Forrás: hirszerzo.hu

Gavra Gábor 2007. február 12. 11:05

A magyar baloldal vezetője megengedheti magának a Kádár-korszakkal történő szembenézés ürügyén a Horthy-rendszer csendes rehabilitációját, és még szégyellnie sem kell magát érte.

A miniszterelnök Szembenézés című tanulmányának megjelenése óta a Hírszerző többször is megemlékezett arról az önmagában örvendetes tényről, hogy Gyurcsány Ferenc – az MSZP vezetői közül (legalábbis a nyilvánosság előtt) elsőként – vállalja a szembenézést a magyar baloldal múltjának legellentmondásosabb korszakával.

A miniszterelnök felismerte, hogy a magát megalakulása óta a Kádár-rendszer legnevesebb mártírja, Nagy Imre örökösének tartó szocialista párt mindeddig kétlelkűen viszonyult a néhai miniszterelnök életművéhez, hiszen nem, vagy alig ejtett szót a Nagyot akasztófára juttató rendszer névadójáról, Kádár Jánosról.

Gyurcsány helyesen érzékeli pártja hozzáállását a két történelmi figurához, és következtetéseit – bár ezeket nehéz lenne tudományos igényű érvekkel alátámasztott állításoknak minősíteni – az elmúlt másfél évtized szocialista maszatolása tükrében vállalhatónak tarthatjuk:

„Amikor mi, a demokratikus magyar baloldal vezetői és támogatói Nagy Imrét, a korábbi kommunistát, majd nemzetének függetlenség- és szabadságvágyával azonosuló, önmagával is küzdő hazafit, a mártír miniszterelnököt tekintjük példának, akkor muszáj válaszolnunk arra a kérdésre, mi a viszonyunk Kádár Jánoshoz és rendszeréhez. Nem lehet egyszerre igent mondani Nagy Imrére és Kádárra. Ez a két hagyomány történelmi értelemben összeegyeztethetetlen, politikai és morális tekintetben pedig kibékíthetetlen. Nem lehet is-is politikát folytatni, az egyikről beszélni, a másikról meg politikai szemérem vagy egyéb taktikai megfontolás miatt hallgatni. A magyar demokratikus baloldalnak választania kell Nagy Imre és Kádár János egymással szemben álló öröksége között, és büszkén kell vállalnia, hogy Nagy Imre politikai, szellemi örökösének tekinti magát, így pedig éppen Kádárral szemben is fogalmazza meg és fogadja el ezt az örökséget.”

Eddig tart Gyurcsány Ferenc hosszúra nyúlt történelmi visszatekintésének a „demokratikus baloldal” számára vállalható, a konzervatív vagy liberális demokraták számára pedig fenntartás nélkül üdvözlendő része. Ám a miniszterelnök sajnos nem éri be ennyivel.

                                                   *

Gyurcsány kádárizmussal való leszámolása (a múlt héten ugyanitt részletesen tárgyalt okokból) korántsem teljes. Ez azonban messze a kisebbik baj. Annak a pártnak a jövendő elnökétől, amelyet 2004-ig egy olyan ember vezetett, aki szerint a reformkommunistákat a demokratikus jogállam iránti elkötelezettségük tette rendszerváltóvá, 80-as évek végi ellenzéküket viszont a hatalom szeretete, nos egy ilyen párt elnökjelöltjétől az idézett bekezdés papírra vetése is komoly teljesítmény.

Ám Gyurcsány gondoskodik arról, hogy a földdel tegye egyenlővé a Kádár-rendszer szimbolikus újratemetésének jelentőségét azzal, hogy fejest ugrik a XX. századi magyar történelem korábbi korszakainak értékelésébe. Ennek során indirekt módon, de vállalkozik a század másik ellentmondásos korszakának, a Horthy-rendszernek (főképp baloldali politikustól) feltűnően megengedő értékelésére. Ez a tendencia – bár a nyilvánosságban a Szembenézés megjelenése után váltott ki némi, méltatlanul szerény visszhangot – korábbi írásaiban és néhány verbális megnyilatkozásában is tetten érhető volt.

Például a 2005 szeptemberében napvilágot látott Útközben című kötetben, amely először határolta el egyértelműen a gyakorlatban akkor már három hónapja, a kínos államfő-választási felsülés óta Gyurcsány vezette szocialista pártot a Kádár-rendszertől, ugyanakkor – „korlátozott jogállamnak” minősítve a két világháború közötti évtizedeket – megkezdte a Horthy-korszak baloldali értékelésének felülvizsgálatát.

