hogy a közösség, a nemzet ügye egy üggyé tudjon válni, egy üggyé tud-e válni a haladás, a szabadság, a teljes emberi felszabadulás ügyével” – írta Bibó István a Márciusi Front 10 éves évfordulóján. A Márciusi Front a Duna-völgyi népek konföderációjának meghirdetésével alternatívát kínált az országnak a tengelyhatalmakhoz (Berlin, Róma) való csatlakozással szemben. Ez váltotta ki leginkább az ellentmondáshoz akkortájt sem szokott jobboldal retorzióját. A Szerbia lerohanásához való asszisztálás, majd a német birodalommal kipréselt területi revíziók, az etnikai tömeggyilkosságok és a német háborús érdekek szolgálata, csakúgy, mint azt követőleg a fel- és délvidéki magyarok üldözése, a Rajk-perrel megkezdett „láncos kutyázás” és az orosz birodalom odaadó szolgálata kiradírozta a reális alternatívák közül a Duna-völgyi népek összefogásának lehetőségét. De ma, amikor csaknem egyszerre vették fel az Európai Unióba ezeket a népeket, a közös gond és érdek megint az összefogás mezsgyéjére hozhatja őket. Újra felvetődik a kérdés; van-e közösen megoldható sorskérdésünk? Sorskérdés, hogy a feudalizmus – elszakadva a földtulajdontól – itt hagyta a hűbéri viszonyait, amely áthatotta a szovjet birodalmi életet, és mind a mai napig kapcsolatainkban jelen van. A „legfőbb hűbérúrnak és arisztokratáinak” való alávetettség vajon nem fedezhető-e fel saját vagy szomszédaink közéletében? Nem mérgezik-e ezek a hierarchiák a politikai közéletünktől kezdve a kórházi viszonyainkig világunkat, mintha nem bizonyosodott volna már be, hogy a szabad ember egyszerre alkotóbb és önkorlátozóbb is, mint az alávetett személy? Vajon a Bibó-féle „teljes emberi felszabadulás” csupán a feudális földbirtokok, a születési előjogok, a soviniszta gyűlöletek végét jelentette-e, vagy „a süket hivatal” dicsfényének, az uram-bátyám viszonyoknak a leáldozását is?
„A mai baloldali internacionalizmus elsősorban a kelet-európai testvérnépekkel való szolidaritásunkat kellene, hogy jelentse, az Európai Unió bevándorlási, munkavállalási – és általában nemzetközi munkajogi szabályainak, (…) a vendégmunkások ügyének, (…) egyéb migránsok kriminalizálásának éles, szigorú elvetését, (…) a sovinizmussal való bátor, egyértelmű szembefordulást” – írta e lapban, a hazai baloldal sorsával foglalkozó cikkében T. G. M. Felemlegethetnénk a Duna-völgye természetvédelmét, az energia-, mezőgazdaság-, közlekedéspolitikát is, mint e népek közös ügyeit. Maga az Európai Unió is arra sarkallja támogatási rendszerével a régiókat és kistérségeket, hogy osztrákok, szlovákok, szerbek, magyarok, románok végre összefogjanak.
Közös sorsunk, hogy forradalmi pillanataink kivételével végzetes megosztottságra mutatunk hajlandóságot. „E pillanatban az a helyzet, hogy szerte az országban vannak jó magyarok, akiknek mind zavarosabbá válik a demokráciához való viszonyuk, és jó demokraták, akiket egy nyíltan ki nem mondott, de annál érzékenyebben érezhető vélekedés rossz magyarokként tart számon. Életbe vágó, hogy az, amit a Márciusi Front képvisel, ne essék áldozatul ennek a kettészakadásnak, mert ma körülbelül ez az utolsó formula, melynek sem radikalizmusát, sem magyarságát nem vonhatja kétségbe komoly hitellel senki sem” – írta több mint fél évszázada Bibó István, de írhatta volna e mostani tizenötödikére is.
A megosztók receptje már 70 éve is unalomig ismétlődő volt. Mint most, 2006 őszén is, a mértéktelenségük volt megdöbbentő élmény. Amikor a II. világháborús front kettéosztotta és hónapokig pusztította az országot, a hungaristák közreműködésével legmélyebbé vált a megosztottság. A felszabadított felében már demokratizáló kormány regnált, a másik részén a hungarista hatalom addig koncolt és vándoroltatta vésztörvényszékeit, míg egy talpalatnyi országterület még maradt nekik. Ezen országlásban Vajna belügyminiszter 60 év előtti, muraszombati szavai jellemzik a „létező” hungarizmus végkifejletét: „A felkoncolási jog gyakorlása igen jótékonyan érezteti hatását a közbiztonsági szolgálatban. E joggal csendőrségünk példát statuálóan él is. …A felkoncolások száma 150.” A hungaristák mértéktelenségével szemben Bibó István szerint a magyar milliók emberi állapotának foka a magyar szabadság mértéke: „Nem azt jelenti mindez, hogy a Márciusi Front mai folytatói eszmeileg egyedüli letéteményesei volnának 1848 örökségének, hanem azt, hogy a most fenyegető zsákutca áttöréséhez van reájuk feltétlenül szükség.”
A szerző orvos és jogvédő
