– Anya! Anya! Kitört a forradalom! – kiabált be a szobába egy február végi napfényes délutánon Szalai Józsika hatodik bé oszt. tan. házuk üveges verandájáról, mely a platánokkal szegélyezett kis egri utcára nézett.
– Tanulj csak! – szólt vissza Szalainé kezében portörlővel, szívében büszkeséggel, melyet csak azon anyák képesek érezni, akiknek fiát (lányát) egy egész tanári kollektíva választotta ki, hogy a március 15-i ünnepségen ők szavalják el a Talpra magyart az iskola tornatermében.
– Magyar zászlókkal jönnek, meg piros-fehér csíkosokkal – ordított tovább Józsika, mire mégiscsak kinézett az anyja, de ahelyett, hogy azt mondta volna, „Éljen!”, azt suttogta, „Uramisten!”. Kezéből a porrongy a padlóra libbent, Józsikát elkapta a karjánál fogva, és úgy rántotta be a szobába, hogy kis híján mindketten elestek.
– Mi van? – riadt bóbiskolásából a nagymama, sőt Nikolett is beszaladt, akinek, elvben, az óvodában kellett volna lennie, ám az óvodában tombolt még az influenzajárvány.
– Ideette őket a fene! – mondta Szalainé, majd, mivel a hályogos szemű és nagyot halló nagymama értetlenkedett, emelt hangon tette hozzá: – Az a Forradalmi Emlékbizottság, vagy hogy hívják őket.
– Mondtam, hogy kitört a forradalom – lelkesedett Józsika, de közben a zászlós menet a ház elé ért, a tucatnyi ember lecövekelt, és vezényszóra skandálni kezdte, hogy „Gyertek a zsiványhoz, Szalai elvtárshoz”.
– Kimegyek! – határozott Szalainé és kabátot kerített a vállára. – Mama, vigyázz a gyere- kekre!
– Vendégek jöttek – örvendezett a kis Nikolett, és mert a nagymama is megörült a váratlan sokadalomnak, tálcát kerített, a tepsiből rárakta a még langyos, kockákra vágott almás lepényt, azzal kivonultak a kertbe.
Szalainét éppen akkor köpte arcon valaki. Szalainé szeretett volna visszaköpni, de a kiszáradt szájába nem jött nyál, helyette azt ismételgette, hogy ha az ura itthon lenne, nem a Parlamentben, most szétkergetné ezt a mocskos bandát. Egy árpádsávos zászlós megjegyezte, hogy nyilván közéjük lövetne. – A szocialisták nem gyilkosok – sziszegte Szalainé, mire a következő válaszok érkeztek: 1. Igenis azok, 2. Mindenre képesek, arra is, hogy megvásároljanak egy fideszes képviselőt, 3. Szereztek egy árulót, hogy övék legyen Heves megye, de Heves megye nem eladó, 4. Gyurcsány mongyon le, 5. Gyurcsány menjen ki Izraelbe, 6. Gyurcsányt elsöpri március tizenötödike.
– Jöjjenek be, aranyoskáim – ért a kapuhoz a nagymama, és a lányára szólt, miért nem engedi be a vendégeket. Közben Józsika már a kulcsot hozta, elfordította a kapu zárjában, és vigyázzba vágta magát: „Talpra magyar, hí a haza, Itt az idő, most vagy soha, Rabok legyünk vagy szabadok, Ez a kérdés, válasszatok!”
– Takarodjanak! – sikoltott Szalainé, ám a vendégek már betüremkedtek a kertbe, sőt, egyikük megsimította Józsika fejét: – No lám, belőled még rendes ember is lehet.
– Hoztatok csokit? – kérdezte Nikolett, mire az anyja fölkapta és befutott vele a házba.
– Almás – mondta a nagymama. – Vegyenek bátran, délben sütöttem.
Egy kövér forradalmár férfi a diófához támasztotta a piros-fehér-zöldet és a tálca felé nyúlt.
– Áruló – sziszegte egy vékony szájú, idős forradalmár asszony.
A kövér visszatette a süteményt, de közben még valaki a fának támasztotta a zászlót, és gombolni kezdte a sliccét a kerítés melletti tujához lépve. – Vízhajtó – mondta a többieknek bocsánatkérőn, ám a nagymama nevetni kezdett: – Van nekünk vécénk, aranyoskám, jöjjenek már be, minek álldogálunk itt a hidegben.
A vízhajtós a ház felé indult, és követték libasorban a többiek, csak a vékony szájú öregasszony markolta a zászlót, éles hangja hátba fúrta őket: „Piszkos gazember, disznó, gyere ki az óladból!”
– Hallotta, hogy nincs itthon – szólt hátra a kövér, bár maga is érezte, hogy ez mellékes körülmény. Végtére tegnap, egy másik szoci háznál is csak egy nő meg egy kamaszgyerek kukucskált a függöny mögül, mikor rákezdtek a „piszkos gazemberre”.
– Nekünk nincs disznónk – közölte Józsika. – Azelőtt volt, de mióta apa Pestre jár dolgozóba, nincs rá ideje.
– Megőrült, mama? – rontott be Szalainé, mikor a forradalmárok már a hosszú ebédlőasztal körül ültek és almáspitéztek, de senki sem figyelt rá. – Beszéljenek hangosabban – kérte éppen a nagymama -, kicsit rossz a fülem. A szemem se jó, de még érlelni kell a hályogot.
– Anyámnál ugyanez a helyzet – mondta egy bajszos nemezsapkás. – Ezek a szemetek meg becsukják a kórházakat és vizitdíjat szednek.
– Az – bólintott a nagymama. – A szemetek.
Negyedóra múltán, mikor a narancslét is mind megitták, a forradalmárok szedelőzködni kezdtek. Egyikük letette az öléből Nikolettet.
Szalainé halkan sírdogált egy sarokban.
– Ne szaladjanak már – kérlelte a nagymama -, olyan ritkán van vendégünk. Végre kibeszélgetheti magát kicsit az ember.
– Sajnáljuk – mondta a kövér -, de mára még van egy házunk. Nem tetszik tudni, hol lakik a volt polgármester?
– Már hogyne tudnám – válaszolta a nagymama, ám a ház előtt ekkor autó fékezett, Józsika fölugrott: – Itt van apa!
– Kik voltak ezek? – kérdezte gyanakodva Szalai József szocialista képviselő, miután kikísérte a vendégeket és becsukta a verandaajtót. A felesége konokul hallgatott.
– Árulók – sziszegte kint az öregasszony. – Kövér polgártársnak volt megint igaza.
– Talpra magyar, hí a haza, Itt az idő, most vagy soha – memorizált Józsika.
– Mesélj már valamit – kiabálta Szalainak szokás szerint a nagymama. – Miről politizáltok ti ott fönt a Parlamentben?
R. Székely Julianna
