Forrás: ÉS

Gervai András

Tarnów, Valparaíso

Kelet-európai történet

Bámészkodom a szürke, ósdi tarnówi állomásépület előtt, s elképzelem a jelenetet, ahogy Márk nagyapám a peronon álldogál, s nehéz szívvel (vagy tán örömmel, felszabadultan) búcsút int ifjú évei színterének, a megaláztatásoknak és a nyomornak, Galíciának, ahol 1880 és 1914 között évente ötezer zsidó halt éhen.

Az is lehet, hogy a távoli és ismeretlen, de ígéretesnek lefestett Budapest felé nem is vonattal indult el – nem volt rá pénze -, hanem valamelyik ismerőse szekerén, s aztán hónapokig is eltartott, amíg különböző úton-módon és közlekedési eszközzel eljutott az iparosodó, épülő magyar fővárosba. Talán nem egyedül távozott, hanem a szomszéd kisvárosban, Tegoborzéban lakó kedvesével. Valószínűbb persze, hogy Reisel évekkel később követte Márkot, amikor az már egzisztenciát teremtett, s levélben hívta őt. Hivatalosan 1901-ben kötötték össze az életüket, amikor hat gyerekük közül öt már megszületett. A házasságlevélből az is kiderül, hogy nem tudtak írni, s akkor még magyarul sem értettek, az anyakönyvvezető németül tette fel kérdéseit.

Apai és anyai nagyszüleimet nem ismertem. Szüleim keveset meséltek róluk, én meg nem nagyon faggattam őket. Anyai nagyanyám Újvidéken született, anyai nagyapámról csak annyit tudok, hogy viszonylag fiatalon halt meg. Dokumentum nem maradt utánuk, az lehet, hogy rajta vannak a számomra azonosíthatatlan családi fotók valamelyikén.

Apámtól viszont örököltem szülei házassági anyakönyvi kivonatát, s bekeretezett családi tablóképét. A fénykép közepén Márk és Róza (Markus és Reisel) nagy, kényelmes fotelben ülnek, hátuk mögött a kedvenc, a legkisebb fiú, Aladár, az apám, a bal szélen Erzsi és Mari állnak, a jobb szélen Marci a feleségével és a kisfiával, Lacival, mögöttük Ilus és a férje hajolnak össze. Ünneplő ruhás nagyanyám egyszerű, kedves asszony, de szinte csak statisztál a férje mellett, akit tar koponyája, vastag nyaka, elálló fülei, dús szemöldöke és hatalmas, vastag bajusza, legfőképpen azonban szuggesztív tekintete tesz figyelemre méltó jelenséggé.

Néhány hete, amikor hosszú évek után megint kinyitottam a családi archívumot őrző nagy fémdobozt, kezembe került apai nagyszüleim házassági anyakönyvi kivonata. Most tudatosult bennem először, hogy Márk a Krakkótól körülbelül hatvan kilométerre levő – akkor „Gácsországhoz” tartozó, vagyis galíciai – Tarnówban született.

Korábban még csak meg sem néztem a térképen, hogy hol található ez a település, most viszont ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy elutazzak Tarnówba. Nem is értettem, hogy eddig ez miért nem jutott az eszembe.

A város szélén, a gyárak és üres telkek között megbúvó levéltárnak meghatározhatatlan a stílusa, különös a formája, mintha tervező és munkásai építés közben irányt és koncepciót váltottak volna. A ház belül – eltolt tereivel, aránytalan, szűk helyiségeivel, kafkai atmoszférájával – elvarázsolt kastélyra emlékeztet. A félemeleti folyosóról néhány cella nagyságú szoba nyílik, ajtajuk nyitva, az egyik mögött a néhány fős személyzet főnöke üldögél, a folyosót egy csapóajtó zárja le, előtte lépcső vezet lefelé a piciny olvasóterembe, ahol hat asztal és szék s egy katalógusszekrény fér el szűkösen.

