Népszabadság * Návai Anikó * 2007. március 3.
Bartók muzsikája csábította zeneszerzésreKép: REUTERS – Mike BlakeEnnio Morricone (79) vagy nem tud, vagy nem szeret angolul beszélni. Gyanítom, inkább az utóbbi. Ellenszenve minden iránt, ami amerikai, ráadásul nem is új keletű, mert „csúcskorában” még arra az ajándékba szánt tengerparti villára is nemet mondott, amivel az egyik hollywoodi Loreley (értsd: stúdió) megpróbálta elcsábítani. Sergio Leone egykori padtársa római születésű, ma is ott él, és bár négyszáz-valahány filmzenéjének zömét amerikai importra komponálta, élete során viszonylag ritkán vállalkozott tengerentúli repülőútra.
Az ENSZ New York-i koncertmeghívására is csak azt követően mondott igent, hogy összekombinálhatta egy kellemes Los Angeles-i kiruccanással, melyre abból az alkalomból került sor, hogy – öt be nem teljesült jelölés után – a hollywoodi olasz lobbi kiharcolt neki egy életmű-Oscart, s erről két nappal a díjkiosztás előtt a Los Angeles-i Olasz Kulturális Intézetben beszélgettünk.
– Buon giorno, signor Morricone! Felidézné azt a reggelt, amikor megtudta a hírt?
– Először is Rómában nem reggel volt, hanem este. Már éppen belebújtam a pizsamámba, mikor a filmakadémia elnöke telefonált Los Angelesből, hogy jó reggelt, csak nem keltettem föl, kedves mester? Mondom, majdnem! De hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem esett jól, amit előadott. Mert eddig ötször jöttem haza üres kézzel Los Angelesből. Amikor legutoljára vagy négy éve ültünk azon a hatalmas nézőtéren, és a színpadon föltépték a borítékot, odasúgtam a feleségemnek, remélem, nem az én nevemet mondják, mert ha igen, piszokul izgulok… Mint most. Pedig már jó ideje tudom, hogy megkapom az életmű-Oscart, mégis legalább olyan lámpalázam van, mint akkor.
– Úgy hangzik, mintha kifejezetten nyűg lett volna nyerni.
– Azt nem állítom, de komponálás közben mindenre gondolok, csak díjakra nem. Annyi mindent összenyertem már: négy brit filmakadémiai díjat, három Golden Globe-ot, az Oscarnak meg mindig ott porosodott a helye ezek között a szobrocskák között. Bár én már annak az öt Oscar-jelölésnek is örültem. Az, hogy nem lett belőlük díj, egy csöppet sem volt tragédia. Olyan ez, mint a lottó. Három számot eltalálsz az ötből, tehát nem volt szerencséd. Öt jelölés után őszintén szólva már azt gondoltam magamban, tán jobb is így, hogy abban az illusztris társaságban maradok, amelyik sohasem nyert Oscart. Ez a mostani egész más, sokkal többet jelent nekem. Mert ezt nem egy filmért adják, hanem az egész életművemért.
– Emlékszik még, milyen muzsika csábította el, hogy zeneszerzésre adja a fejét?
– Bartók, Bartók és Bartók. Egy Concerto-lemez, melyet az akkori barátnőmtől, a későbbi és mostani feleségemtől kaptam. Zeneművészetire jártam akkor. Nem állítom, hogy ma is Bartók a kedvencem, de abszolút meghatározó muzsikus volt abból a szempontból, hogy megtanultam komponálni. Tudom, hogy az élete második szakaszában Amerikában élt és dolgozott…
– Ellentétben önnel, aki ellenállt Amerikának, miközben nyakra-főre komponált muzsikát amerikai filmekhez.
– Attól, hogy valaki amerikai filmzenét komponál, még nem lesz amerikai. A gyökereim olaszok, ez már így is marad. De mint minden zeneszerzőnek, az igazi hazám a nagyvilág. Tehát az felel meg legjobban az igazságnak, ha globális komponistának nevez.
– Távzeneszerzés? Hogy lehet így dolgozni?
– Az első ötlet mindig a helyszínen jön. Mikor Brian De Palma felkért, New Yorkban firkáltam le neki az első dallamot. Aztán uccu, Rómába, a zongorám mellé, az ottani stúdióba.
-Mi kell inkább a filmzeneíráshoz? Ész vagy szív?
– Olyasmit feszeget, amire magam se tudom a választ. Mindig rejtély. Hogy honnan jön az inspiráció, fogalmam sincs. Részben biztosan az agyból, azokból az elméletekből, amiket a zeneiskolában megtanultam. De legalább annyira a szívből is, a muzsika szenvedélyéből, és nem utolsósorban abból, amit a színésztől a vásznon látok. Meg hát a rendezőtől. A rendező a legkeményebb dió.
– A színészek is rendszerint a rendezőtől teszik függővé, hogy vállalnak-e egy filmet.
