Forrás: Magyar Hírlap

Ami a belső Erzsébetvárosban zajlik, a világörökségként számon tartott helyszín védőzónájában, az már nem belügy. A Világörökség Bizottság párizsi titkársága is tud róla, és figyel arra, hogy ott mi történik – mondta lapunknak Fejérdy Tamás, a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal elnökhelyettese.

-Milyen jelentősége van a világörökségi listának? Inkább csak presztízsértéke van, ha egy-egy épület, helyszín rákerül, vagy praktikus szempontból is fontos?

-A világörökség-egyezmény a műemlékegyüttesekkel foglalkozó terület tükre. Mindenkinek mutat belőle valamit, ugyanakkor felfedi a bajokat is. Amikor 1972-ben létrejött az eredeti UNESCO-egyezmény, az volt az egyik fő célja, hogy tudatosítsuk: a kiemelkedő természeti és kulturális értékek védelme nemcsak egy adott ország felelőssége, hanem mindnyájunké. Ha az egyiknek technikai vagy anyagi segítségre van szüksége, össze kell fognunk, szolidárisnak kell lennünk. Akkor a veszélyeztetett helyszíneken volt a nagyobb hangsúly, a világörökség lista – kis túlzással – inkább alibiként jött létre. Hogy arról is beszéljünk, milyen emblematikus jelentőségű tájak és emlékek vannak a világon. Az utóbbi években viszont felerősödött a versengés. Kiderült, hogy a turizmus szempontjából óriási reklámértéke van annak, ami a világörökség jegyzéken szerepel. Az az ország, amelynek helyszíneit fölveszik erre a listára, rákerül a térképre.

-Nálunk költői kérdésnek tűnik, hogy arányban van-e a nemzeti büszkeség és a turisztikai haszon a helyszínekre fordított figyelemmel. Mennyire veszik komolyan a kormányok, hogy a világörökség kötelezettséget is jelent?

-A gondok összefüggenek a világörökség-egyezmény végrehajtása során kibontakozott hangsúlyeltolódásból következő hátrányokkal. Most 830 tétel van a jegyzéken, de tudjuk, hogy az év közepén, a Világörökség Bizottság következő ülésen mintegy 110 olyan helyszínnel kell foglalkoznia, amelyikkel baj van, ami riasztó arány. Ezek közül egyeseket akár a veszélyeztetett emlékek listájára is fölvehet a bizottság. Magyarországot – a budapesti helyszínt – egy hajszál választja el attól, hogy fölkerüljön erre a listára, bár még nem szerepel az ülés napirendjén. Ami a belső Erzsébetvárosban történik, a világörökségként számon tartott helyszín védőzónájában, az már nem belügy. A Világörökség Bizottság párizsi titkársága is tud róla, és figyel arra, hogy ott mi történik. Az utolsó pillanatokban vagyunk, amikor még meg tudjuk akadályozni, hogy nagy baj legyen. És ez nem elsősorban a világörökség- presztízsünk, hanem az adott értékek megőrzése miatt égető feladat.

-Nálunk is kitört a magasház-építési láz. Milyen következményei lehetnek?

-Ausztriában, Németországban éppen emiatt került veszélybe két világörökségi helyszín. Egy magasház-építési program miatt a 2002-es budapesti ülésen került föl a veszélyeztetett helyszínek listájára Bécs. Később a Rajna túloldalára terveztek magasházas fejlesztési programot, amely a kölni Dómnak ártott volna. Ez az utóbbi kívül esett az ottani világörökség központi és védőzónáján, a helyszín mégis fölkerült a veszélyeztetett listára, mert a magas ház jelentősen zavarta volna a látványt. Szerencsére mind a két esetben sikerült megakadályozni a rossz tervek megvalósulását. Ez jelentős erőfeszítéseket igényelt ugyan egyebek között az érintett önkormányzatoktól, de megérte. Az átgondolt, új program használt a városnak, nem csak világörökségi szempontból.

