Forrás: NOL

Népszabadság * Gál Zsuzsa * 2007. február 10.

Pasternak később már úgy gondolta, tartozik kutatása eredményeinek közzétételével a holokausztban meggyilkolt közvetlen családtagjainakKép: Móricz SimonKamasz volt, mindössze tizenöt éves, amikor Auschwitzból hazatért szülőfalujába, a Zemplén megyei Tállyára. Tollat fogott, hogy emlékeit rögzítse. Egy évtizeddel később kivándorolt Amerikába, ahol nevét – Paszternák Alfréd – Alfred Pasternakra angolosította. Los Angelesben telepedett le, ahol szülész-nőgyógyászként dolgozott a Cedars Sinai Medical Centerben és az egyetemi klinikán. Tavaly nyáron az Akadémiai Kiadó megjelentette az Embertelen kutatás – Orvosi kísérletek a német koncentrációs táborokban címmel írt könyvét, egyelőre angolul.

Egy budapesti kávéházban azzal kezdi beszámolóját könyvének keletkezéséről, hogy tapasztalata szerint a holokauszt túlélőinek többsége nem akar foglalkozni a múlttal, mert az átéltek felelevenítése nekik álmatlanságot, depressziót és egyéb zavarokat okoz. Az életben maradottak kisebb hányada viszont kényszeresen megnéz és elolvas mindent, ami a témáról szól, legyen az könyv, film, újságcikk, festmény, szobor, vagy bármi más. Önmagát, aki maradandó testi és lelki egészségkárosodás nélkül menekült meg Auschwitzból, az utóbbiakhoz sorolja.

Tanulmányozva a holokauszt irodalmát, feltűnt neki, hogy abban az orvosi kísérletek alig kaptak helyet. Akkor még minden cél nélkül döntött úgy, hogy elkezdi gyűjteni a kísérletek dokumentumait. Iratokat, jegyzőkönyveket, levelezéseket, naplókat keresett. Gazdag anyagot talált a jeruzsálemi Jad Vasem könyvtárában, és felfedezett reprodukálható forrásokat Washingtonban, a Holokauszt Múzeumban, a Nemzeti Múzeumban és a Nemzeti Könyvtárban, azonkívül New Yorkban, Németországban és Ausztriában is.

Elbeszélését hallgatva fennakadok szóhasználatán. Amit a szadizmus szélsőséges megnyilvánulásaiként tartunk számon, azt ő – mintegy a tudomány rangjára emelve – orvosi kísérleteknek nevezi. Azt feleli, hogy élesen meg kell különböztetni egymástól a célt és a módszert. A kísérletek ugyanis részben reális célokat szolgáltak. Közülük többet azért hajtottak végre, hogy a német hadvezetés számára szükséges eredményekre jussanak. Ilyenek voltak például a járványos betegségek, a tífusz és a malária terjedésének megakadályozására szolgáló vakcinakísérletek, a sebgyógyulás módjait vagy a hipotermia hatását vizsgáló kísérletek.

A modern medicina nem a célokkal, hanem a módszerekkel szállt és száll szembe. Az orvosi kutatások etikai alapjait éppen a lágerekben végzett kísérletek embertelen módszereinek tanulságaként, mintegy azok tagadásaként fogalmazta meg a nürnbergi orvospert követően megalkotott Nürnbergi Kódex. Ebből a gyűjteményből erednek az orvosetika ma már olyan közismert szabályai, mint hogy élő emberen az illető előzetes hozzájárulása és mindenre kiterjedő tájékoztatása nélkül tilos orvosi kísérletet végezni, hogy a kísérletek semmiképpen sem járhatnak káros következményekkel, vagy hogy amikor a páciens ezt kéri, a kísérletet azonnal abba kell hagyni.

A modern és etikus medicina érvénytelennek tekinti a koncentrációs táborok foglyain végzett kísérletek minden eredményét, amiért azok módszerei mereven ellentmondanak a Nürnbergben rögzített követelményeknek. Érvénytelenek a kísérletek azért is, mert számos nélkülözhetetlenre nem terjednek ki, miközben kiterjednek olyan területekre, melyeknek semmi közük a várt eredményhez. Ráadásul az eredmények közül számosat titokban és szándékosan meghamisítottak azok az orvosok, akik a lágerek rabjaiként kényszerűen segédkeztek az embertelen műveleteknél. Az ellenállás ilyen módjára alkalmuk volt akkor is, amikor a kísérletre kiválasztott foglyokat hipotermiának vetették alá, vagyis jéghideg vízbe parancsolták, és a szintén fogoly orvosokkal mérették és jegyeztették fel vérnyomásuk, pulzusszámuk stb. változásait a fokozatosan csökkentett hőmérsékletű vízben. Érvénytelenek az eredmények továbbá azért is, mert az orvosi kísérleteket nem tervezték meg a tudományos kívánalmaknak megfelelően.