A hallgatag levéltáros hatalmas iktatókönyveket tornyoz elém, amelyekbe a zsidók születési, illetve halálozási adatait könyvelték lelkiismeretes hivatalnokok. Szakszerűen, hol lengyelül, hol németül, szálkás betűkkel, de olvashatóan feltüntetve az eseményt bejelentő s az azt igazoló tanú nevét, s a halál okát, körülményeit is.

Az 1938-ban Budapesten kiállított halotti anyakönyvi kivonat szerint Gewölb Márk szív- és agyér-elmeszesedésben, tüdővizenyőben hunyt el július 15-én, 75 éves korában. Vagyis 1863-ben látta meg a napvilágot. Házassági anyakönyvi kivonata szerint viszont 1862-ben.

Hiába próbálkozom újabb és újabb iktatókönyvekkel, nagyapámnak nem lelem nyomát. Mintha meg sem született volna. Feltehetőleg, évtizedekkel később már nem emlékezett pontosan a születése dátumára. Viszont keresgélés közben a poros, morzsolódó lapokon ráakadok dédapám, Gewölb Leib és dédanyám, Fraudienst Minka nevére, halálozási évére. S aztán kezdenek felrajzolódni a családfa újabb és újabb ágai. Márkusnak testvérei is voltak (hogyan is ne lettek volna): Samuel és Zirje. Dédapám másik fiát – nagyapám nagybátyját – Áronnak hívták. Megtalálom gyerekeik és azok gyerekeinek nevét is. A népes família gazdag gyermekáldását különböző ismert és ismeretlen betegségek tizedelték, sok pici csak néhány napot vagy hetet élt – ők még nevet sem kaptak -, többük meg nem húzta tovább két-három évnél.

Arra már nem jut időm, hogy Róza nagyanyám rokonságát kikutassam. A levéltár bezár, hétvége következik. Néhány hónap múlva majd visszajövök.

Én sohasem találkoztam egyetlen Gewölbbel sem. Amerikai nagybátyám, Béla – aki hiányzik a családi tablóképről – 1909-ben vándorolt ki Amerikába. New Yorkban telepedett le. Nevét – nyilván a könnyebb kiejthetőség kedvéért – Garayra változtatta. Két lánya közül már csak az idős, nagybeteg Blanche él, akit a nyolcvanas évek elején meglátogattam New Yorkban. Meglepett, hogy agilis, kifogyhatatlan energiájú unokatestvérem, bár évtizedek óta már nem tudott senkivel sem magyarul beszélni, a nyelvtudásából mégis milyen sokat, s főleg milyen ízes fordulatokat őrzött meg.

Blanche-nak két lánya, s az egyiktől két unokája született, akik egy-két éve diplomáztak. Ők – a második, harmadik generáció tagjai -, érthetően, már egy szót sem tudnak magyarul, s Magyarország, a nagyszüleik, dédszüleik hazája nem érdekli őket. Az egyik unoka, Vanessa egyébként George Pataki – New York állam kormányzója – beszédírója.

Itthon kihalt a rokonság. Apám testvéreit, Ilust és Marit a Dunába lőtték a nyilasok, Marinak elhurcolása előtt még maradt annyi lélekjelenléte, hogy néhány hónapos unokahúgát, félárva nővéremet odacsempéssze az ismerős házmesternek. Marcit, a tehetséges mérnököt és zongoristát – aki a negyvenes évek elején Gergelyre magyarosította a nevét – katonák lőtték le 1944-ben, amikor szökni próbált egy pesti laktanyából. Félzsidó fia, Laci 1961-ben életében először repülőre ült – városnézőre -, s a kiszuperált kávédaráló lezuhant a Lumumba utcában.

Apám több hónapi gyalogút után 1945 májusában tért haza a bori munkaszolgálatból. Nyilván keserű történelmi tapasztalatai magyarázzák, hogy még abban az évben kérvényezte neve megváltoztatását.

Így lett Gewölbből Gervai, így születtem én már Gervainak.