-Ez Ausztriában és Németországban történt, de mi a helyzet itthon? Nálunk is előfordult szerencsés kimenetelű „baleset,” gondoljunk a budai alsó rakpart átépítésének szerencsére kútba esett tervére. De máris itt az újabb gond…

-Igen, megérkezett Párizsba, a Világörökség-központba az Óvás Egyesület jelzése a belső Erzsébetvárosban zajló rombolásról. Érdemes itt megjegyezni, hogy a civil szervezetek sokat tehetnek azért, hogy felhívják a figyelmet a rossz folyamatokra. A budai alsó rakpart ügyében a Budapest Világörökség Alapítvány rázta meg először a csengőt, akár az egykori SZOT-szálló tervezett magasítása esetében. A régi budapesti zsidónegyedről is sorra jeleznek civil szervezetek. Igazuk van. Nem mondhatjuk, hogy megoldódtak a problémák, pedig a városnegyed túlnyomó része területi műemléki védelem alatt is áll, és a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal kezdeményezésére egy sor ottani épület kapott egyedi védettséget. Változtatási tilalmat kellene bevezetni, mégpedig azonnal. Végig kellene gondolni az egész folyamatot. Az igazi rehabilitáció nem azt jelenti, hogy telkenként belepiszkálunk a területbe, és valami majd kialakul. Hogy ez nem értékmegőrzés lesz, az biztos. Sajnos, úgy látszik, hogy a világörökség-helyszínek és környékük saját ismertségük, sikerük áldozataivá válhatnak, persze nem csak nálunk. Vonzzák a fejlesztéseket, ami önmagában nem baj, de az már nem mindegy, hogyan fejlesztenek.

-Újabban gyakran halljuk, hogy az a Budapest, amelyre büszkék vagyunk, telekspekuláció eredményeként alakult ki…

-És ez indok arra, hogy ne ítéljük el a mai telekspekulációkat, ha vannak? Persze hogy nem indok.

-Térjünk vissza a magasházakra, illetve tágabban nézve a dolgot, a kortárs építészeti alkotások megjelenésére a védett történeti környezetben. A legújabb hírek szerint a Szervita térre terveznek hatalmas üvegépítményt. Példa van hasonló jelenségre, a grazi Kunsthaus eleinte sokakat riasztott, azután megbékéltek vele. De jó ötlet-e a szűk Szervita térre beszorítani ezt az épületet?

-A magasház világszerte újra terjedő divat. Nyilvánvalóan összefügg a telekárak emelkedésével. Nagyon pontosan akarok fogalmazni. Nem azt mondom, hogy egy magasház építése általában pozitív vagy negatív hatást vált ki. De az biztos, hogy történeti helyszíneken belül vagy azok közelében nincs helyük. A Szervita térrel összefüggésben nyilvánosságra került ötlettel kapcsolatban sem az építészeti minőséget kritizálom. Lehet, hogy az fantasztikusan jó. Arról beszélek, hogyan kell és miként nem szabad viselkedni történeti városnegyedben, világörökség helyszínen. Hallottam már olyat is, hogy „na mi van akkor, ha törlik a világörökség jegyzékről a budapesti helyszíneket”? Nem szeretném, ha ebben elsők lennénk. Eddig még nem fordult elő, hogy töröltek volna egy helyszínt a világörökség listáról, de most előfordulhat.

-Öt éve a Világörökség Bizottság nálunk fogadta el a budapesti nyilatkozatot, amelyik stratégiai fontosságú dokumentumban hirdette – angol szavak kezdőbetűivel – a négy c-t: a credibility (hitelesség, kiegyensúlyozottság), a conservation (megőrzés), a capacity building (a kapacitás hozzáértő bővítése) és a communication (kellő ismeretterjesztés, tájékoztatás) együttes meglétének a szükségességét. Ha a saját házunk táján söprögetünk, ebben sem állunk igazán jól.

-Ebben az évben, 2007-ben kell majd értékelnünk, mit értünk el, és mit nem. Az előkészítő anyagokból azonban már látható, hogy a megőrzés területe további erősítést kíván. A bizottság idei ülése Új-Zélandon lesz, ők egy ötödik c-t is szeretnének hozzátenni a budapesti négyhez: a community-t (a közösséget). Ha a közösség tudja, milyen értékei vannak, és a magának érzi azokat az értékeket, annak óriási jelentősége lehet. Ne csak akkor nézzünk Londonra mint követendő példára, ha kissé kaotikus módon kortárs építészeti alkotásokat engednek be gyönyörű helyszínekre, hanem akkor is, amikor arról van szó, hogy a védett területen viszonylag kis értékű emlékeket is nagy műgonddal, szeretettel őriznek, ami nálunk egyelőre csaknem elképzelhetetlen. Nagyon fontos az intézményes értékvédelem, de megvannak a sajátos szabályai, határai. Jogállamban élünk, jogszerűen lehet csak eljárni. A civil szervezetek mozgástere bővebb, ők akkor is felemelhetik a szavukat, amikor jogi lehetőség már nem nagyon maradt.