– Én is. Itt van például Koltai Lajos, akit a Tornatore-filmben (Malena – a szerk.) ismertem meg. Fölhívott, és elküldte nekem a Sorstalanságot olaszul. Fantasztikus regény, bűn lett volna nem megcsinálni. Persze hogy igent mondtam.De manapság sokkal kevesebb filmzenét írok, inkább másféle muzsikát komponálok. Annak idején szinte mindent elvállaltam, ma sokkal óvatosabb vagyok. Nem azért, mintha ma rosszabbak lennének a filmek, vagy gyengébbek a rendezők, hanem azért, mert csak azzal akarok dolgozni, akivel szinte baráti viszonyban vagyok. Akit szakmailag is sokra tartok, és a filmjén emelni tudok, nem rontani. Nagyon sok múlik azon, hogy ki komponálja egy film zenéjét. Ráadásul a kritika kihegyezett füllel figyeli, hogy mennyire techno, mennyire progresszív az a zene, fogalmazzunk nyíltan, mennyire kommersz, mert tetszik, nem tetszik, a filmet a nézőnek csinálják, muszáj hogy sikeres legyen. Ez pedig nem mindig vág össze azzal, amit az a kis hang mondogat nekem itt belül a saját zeneszerzői integritásom nevében. Tehát csak olyan rendezőkkel dolgozom, akik azt akarják hallani, amit én tudok, bíznak bennem, támogatnak tűzön-vízen át, és én is bízhatok bennük.
– Ebben a szakmában csak még egy hasonló nagyságrendű olasz filmzeneszerző létezik, Nino Rota. Barátok? Vetélytársak?
– Soha nem rivalizáltunk, és összesen egyszer találkoztunk. Érdekes volt, mert leült a zongorához, és illusztrálta a köztünk lévő különbséget. Hogy én avantgárd vagyok, ő tradicionális. Csak hallgasson bele azokba a zenékbe, amiket Fellininek komponált. Fellininek gőze nem volt a muzsikáról, tehát nem tudta inspirálni Ninót, hogy többet-jobbat hozzon ki magából. Az egyetlen film, amelyikben Rota azt csinált, amit akart, az Édes élet. Na azt nevezem zenének!
– Azt is mondják, akkor igazán nagy formátumú egy filmzeneszerző, amikor elkezdik utánozni.
– Ezt nem tudom, csak amerikai barátaim küldözgetnek néha DVD-t, hogy mintha én írtam volna a film zenéjét. Valahányat meghallgattam, egy taktust se ismertem föl. Tán nem áll rá a fülem. De az is lehet, hogy az amerikaiak más szempontból hallgatják. Egyébként mindannyian ugyanabból a globális zenekultúrából merítünk, tehát nem lehet ráfogni egyik zenére sem, hogy morriconés.
– Ha már kimondta, én is kimondom: négyszáz-valahány filmzene ide vagy oda, önt leginkább a spagettiwestern miatt jegyzi a filmtörténelem.
– Először is, utálom ezt a kifejezést. Mondja azt, hogy olasz western. A spagetti ennivaló, nem film. Az, hogy Sergio Leonével kötnek össze, a munkámnak csak 1,5 százaléka. Dolgoztam Tornatoréval, Pontecorvóval, Bologninivel, rájuk legalább olyan büszke vagyok. És Leonéra egy kicsit mérges. Mert mikor Stanley Kubrick, aki utált repülni, felkért a Mechanikus narancs című filmre, és emiatt Londonba kellett volna utaznom, Sergio azt mondta neki, Ennio nem ér rá, most velem dolgozik. És Kubrick soha többé nem jelentkezett nálam.
Hollywood, 2007. március
Ennio Morricone
1928. november 28-án született Rómában. Zenei érdeklődését trombitás édesapjától örökölte, első darabjait hatévesen írta. Kedvence Weber Bűvös vadász című operája volt, a visszatérő témák később a westernzenék írásakor jelentettek számára ihletet. A Santa Cecilia Konzervatóriumban végzett trombita és zeneszerzés szakon. Főiskolai évei alatt többször helyettesítette beteg apját éjszakai klubokban, kevés szabadidejét a hangszerelés töltötte ki.
Először színdarabok zenei rendezője volt, majd a tévének és a rádiónak dolgozott. Filmzenét az ötvenes évek közepétől kezdett komponálni, a western világát idéző álnéven. Egykori iskolatársa, Sergio Leone 1964-ben kérte fel, hogy írjon zenét Egy maréknyi dollárért című filmjéhez. Bár a rendező – állítólag – nem volt elbűvölve Morricone szerzeményeitől, producerei nyomására mégis szerződtette. Együttműködésük új korszakot nyitott a spagettiwesternek történetében, fura munkamódszerük dacára. Morricone ugyanis a bevett hagyománnyal szakítva előbb írta a zenét, és sokszor a jeleneteket forgatták ehhez igazodva. A későbbiekben pedig Morricone már úgy komponált, hogy egy kockát sem látott a filmből, de ismerte a forgatókönyvet és az összes lényeges információt.
Morricone a valaha élt egyik legtermékenyebb filmzeneszerző, több mint négyszáz alkotás fűződik nevéhez; ezeknek alig tizede western, amelyek között a leghíresebb zenét a Volt egyszer egy Vadnyugat című filmhez komponálta.
