A Wolf-díjjal elismert George Feher élete Hollywoodért kiált
Népszabadság * Horváth Gábor * 2007. február 17.
Azzal kezdte, hogy szétszedte – és általában össze is tudta rakni – a család óráit. Aztán nátriumot tett itatóspapírra és nézte, hogyan száguldozik a vízen az égő csónak. Az öntöttvas fürdőkád megrepedt, és elárasztotta a lakást. Fehér Gyuri szülei türelmesek voltak. A pozsonyi zsidó család élvezte a város hármas, magyar-német-szlovák kultúráját – egészen addig, amíg a gyereket származása miatt 1938-ban ki nem csapták a gimnáziumból. Í
gy történt, hogy az idén kémiai Wolf- díjjal kitüntetett, 83. évében járó George Feher professzor sosem érettségizett.
Viszont lelkes rádióamatőr volt, és otthon sókristályokat növesztett. Ennek nagy hasznát vette, amikor 1941-ben, tizenhét esztendősen nyolc társával Magyarországon, Románián, Törökországon és Libanonon keresztül a brit kormányzás alatt álló Palesztinába szökött. Itt a halál torkából megmenekült társaságot legelőször is becsukták és internálták, később azonban elengedték. Feher Haifában kötött ki, ahol rádiójavításból élt, és esténként a Technion nevű műszaki egyetem melletti kereskedelmi iskolába járt. Az egyik tanár a Technion professzora is volt, és megbízta, hogy készítsen oszcillográfot, mert a műszerből egész Palesztinában nem akadt egy darab sem. Feher összebarkácsolt egyet, amelyen – a héber írás mintájára – a görbe jobbról haladt bal felé.
A fiatal műszerész a zsidó államért küzdő mozgalom, a Haganah tagjaként részt vett a palesztinai brit kormányzó és a londoni miniszterelnöki hivatal közötti titkosított telefonvonalat lehallgató készülék kifejlesztésében. Csak 2000-ben mondták meg neki, hogy a dolog működött. Egy társával kitalálta, hogyan lehet titkos jeladásra használni a kórházak tetejére szerelt, nagyméretű Dávid-csillagot formáló neoncsöveket. Az 50 herzes váltóáramot kihasználva a neonfényekre morzejeleket ültettek, amelyeket csak különleges távcsővel lehetett észlelni. A Technionra azonban nem sikerült bejutnia. Az érettségi hiánya miatt külön felvételi vizsgára volt szüksége, amelyen megbukott az Ótestamentumból. Márpedig a hivatalos verdikt szerint „egy zsidó mérnöknek ismernie kell a Bibliát”. (Amikor 1975-ben előadást tartott a Technionon, odament hozzá egy ismeretlen, aki szerint a karrierjét részben neki köszönheti: tagja volt a felvételi bizottságnak.) 1994-ben, a jeruzsálemi Héber Egyetemen azt mondta: itt könnyebb volt díszdoktori címet szerezni, mint bekerülni diáknak a Technionra.
1944-ben ötven amerikai egyetemre adta be a jelentkezését – két helyen fogadták el, ebből az olcsóbbikra, a kaliforniai Berkeley-be ment. A tandíjravalót még Palesztinában, mikrofonokhoz és lemezjátszótűkhöz használatos piezoelektromos sókristályok növesztésével kereste meg. Vacsorára már nem mindig futotta Amerikában, szerencsére a pszichológiaórákhoz a békaboncolás is hozzátartozott, és szegényes kosztját a kísérletek után visszamaradt combokkal pótolta ki. A félév vége felé ugrásszerű javulás állt be: a laborban átálltak a nyúlkísérletekre.
Biofizikát szeretett volna tanulni, de ez Berkeley-ben még nem szerepelt a választható szakok között, és a palesztinai zsidó hatóságok is ragaszkodtak a „használható” szakmához. Így lett belőle elektromérnök. Az egyetem szilárdtestfizikai tanszékén kapott állást, ahol az elektronok paramágneses rezonanciáján (EPR) alapuló spektrométert fejlesztettek ki. A program vezetője kis híján kirúgta, amikor egy vasárnap tetten érte, amint biológiai anyagokat, például vért helyezett a műszerbe.