Tarnów – Bem tábornok szülőhelye – jellegtelen, 120 ezres iparváros. A gyönyörű reneszánsz épületekkel szegélyezett főteret leszámítva szinte semmi sem emlékeztet a történelmi múltra. Valamikor a városhoz közeli Dunajec völgyében vezetett a Balti-tenger partját, a Lengyel Királyságot a Magyar Királysággal és a délkeleti államokkal összekötő főút. Tarnówban és a környező településeken kereskedők karavánjai, futárok pihentek meg, Szapolyai János magyar király pedig – miután vereséget szenvedett Habsburg Ferdinánd csapataitól – 1528-ban, fél éven át, Tarnów várában rendezte be székhelyét.

Itt található az országban az egyik legrégebbi – 425 éves -, s legjobb állapotban fennmaradt zsidó temető. Sajnos, mire odasétálok – útközben egy amerikai gyorsétterembe botlok -, már elkéstem, bezárták. A főtérre vezető egyik kanyargós utcában, lakóházak ölelésében, a kertben négy hatalmas oszlop árválkodik: ez a monumentális torzó maradt az 1661-ben épült zsinagógából, a Bimából, miután a németek a második világháborúban lerombolták. Tarnów valamikor a galíciai zsidóság legjelentősebb városának számított, a II. világháború előtt huszonötezer zsidó élt itt. Ma egy sem.

Mielőtt elindultam volna Lengyelországba, rádöbbentem, hogy talán élnek rokonaim a világban. Felkutatásukban segíthet, hogy valamelyik ősöm – amikor II. József 1787-es rendelete értelmében a zsidóknak világi nevet kellett felvenniük – egészen különleges és egyedi családnevet választott. A bolthajtást, sarokkiszögellést jelentő Gewölbét. (Az e betű az idők során lekopott belőle.) Azt feltételezem, hogy akinek ez a neve, azzal biztosan közös az ősünk. Tettem is egy próbát: a német telefonkönyvben mindössze egy Gewölb szerepel. (Ki is derült róla, hogy rokonom.)

A két nagy internetes keresőrendszerbe is beírtam a Gewölb szót. Lelkiismeretesen végigböngésztem a több ezer utalást, nagy részük építészeti cikkekben vagy klasszikusok műveiben, például Goethénél, Schillernél fordul elő. De olyan nyomokra is ráakadtam, amelyek élő, eleven Gewölbökhöz vezethetnek el. Valparaísóba – a chilei főváros, Santiago de Chile egyik negyedébe -, Londonba és Augsburgba. Mindhárom címre küldtem e-mailt.

Az 1941-ben Bukarestben született Johanna Margos Gewölbről viszont nem találtam további adatokat, Sala Gewölb pedig talán már nem is él. 1923-ban született Tarnówban, a német megszállás idején először a helyi gettóba került, onnan pedig Auschwitzba. A háború után tanúként hallgatták meg a nürnbergi perben, s utána nem sokkal kivándorolt Amerikába.

Ráakadtam egy, a bukovinai zsidóság sorsával foglalkozó tanulmányra is, amelyből fontos dolgokat tudtam meg az őseimről. A XVIII. század végén több zsidó is elhagyta addigi lakóhelyét, az akkor a Habsburg Birodalomhoz tartozó Csehországot. Talán elűzték őket, talán a jobb megélhetés reményében indultak el a birodalom távoli tájaira. A csoport, s köztük néhány Gewölb (Izidor, Izrael, Sámuel és Lotte) a bukovinai Ra¢da¢ut¸iban (jiddisül Radowitz, Radovits) települt le, ahol 1830-ban Elijahu Gewölb építtetett zsinagógát. Néhány Gewölb eljutott a szomszédos tartományba, Galíciába is.

Estére jár, mire megérkezem Krakkóba, s bevillamosozom a zsidónegyedben levő szállodámhoz. Kíváncsiságom erősebb a fáradtságomnál, s már indulok is az 1335-ben, Nagy Kázmér király alapította – századokon át Krakkótól külön álló – Kazimerz felfedezésére. A világörökség részének számító kerületnek egységes az atmoszférája, a viszonylag jó állapotú, százados épületek mellé, a helyükre vagy a foghíjakra nem emeltek pöffeszkedő bérpalotákat és egyen irodaházakat. A zsinagógákat – talán mind a hetet – és sok patinás házat szépen felújították, láthatóan meg akarják őrizni Kazimerz emlékeit, értékeit, hangulatát.