Odáig azonban baloldali vezető – beleértve Gyurcsányt – nem merészkedett a Szembenézés napvilágra kerüléséig, hogy kijelentse: „ha már mindenképpen a múlthoz szeretnénk visszanyúlni, akkor helyesebb azt mondani, hogy a második világháború után, a kommunista hatalomátvétellel zökkent ki a magyar történelem a saját, mondjuk úgy, normális kerékvágásából”.

Meglepve olvassa az érdeklődő a magyar baloldalt XXI. századi fazonra szabni igyekvő miniszterelnöktől, hogy Magyarország története 1948-ig a legnagyobb rendben, de legalábbis „normális kerékvágásban” zajlott. Vörös- és fehérterrorostól, numerus claususostól, zsidótörvényestől, Don-kanyarostól, holokausztostól.

Nem beszélve a Gyurcsány által (ki tudja, miért) a jelenlegi magyar demokrácia közvetlen elődjének beállított 1945-47 közötti köztársaságról, amelynek a valóságban a kormányfő szellemi iránytűjévé magasztosult Bibó István munkásságánál messze súlyosabb része volt a magyarországi németek kálváriája, a kisnyilasokat gördülékenyen integráló kommunisták 1948-at előkészítő aknamunkája, a demokratikus pártok feldarabolása.

                                                   *

Nehéz dolog bármiben egyetérteni a lenini-sztálini Szovjetunió felkészült kutatójával és szemérmetlen apologétájával, Krausz Tamással, különösen a XX. századi történelem bármely részletének megítélésében. Most mégis igaza van Krausznak, amikor a Szembenézésre adott múlt heti, Népszabadság-beli válaszában így fordul Gyurcsányhoz:

„Azt mondod, hogy a kommunista hatalomátvétellel mozdult ki a magyar fejlődés a normális kerékvágásból. Feri, megértem, hogy politikátokat igyekszel „nemzeti horizonttal” reklámozni, de az ilyen megfogalmazás túlmegy minden határon. Ezzel egy nagyon régi hagyománynak megfelelően politikai törekvéseid alá rendeled a történetírást; s a történelmet olyan példatárnak tekinted, amely bármely politikai törekvés igazolására felhasználható.

Miért nem a holokauszt lódította ki a magyar fejlődést „a normális kerékvágából”, vagy miért nem a II. világháborúba való belépés a náci Németország oldalán, vagy miért nem a Horthy-rendszer, Trianon vagy az I. világháborúba való belépés? Hogy ne menjünk vissza a törökökig és a tatárokig. A te szádból ráadásul senki nem fogadja el ezt a „kommunistázást”! Még hatalom-önfenntartási szempontból is kontraproduktív az ilyesmi.”

Krausz következő megjegyzésében az utóbbi időben megjelent „komoly történészi munkákra” hivatkozva rögvest síkra száll a Gyurcsány által a magyar baloldal történelmi kapaszkodói közül száműzni kívánt Kádár-korszak „differenciáltabb megítélése” mellett, sokat rontva saját érvelésén. De ettől még a magyar történelem „normális kerékvágásának” miniszterelnöki meghatározását kifogásoló felvetése jogos.

Gondoljunk csak bele: vajon mi történt volna, ha Gyurcsány inkriminált mondatát történetesen Orbán Viktor veti papírra? Hány, egymással versengve rettegő értelmiségi árasztja el aláírásgyűjtő íveivel jobb sorsra érdemes ismerősei postafiókját? Melyik közírónk osztja meg elsőként saját, napokon belül esedékes Dunába lövéséről szóló vízióit a nagyérdeművel különböző baloldali és liberális közlönyök hasábjain?

Gyurcsány eszmefuttatása persze nem váltott ki a fentiekhez hasonló hisztériát. Logikusan adódik a következtetés: a magyar baloldal vezetője megengedheti magának a Kádár-korszakkal történő szembenézés ürügyén a Horthy-rendszer csendes rehabilitációját, és még szégyellnie sem kell magát érte.

A publicisztika rovatban megjelenő írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A Hírszerző fenntartja magának a kéziratok rövidítésének és szerkesztésének jogát.