Német orvosok végeztek olyan antropológiai kísérleteket is, amelyekkel a német „faj” felsőbbrendűségét akarták igazolni. Ebből a célból például összevetették zsidók és nem zsidó németek csontvázainak méreteit. Mengele majdnem minden kísérlete is ilyen célt szolgált.

A koncentrációs táborok képezték a világban azt a helyet, korszakuk adta a történelem olyan ritka időszakát, ahol és amikor bármit meg lehetett tenni élő emberek ezreivel minden következmény nélkül,jegyzi meg az orvosprofesszor. Voltak orvosok, akik – élve a kivételes alkalommal – értelmetlen, abszurd kísérleteket végeztek. Kitettek lemeztelenített foglyokat a tűző nyári napra, ott tartottak lekötözve, étlen, szomjan, s azt figyelték, mennyi idő telik el, míg meghalnak. Ezek a kísérletezők a dokumentumok tanúsága szerint nyulaknak, tengeri malacoknak vagy patkányoknak nevezték a műveleteiknek alávetett rabokat.

Könyvében Pasternak közzéteszi 195 orvos bibliográfiáját, azokét, akik aktívan részt vettek a kísérletekben. Közülük 23-nak a fényképét is közli. Bár jelentős számban akadnak köztük annak idején tekintélyes professzorok, a 195 közül csak egy nevet ismerünk: Mengeléét. Az ő nevét egy magyar orvos, volt auschwitzi fogoly, Nyiszli Miklós tette ismertté, aki nyomban a világháború után megjelentette Mengele boncolóorvosa voltam Auschwitzban című könyvét. A kötet bejárta a világot, szinte minden élő nyelvre lefordították, máig is ott van minden jelentős könyvtárban. (Mengele egyébként sokáig élt, dúsgazdag családja és sok náci emigráns segítette bujkálásában. Őt soha nem sikerült elfogni, öreg volt már, amikor fürdés közben belefulladt egy tóba.) Talán nem véletlen, hogy a többiek neve eddig nem került nyilvánosságra, jegyzi meg Pasternak.

Sokáig ő sem tervezte, hogy dokumentumgyűjteményéből könyvet ír. Sorstársai és barátai világítottak rá, miért kell közzétennie ismereteit. „Ha te ezt nem írod meg, akkor soha senki más nem fogja megírni, és ha nem írod meg, akkor az a te bűnöd lesz” – fogalmazott Elie Wiesel, a Nobel-békedíjas író. Pasternak később már úgy gondolta, tartozik kutatása eredményeinek közzétételével a holokausztban meggyilkolt közvetlen családtagjainak, akiknek száma csupán az unokatestvérekig bezárólag meghaladja a 90-et. Meg azt is gondolta, hogy léteznek még a holokuaszt megtörténtében kételkedők, sőt azt tagadók is: eléjük kell tárni a dokumentumokat. Kikristályosodott a meggyőződése is, miszerint a holokauszt nem a zsidóság, hanem az emberiség ügye. Amikor nyugdíjba ment, ideje is adódott az írásra.

Tavaly tavasszal készült el a kézirattal, amelynek publikálását a Magyar Tudományos Akadémia elnöke, Vizi E. Szilveszter is szorgalmazta. Általa került a kézirat elsőként az Akadémiai Kiadóhoz. Az angol nyelvű kiadást eljuttatták a terjesztésre vállalkozó Simon Wiesenthal Központ Tolerancia Múzeumához, amely ezer példányt elküldött az amerikai egyetemi és kollégiumi könyvtáraknak. Pasternak azt reméli, akad majd a fiatal olvasók között legalább egyvalaki, aki felkutatja a még fel nem lelt dokumentumokat, és megírja könyvének folytatását.

(Az Akadémiai Kiadó idén nyáron a könyvhétre magyarul is megjelenteti Alfred Pasternak munkáját.)