Az utcákon, tereken lüktet a színes, eleven, jókedvű élet; a kávéházak, éttermek teraszain, jellegzetes zsidó relikviákkal berendezett belső tereiben s a kocsmákban művészek, bohémek fiatalok, turisták üldögélnek. A zsidónegyedből éppen csak a zsidók hiányoznak. A háború előtti hatvanezerből mára száz-százötven beteg, idős ember maradt.

A hiányra emlékeztet, azt tudatosítja a Galícia Múzeumban Chris Schwarz fantasztikus, egyszemélyes vállalkozása is. Az angol fotós éveken át járta az egykori galíciai településeket, hogy megörökítse a zsidó élet nyomait, egykori gettók maradványait, falait, köveit, magára hagyott, pusztuló házacskákat, romos zsinagógákat, temetők gazos, ki-be dőlő sírköveit, egy eltűnő világ utolsó tárgyi emlékeit. Aztán hatalmas anyagából, hosszú és szívós munkával, angol barátai segítéségével létrehozta ezt az önfenntartó múzeumot.

A fotók között a tarnówiakon kívül egy ismerős-ismeretlen helyszínt fedezek fel: Tegoborzét, Róza nagyanyám szülővárosát. Zsinagógája már régen eltűnt a föld színéről, a zsidónegyed helyén kockaházak épültek. És még egy kép, ez Zbylitowska Gorában, a falu melletti mezőn készült: a németek itt mészárolták le a közeli Tarnów zsidóit.

Másnap reggel, mielőtt a „nagy utazásra” indulnék, leülök a szálloda halljában az egyik laptophoz, s megnézem a postámat. Mindhárom Gewölb jelentkezett.

Az augsburgi Michael Gewölb Romániában született, ott tanult számítógépes mérnöknek, s a rendszerváltás táján kezdett Németországban dolgozni. Később kihozatta a szüleit és a nővéreit is. Hamburgi lányt vett el feleségül, s két gyerekük született. Roger, a londoni jogászprofesszor örül a levelemnek, s ígéri, ha több ideje lesz, részletesen válaszol a kérdéseimre. A chilei Valparaísóból Nancy Gewölb jelentkezett. Bukovinában született nagyapja, Simon néhány bátyjával együtt 1906-ban emigrált az USA-ba, Chicagóba. Testvérei ott maradtak, s létrehoztak egy sörgyárat, később gyerekeik szétszóródtak az Államokban. Simon továbbutazott Chilébe, ahol megalapította az első üdítőitalgyárat. Nancy képzőművész, a fia, dr. Claudio Wainstein Gewölb kardiológus, a bátyja, Renée pedig újságíró.

Kinyitom a holokauszt áldozatait nyilvántartó jeruzsálemi intézet, a Jad Vasem honlapját is. Beírom az adatokat – Gewolb, Poland -, s néhány másodperc múlva tizenhat nevet kapok. Heten tarnówiak, egy krakkói. A leghosszabb a romániai lista: huszonhárman szerepelnek rajta, három kolozsvári kivételével bukovinaiak. Találok egy belgiumi és jugoszláviai áldozatot is. Magyarországról nincs nyilvántartás, mert nálunk még szinte a kezdet-kezdetén tart az áldozatok adatainak feldolgozása.

Összesen negyvennégy férfit és nőt, gyereket pusztítottak el, lőttek le, gázosítottak, hamvasztottak el. A legidősebb hetvenkilenc, a legfiatalabb tizennégy éves volt.

Gewolbök, Gewelbek, Ghewelbek, Ghevelbek, Gewoelbek.

És három Gewölb, két nagynéném és az egyik nagybátyám.

Os´wie¸cimben a vonatról buszra szállok. Több mint harminc évvel ezelőtt, első egyetemista koromban már jártam itt, akkor autóstoppal jöttem. Most leginkább az új magyar kiállítás érdekel, de azért bebarangolom a tábort, nézelődöm, álldogálok, olvasom a feliratokat, benézek a legelsőül felállított, viszonylag még kis krematóriumba, végigszaladok a holland barakkon (falain mind a százötezer áldozat neve olvasható), aztán veszek egy nagy levegőt és benyitok a magyar kiállításra.