-Sokaknak a jogállamiságunkat kérdőjelezi meg, amikor az emberek azt látják, hogy az állam eladta az Óbudai-szigetet, pedig nem lett volna szabad eladnia. Hogy Kecskemét történeti belvárosának közelében bevásárlóközpont épülhetett…

-Nem lehet eléggé hangsúlyozni az önkormányzatok felelősségét. A települések rendezési, fejlesztési tervét az önkormányzatok fogadják el. Fontos, hogy valóban minden esetben készüljön értékvizsgálat, örökségvédelmi hatástanulmány, és az örökségvédelem is elmondja a véleményét. Igaz, hogy jelenleg ez utóbbit az önkormányzat ezt nem köteles elfogadni. Ha életvédelemről, az épületek állékonyságáról, biztonsági kérdésekről van szó, nem engedhető meg ilyen nagy rugalmasság, ami rendben is van. De ugyanilyen szabályozás elképzelhető volna az örökségvédelemben is, hiszen ami érték elvész a nem megfelelő szabályozás miatt, az mindannyiunknak pótolhatatlan veszteség.

-Az önkormányzatok hatáskörébe tartozik a helyi védettség megállapítása, de ez a gyakorlatban nem ad igazi védelmet. Ha jön a sokat ígérő befektető, egyetlen tollvonással megszüntetik a helyi védettséget. Ha csak nem lép közbe a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal, és nem mondatja ki az országos védettséget…

-A kettő egymástól független folyamat, de az igaz, hogy kapcsolatot kellene teremteni köztük, ha tiszteletben kell is tartani az önkormányzatok autonómiáját. Az a baj, hogy a KÖH nem kap automatikusan, azonnal tájékoztatást, ha egy önkormányzat helyi védettséget akar megszüntetni, így gyakran nem is tudunk időben lépni. Más kérdés, hogy egyértelmű különbséget kell tenni az országos és a helyi védelem egymást kiegészítő eszközrendszerében. Sajnos a gyakorlat valóban az, hogy ha valamit nem nyilvánítunk országosan védetté, jön a buldózer. Pedig azt sem kell feltétlenül lebontani, ami nem védett. Nagyon károsnak tartom azt a szemléletet, amely szerint helyi vagy országos listán nem szereplő épületet, helyszínt minden további nélkül le lehet bontani, meg lehet változtatni.

-Gyakori érv az is, hogy az elavult védett épület helyett olcsóbb újat építeni. Örökségvédők ezt cáfolják, de hiába…

-Budapest fantasztikus eklektikus öröksége, való igaz, nemcsak fizikai, hanem erkölcsi avulást is szenvedett. De ez nem jelenti azt, hogy ne lehetne megújítani. Ha erre költenénk, és nem rögtön bontásokban meg magasházakban gondolkodnánk, olyasmit tudnánk előhívni ebből a városból, ami másutt ismeretlen, és nem máshol kitalált dolgokat másolnánk epigonként. Lehetséges, hogy még gazdaságilag is sokkal jövedelmezőbb volna, ha a minőségre és nem a mennyiségre törekednének a beruházók. Itt azonban nemcsak pénzre van szükség, hanem olyan szemléletre, amelyik hosszú távra tekint, és a minőséget tartja szem előtt. Az lenne az igazi rehabilitáció. Paradox jelenség tanúi vagyunk mostanában. Sokan elfogadhatónak tartják értékes régi épületek lebontását. Ugyanakkor jelentős pénzeket mozgósítva mesterséges műemlékeket, kópiákat hoznak létre. És most nem arról az esetről beszélek, amikor ez valamilyen háborús vagy természeti katasztrófa után következik be. Jobban szeretjük a pótlékot, mint az eredetit? Mintha a fejlett informatikai technológiáknak negatív hatása is volna. Csakhogy az örökségvédelem nem game over, hogy a harcosnak van még két élete, elpusztítjuk, azután új életre kel. Ez nem virtuális világ, itt valódi értékekről van szó, amelyek csak egyszer tudnak elveszni, és akkor végük.

Ferch Magda