1954-ben szerzett PhD címet, majd a Bell Telephone-nál lett kutató. Itt folytatta az EPR-kísérleteket, és részt vett a lézer elődje, az irányított mikrohullámú sugarakat kibocsátó MASER tökéletesítésében. A műszer felkerült az első amerikai mesterséges holdra. A Belltől azért vált meg, mert egyrészt nem akart ott megöregedni, hiányzott az inspiráló egyetemi légkör, másrészt kifogásolta, hogy egy ünnepi vacsorát csak fehéreket kiszolgáló étteremben tartottak meg. 1958-ban a Stanford Egyetemen ajánlottak neki állást, de ezt nem fogadta el: még mindig Izraelbe készült visszaköltözni. Végül 1960-ban a Kaliforniai Egyetem frissen épült San Diegó-i részlege csábította el – végre tényleg biofizikával foglalkozhatott.
1962-ben furcsa körülmények között találkozott egy szintén pozsonyi származású tudóssal, a legendás Szent-Györgyi Alberttel, akiről gyermekkorában még édesanyja mesélte: az Osztrák-Magyar Monarchia széthullásakor tutajra rakta mikroszkópját, és a Dunán egészen Budapestig hajózott. Feher olvasta Szent-Györgyi a folyadékoknak a növényekben történő felszívódásáról szóló könyvét. Egyetlen délutánba tellett annak kísérleti bizonyítása, hogy a világhírű tudós a fizikai számításoknál nagyságrendekkel tévedett. Amikor Feher ezt szóvá tette, Szent-Györgyi egy legyintéssel intézte el a dolgot: – A számokkal mindig bajban vagyok. Ne is figyeljen rájuk!
Feher a hatvanas évek második felétől a fotoszintézis kutatásának szentelte magát. Elsőként kezdett a baktériumok fotoszintézisével foglalkozni, miközben kollégái még kizárólag a növényeket kutatták. Mint kiderült, eredményei nagyban hozzájárultak a folyamat megértéséhez. Szerinte a fizika bonyolult, de egyszerű (ha valaki nagy nehezen megtanulta az alapokat, akkor minden más logikusan azokból következik), míg a biológia könnyű, de összetett (az elmélet nem nehéz, de rengeteg tényt kell fejben tartani). Önéletrajzában Szilárd Leót idézte, aki szintén a fizikáról váltott a biológiára: – A legjobb ötletek fürdés közben jönnek. A biológiával csak az a baj, hogy folyton ki kell ugranom a kádból, ellenőrizni a tényeket.
A fényenergia-átalakítás biológiai alapelveinek felfedezéséért az izraeli Ada Jonattal megosztva az idén George Feher kapta a kémiai Wolf-díjat. (Egy tudománynyal foglalkozó szlovák internetes honlap szerint a Nobel-díj várományosai között is felbukkant a neve.) A ma is San Diegóban dolgozó professzor, mint írta, világéletében bütykölni és kutatni szeretett – ha ebből valami hasznos dolog sült ki, annál jobb. Az volt a hab a tortán.
Az 1978-ban alapított Wolf-díjat az emberiség érdekében végzett, a népek közötti barátságot előmozdító tudományos és művészeti tevékenységért ítélik oda. A Wolf Alapítvány dr. Ricardo Wolf német származású feltaláló, Kuba volt izraeli nagykövete nevét viseli. A 100 ezer dolláros pénzjutalommal járó díjat évente mezőgazdasági, kémiai, matematikai, orvosi, fizikai és művészeti kategóriában ítélik oda. Fizikában és kémiában a Nobel-díj után a legrangosabb nemzetközi elismerés, a matematikai díjat pedig a tudományág „Nobel-díjának” tartják.