Kora reggel van, egy ideig én maradok az első látogató. Miközben végighaladok a hatalmas termen, egy szív tiszta, egyenletes dobbanásait hallani. A képernyőkön filmek, a tablókon fényképek, rajzok, térképek, okos és pontos magyarázó szövegek idézik fel, értékelik és értelmezik a múltat. A látogató azt a mintegy fél évszázados történelmi utat járhatja be, amely a Horthy-rendszer jobboldali kurzusainak egyre erősödő antiszemitizmusától a zsidótörvényeken át ide vezetett. A németek megszállta országok közül Magyarországról „sikerült” a legrövidebb idő alatt a legtöbb zsidót, közel hatszázezret deportálni.

Az is igaz – olvasható az egyik tablón -, hogy nálunk volt a legnagyobb méretű, a legátfogóbb a zsidómentés, amelyben külföldi diplomaták, egyházi személyek és szervezetek, baloldali politikusok, földalatti mozgalmak és magánszemélyek egyaránt részt vettek. Nagynénémet és nagybátyámat – sok társával együtt – a bevagonírozás előtt, az utolsó pillanatban Raoul Wallenberg szabadította ki. Huszonkét éves anyámat pedig hónapokon át a nyilas házmester felesége bújtatta és etette. Sajnos sohasem találkoztam vele, pedig szerettem volna neki megköszönni, amit tett. Magatartásával, példájával sokban segített az emberségbe vetett hitem megőrzésében.

A kiállítás végén emelvény, rajta – mint egy síron – kövek, s az ország különböző részéből, iskolák, városok, kis települések koszorúi.

A magyar zsidókat Auschwitz II.-Birkenauban gázosították el, a tábor minden harmadik áldozata honfitársunk volt. Most átbuszozom ide. Korábban még nem jártam itt, a híres kaput és a halálrámpát most látom először. Felsétálok a toronyba, ablakaiból a német tisztek – mint valami vásári látványosságot – végigasszisztálhatták, ahogy dr. Mengele és kollégái rövid idő alatt, szakszerűen szétválogatják a zsúfolt szerelvények „tartalmát”. Az út végső állomásait, a krematóriumokat és gázkamrákat a háború végóráiban a bombázások tüntették el a föld színéről.

Szerencse, hogy apai nagyszüleim nem élték meg a deportálásokat, mert akkor könynyen ide kerülhettek volna, arra a vidékre, ahonnan hatvan-hetven évvel ezelőtt világgá indultak.

Életem első újságcikkét, még egyetemistaként auschwitzi élményeimről írtam. Amiatt háborogtam, hogy a táborból turistalátványosság lett, s valóságos iparág épült köré. Ma kicsit másképpen érzem. Biztos, hogy egyeseket a katasztrófa „szaga” vonz ide, de a többség gyászolni, emlékezni akar, szembesülni a történelem egy valószerűtlen fejezetének tárgyi emlékeivel, bizonyítékaival. Ezért is tetszett az új magyar kiállítás. Már a címével is – Az elárult állampolgár – megnyert, megrendített. Az eddigi leszűkítő, akaratlanul is kiszorító értelmű megfogalmazások – magyar zsidó, zsidó magyar – tagadása. Szimbolikus gesztus. A visszavételé.

Apám 1903-ban született Budapesten, 1937-ben mégis sikertelenül kérvényezte a magyar állampolgárságot, végül csak 1947-ben honosították. Mikor 1956 decemberében anyámmal előrementünk Bajára, hogy előkészítsük a család disszidálását, apám telefonon visszakönyörgött minket. Később sem bánta meg a döntését. Nevet változtatott, de hazát sohasem akart.

Másnap este, már otthon. Újabb e-mailt kaptam Valparaísóból, a paradicsom völgyéből. Nancy küldte déd- és nagyapja fotóit, s boldogan üdvözöl: „ISTEN HOZOTT A GEWÖLB-KLUBBAN!”

Hazaérkeztem.

Élet és Irodalom

51. évfolyam, 05. szám